A másik igaza

Hagyják abba a gyalázkodást, béküljenek ki egymással, különben nagy baj lesz – a polgárháborús retorika aláássa a demokráciát, tönkreteszi az országot. Történetesen két befolyásos konzervatív politikus inti így az egymással szemben álló feleket, pártjuk nagy öregjei, a beszámoló néhány percre előbukkan a hírfolyamból, annyi időre mindenképp, hogy az ember felkaphassa rá a fejét. Bujdos Attila írása.

Nocsak. Valakik a napi rutin horizontján túlra tekintenének, és ha hír lesz ebből, jelzi, hogy ez mennyire elüt az aktuális gyakorlattól (mondjuk, mint újságíró iskolai tankönyvben a kutyát megharapó postás esete).

Biztosak nyilván nem lehetnek benne, mi lesz ott, abban a jövőben, nem látnokok, amit mondanak tehát, feltételezés, hogy nem vezet jóra, ami miatt szót emeltek. Hogy mégis szót emeltek, a beszédben a felismert felelősség: bármit tesznek, az valahogyan formálja a jövőt. Hallgatnak, mert mindenki hallgat, pedig beszélni kellene, és akkor is lesz valahogy. És talán rosszabb lesz. Hohó, mondják ki, amit más legfeljebb gondol, ha gondol, és akkor is lesz valahogy. És talán jobb lesz.

Az eljárás alapja a meggyőződés, hogy egyébként mi a normalitás – most és az ő esetükben, a politikában –, hogyan kellene lennie, és ahogyan kellene, ez idő tájt nem úgy van.

Személyes ez, és mégsem az: ez élet véges, de pont azért is, a beszéd ideje az, amíg mondhatják. Amit értéknek tudnak, addig vigyázhatnak rá, amíg közük van hozzá. A rendszer lehet hatalmasabb az embernél, de az embernek megvan a képessége, hogy formálhassa. Hogy akarja formálni.

Hogy ne ragadjon bele, ha látja valamiről, hogy az úgy nincs rendben, vagy nem sok jó sülhet ki belőle. Hogy megmaradjon a rálátása arra, amit csinál. Nevezzük szakmai ethosznak, amit nem kellene kitenni az idők játékának, mindegy is, régi vágású ember mondja, vagy fiatal.

Megbékélni: önfeladás? A két amerikai republikánus a hírben nem pont erről beszél, a hatalomhoz és ellenzékéhez is intézve a szavakat. James Mattis hadügyminiszter és John McCain szenátor nem a vitát vetnék el: a haladás feltétele a kritikus, de elfogadó álláspont, és annak keresése, hogy az ellenfél ne a legrosszabbat tegye. Közben semmi okuk, hogy gonosznak vagy őrültnek állítsák be egymást – senki sem tökéletes, lehet, valamiben a másiknak van igaza. Az üzenet, hogy a belátás képességét nem kellene elveszíteni.

- Bujdos Attila -