Fair play

Olykor az életben is nehéz elkerülni a balhékat, de az összezördülések igazi terepe a meleg családi fészek, vagy még inkább a futballpályák, a medencék, a jégcsarnokok és egyéb küzdőterek. Még általános iskolások voltunk, de már akkor vérre menő foci- és kézimeccseket vívtuk a másik osztállyal a salakos pályán. Egy-egy ilyen ütközet után az volt a minimum, hogy horzsolások tucatjaival gazdagodtunk, amelyek nemcsak a sérülés, hanem a salak színe miatt is vörösek voltak. Néha még az indulatok is elszabadultak, de tettleges lerendezésükre nem nagyon nyílt módunk, mert hogy, hogy nem, a csetepaté kezdetére mindig felbukkant egy-egy tanár vagy tanárnő. A sportbeli rivalizálást persze a középiskolába is vittük magunkkal, de itt már lökdösődés, dulakodás csak nagy ritkán fordult elő, hiszen már majdnem „érettek” voltunk az érettségi előtt is.

Az ember azt gondolná, hogy a nagyon fizikális sportágak szereplői azok, akik vonzzák a balhét. Ilyennek képzeljük el a sok testi kontakttal járó jégkorongot, a vízilabdát, esetleg a kézilabdát. Aztán, ha a tengeren- túlra tekintünk, mindjárt beugrik, hogy az amerikai futballban mekkora „bunyók” alakulnak ki.

A közelmúltban mégis inkább a labdarúgás és kosárlabda balhéi adták a sportberkekben a beszédtémát.

A Liverpool–Arsenal-meccsen az egyébként úriembereknek tartott Arteta és a Liverpool mestere, Klopp rúgta össze szokatlan módon a port. Gyakorlatilag a stábtagok akadályozták meg, hogy a két tréner egymásnak essen. S magyar pályán is zajlottak a zöld gyepre egyáltalán nem illő dolgok. Az MTK–Honvéd összecsapáson az MTK-s Haraszti Zsolt az őt ért sérelmek után torkon ragadta Baráth Botondot. Egy osztállyal lejjebb még elítélendőbb eset történt, amikor a Vasas játékosa Pátkai Máté előbb lerántotta a szombathelyi Horváth Rajmundot, majd le is köpte a fiatalt, mintegy „hadd tanuljon jó modort a fiú”.

A sportcsatornák jóvoltából azt is láthattuk, ahogy a Lakers kosarasa, LeBron James véresre könyökölte a detroiti Isaiah Stewartot. Aki erre felbőszült bikaként rontott a sztárra, hogy azonnal elégtételt vegyen. Úgy tűnik, a felsorolt esetekben – de sajnos még bőven lehetne folytatni a listát – a sportszerűséget lakat alá csukták.

Véleményem szerint egyetlen sportoló sem engedheti meg magának a sportszerűtlenséget, a túlkapásokat. A világklasszisok, a legismertebbek pedig pláne nem, hiszen a legtöbbjük egyben példakép is. Szerencsére a többségük ennek megfelelően is viselkedik.