Apja helyére állt a kis Juló

Egy év már eltelt… Ott állt a csarnokban, arca halványan visszatükröződött a pályát a folyosótól elválasztó üvegről, majd amikor valaki azt kérdezte tőle, hogy ,,Mi újság, Gyuszi?”, azonnal rávágta: ,,Köszönöm, jól vagyok!” Akkor még nem sejthette, hogy a sors rövidesen gaz lesz és alattomos, annyira kegyetlen hozzá, hogy kicsinyke esélye sem adódik a győzelemre.

Rimajánosi (Rimavské Janovce) átlagos felvidéki falu, ahol a nagy gazdagság még csak a tornácon toporog, ahol az életnek a keményebbik része a gyakoribb látogató. Meglett, koros testével büszkén, méltóságteljesen mutatja magát a katolikus és a református templom, melyek tanúi talán az akkor történteknek is. A balra lévő, egyre keskenyedő út visz a temetőhöz.

Három portán látszik némi mozgolódás, a többinél pihenhetnek a gazdák. Szombat reggel van. Ketten éppen bemennek az apró, de óriás dobókockára hasonlító élelmiszerüzletbe, egy korosabb néni valamit próbál megértetni a vele szemben topogó, azonosíthatatlan fajtájú kutyával. Vakolt, festés nélküli házak között fogynak a méterek, de lassításra késztet a meredek emelkedő is. A plusz három fok a húsba markoló szél miatt mínusz tizenötnek tűnik, megérkeznek a volt a csapattársak, a kísérők, edzők – és még páran. Csupán a léptek tetszelegnek hangjukkal, a vízzel átitatott hó változtat formát tucatnyinál is több lábbeli alatt. Dombok, völgyek közel, s távol, az égbolt néhol kékes, néhol szürke, a Nap leskelődik kíváncsian. Biccentenek a tűlevelűek, az a néhány, hidegben elszáradt bokor, a megdöntött keresztek, az ápolt és ápolatlan sírok, a kihűlt mécsesek. Gyuszi nyughelye háborítatlan. Egymást takarják a megkopott koszorúk, narancssárgává fakult diósgyőri sál foglal magának fél négyzetmétert. Két percig megint a szél beszél, cikáznak az emlékek, a tekintetek egy pontra szegeződnek. A tréner megfogja az özvegy kezét. A még élő szülők közös sírköve a szomszéd.

A focicsapat edzőpályáján felsorakoznak a játékosok, az oldalvonalnál a többiek, a kerítés túloldalán pedig a szurkolók. Miskolciak, rimaszombatiak. Oda odapillantanak Nota fekete-fehér képére, amelyet az egyik, most éppen használaton kívül lévő kapura ragasztottak fel helyi srácok. Gyuszi pedig némán hallgatja a szavakat és büszke nagyobbik fiára, Julóra (de bizonyosan a kisebbik fickóra, Jakubra is), aki hozzá hasonlóan jó kapus szeretne lenni, s aki a kezdés előtt odafut a hazaiak gólvonala elé. A folytatásban hol komótosan, hol tempósabban megy a neki szentelt meccs. Vége. A bejárati kapu közelében Zsuzsa, volt társa toporog. Elmondja, van úgy, hogy naponta kétszer is elmegy Gyuszihoz, de van, amikor elfoglaltságai ezt egy ideig nem teszik lehetővé. Mindent köszön a diósgyőrieknek, akik eljöttek hozzájuk, a drukkereknek az ajándékokat, azt pedig különösen, hogy Julót meghívták a DVTK-hoz. Csak apa biztató mondatai fognak hiányozni – és a ,,Köszönöm, jól vagyok!”

- Molnár István -