Vetítés

Nem becsapás-e kinevetni és kinevettetni valamit, ha tudni, hogy az semmit sem változtat, semmin. Bujdos Attila írása.

Elkezdődik pénteken a miskolci filmfesztivál, amiről eszünkbe jut az egész nyáron átvezető, már-már görcsös igyekezetünk, amellyel filmvígjátékokat kerestünk. Az ember teljes lényével belemerül a szabadságba, és nevetni vágy. Csillagfényes, meleg estékhez illő felszabadult, őszinte nevetéssel. Gondtalan nevetésben olvadna eggyé a mindenséggel. Ott várakozik a tökéletesség kapujában.

Nem becsapás-e kinevetni és kinevettetni valamit, ha tudni, hogy az semmit sem változtat, semmin."

A rácsodálkozás élménye, mint tömegvonzás rántja vissza a földre. A feltevés megfogalmazódott, az élet ábrázolásából odaveszni látszik a poén, minden további tapasztalás célja és értelme, hogy cáfolja vagy igazolja ezt a tételt.

Érdekes érzés észrevenni magadon azt is, amint egyszer csak már nem a vásznat kémleled, hanem a többieket: nevetnek-e azon, amit látnak.

Mit nevetnek.

Nevetsz, nem nevetsz – végül is nem nagy ügy. Ráadásul sok szempontból végtelenül személyes is, már úgy értem: kinek hol fogy el a humorérzéke, mitől fagy az arcára a mosolya.

Milyen vagy a változó világban. Azt hitted, magad vagy az állandóság, a régi, aki mindig is voltál, pedig már – külalak, tartalom – talán nem is látszol annak. Például tegnap képes lettél volna még nevetni azon, amin ma nem? Döntsd el. Vagy elvesztette a valóság a vicces jellegét, és akkor mit van mit tenni. Neked, ahogyan nézed. A filmesnek, ahogyan mutatja. Létezik-e helyes viszony: hogyan figyeljünk egy mind sötétebb tónusokkal mutatkozó, elkomoruló világot. Lenne-e még egyébként elég ereje a nevetésnek, hogy felülírjon valamennyit a sok változásból. Nem becsapás-e kinevetni és kinevettetni valamit, ha tudni, hogy az semmit sem változtat, semmin. Tényleg elég-e a tudat, hogy képesek vagyunk még nevetni valamin, bármin, amivel egyébként képtelenség lépést tartani.

Ha már itt tartunk, van-e súlya a komoly beszédnek, van-e erre is figyelő közönség. Néztük a napokban egy kedves belvárosi kertben, a Dugóban Kristóf György filmjét, az Out-ot, és jó volt – tisztességes, ahogyan egy harmincas alkotó teljes figyelmével egy ötvenes ember felé fordul, ad neki legalább egy esélyt a mind személytelenebbre váló világban, talán nem is annyira az újrakezdéshez, de hogy legalább hadd próbálja meg valami igazi vágyát valóra váltani ebben az életben. Lehetett közben magunkra gondolni, saját vágyainkra, saját esélyeinkre. Megjegyzem, nagy nevetés nem volt.

- Bujdos Attila -