Pianínó

Hanem hát, a tanárok, kérdezzük is a múltidézés e pillanatában, az őszinte aggodalom hangján: velük mi lesz? Bujdos Attila írása.

Számítanánk még némi magyarázatra, egyelőre hiába, hogy akkor hogyan is vagyunk ezekkel a pianínókkal, mi történt éppen most, ami hirtelen aktuálissá tette a beszerzést.

A híreket így-úgy uraló tömegnyomás iránya egészen másfelé mutat: éppen arányos választási rendszert követelnek az utcákon, továbbá az orosz befolyás visszaszorítását, a civilek megbecsülését a megbélyegzésük helyett, a kormányétól eltérő vélemények figyelembevételét. Ezzel szemben a kormányzati plakátok üzenete is teljesen egyértelmű, Brüsszel megállításában számítanak az ország népére, amelynek figyelmét – jó előre szólva – nem győzik felhívni a minden eddiginél durvábbnak ígérkező választási kampányra. Az ország népét mindenekelőtt foglalkoztató eseményekből tehát nem levezethető a miniszter 2017 húsvétjára időzített bejelentése: a kormányzati ciklus végére minden iskolában lehet pianínó. Olvassuk az MTI hírében, hogy a tárcavezető a tavaly elhunyt Kocsis Zoltán egyik utolsó interjújára hivatkozik: az általunk is szeretett művész azt „tette szóvá, miért is nincs minden magyarországi iskolában zongora vagy legalább egy pianínó”.

Akkurátus olvasóként keresve a tiszta forrást bukkanunk rá a 24.hu Kocsis Zoltán egykori interjúit szemléző összeállítására, melyben az áll, hogy ő már 2011-ben(!) beszélt ilyesmiről: a zeneiskolák megsegítésének fontossága mellett érvelt, hogy mindenütt legyen legalább öt használható pianínó. Ha jól értjük, éppenséggel azért, hogy Kodály Zoltán országában ne halljon el a zeneoktatás, mert hát a zenénk olyan valamink, ami érdemessé tesz a világ figyelmére. Nem tudhatjuk, ezt az interjút olvasta-e a miniszter, és ezek a mondatok érlelődtek-e a Kodály-évig programmá, Kocsis Zoltán vágyát szétterítve az egész oktatási ágazatban: a „zeneiskolák” helyett legyen „minden iskolában”, öt helyett pedig legyen egy pianínó. Mondanánk, hat évet túl nagy idő puszta töprengésre szánni, pianínófronton valószínű állhatnánk azóta már sokkal jobban is, de nem mondunk ilyet, hanem csak továbbra sem értjük az időzítést. Amivel, természetesen, nem azt akarjuk jelezni, hogy felesleges lenne pianínókat osztogatni, ellenkezőleg. Magunk egykori zeneiskolai növendékként, ha nem is lettünk ismert szólisták a muzsikusvilág nagyobb dicsőségére, de gyakran láttunk zongorát, pontosan ismerjük a hasznossága mellett szóló összes érvet, és a semmihez sem fogható élmény nagyszerűségét, lélekemelő erejét, amikor szolfézsórán tanárunk leüt néhány akkordot, hogy segítségül hívja az éppen esedékes feladatunk megértéséhez.

Hanem hát, a tanárok, kérdezzük is a múltidézés e pillanatában, az őszinte aggodalom hangján: velük mi lesz? Jut-e minden pianínó mellé olyan nagyszerű személyiség, mint Csehi Ferenc és Friedl András tanár urak, akik a mi egykori zeneiskolánkban nekünk jutottak. És sajnos, állapítjuk meg szomorúan, tudni véljük a választ önnön kérdésünkre: a tanerő olyan valami, ami még a pianínónál is sokkal fontosabb lenne a folyamatos átalakításban egyre versenyképtelenebbnek mutatkozó egész magyar oktatás számára. Nem is azt vetjük fel tehát, hogy van-e okunk a büszkeségre, ha rendszerszinten egyszer momentán nem találunk ilyen okot. Lehangoltan olvassuk továbbá a hírt, hogy lassan elfogynak a tanárok, és már legálissá tennék azt is, hogy pedagógusvégzettség nélkül is lehessen tanítani. Próbáljuk elképzelni, manapság nem igazán lelkesen, milyen lesz néhány év múlva ez a mai iskolás korosztály, hol és miben képes majd helytállni a világban, mit visz magával az életbe az iskolából. Ahogyan most áll, azt talán legalább mindegyikük elmondhatja majd, hogy látott pianínót. Hogy aztán ez mire elég, ki tudja.

- Bujdos Attila -