Aki sírva fakadt az örömhír hallatán

Miskolc - Bíró Ignác tizenöt évig edzette a miskolciak felnőtt hokicsapatát, és örül, hogy megérte a bajnoki elsőséget.A testnevelőtanárként és utánpótlásedzőként dolgozó szakember – aki Székelyföldről érkezett – Magyarországon éppen harminc esztendeje szolgálja kedvenc sportágát.

Amatőrök voltak

– Rohan az idő, 1984 elég régen volt – kezdte a Macik utánpótlás szakmai igazgató-helyettese, az U10-es és az U12-es csapatok trénere. – Akkoriban Lukács György irányította a Miskolci Kinizsit, jómagam pedig egy esztendővel később 1985-ben vettem át a nagyokat. Ma is úgy érzem, hogy mint egykori játékosnak, volt tekintélyem a fiúk előtt és velük együtt, a körülményekhez képest eredményes munkát végeztem. Sokan emlékeznek még az akkori viszonyokra: teljesen amatőrök voltunk, szabadtéren tréningeztünk, a játékosok pedig szórakozásból jégkorongoztak. Magamról annyit, hogy mellékállásban ügyködtem a klubnál. A Miskolci Sütőipari Vállalatnál alkalmaztak, karbantartó voltam a kenyérgyárban. Sok éjszakás műszakot lehúztam, csak akkor nem jártam be, ha meccsekre mentünk, vagy tornákra utaztunk. Azt nem mondom, hogy szenvedtem, de azért nehezen álltam helyt, hiszen éjszaka dolgoztam, délutánig aludtam, este pedig a műjégpályán dirigáltam a foglalkozásokat. Ha ezeket elmesélem a mostani gyerekeknek, csak ámulnak-bámulnak, nem értik, de nem is érthetik, hogy miről beszélek nekik. Ki emlékszik már arra, hogy a kezdet kezdetén felszerelésünk, korcsolyánk, ütőnk, sőt korongunk sem volt elég, vagy sokkal rosszabb minőségű kellékekkel rendelkeztünk, mint a menő országok válogatottjai? Senki előtt nem titok, hogy Csehszlovákiából csempészték nekünk, és csempésztük mi magunknak a cuccokat. Előbb kinőttük ezt az időt, a helyi jégkorongélet hőskorát, majd az elmúlt évtizedekben itthon óriási fejlődésnek indult a sportág, és legjobbjaink az A-csoportos világbajnokságra is eljutottak már.

Kupadöntőt játszottak

Bíró Ignác irányításával – már a Miskolci Hoki Club égisze alatt – a Magyar Kupában ezüstéremig jutott a csapat, az élvonalbeli bajnokságban pedig Miskolci Jegesmedvék néven, az ötödik hely volt a legjobb, amit kiharcoltak a hajdani mester tanítványai.

– Akkoriban, főleg hazai környezetben, nagy csatákat vívtunk az Újpesttel, a Ferencvárossal, a Jászberénnyel és a Székesfehérvárral – folytatta a Macik utánpótlás szakmai igazgató-helyettese. – Egyik-másik miskolci meccsünkön hat-nyolcszázan, a Fradi ellen talán ezren is szorongtak a városi sportcsarnok hátsó lelátóján és a pálya körül. Fellépéseink szinte népünnepélynek számítottak: záporoztak az epés megjegyzések, sőt olykor különböző tárgyak is repültek a jégre. Rendszeresen csonttá fagytunk, ha pedig jött a hó, vagy az eső, akkor el sem kezdődtek, néhányszor meg félbeszakadtak a mérkőzéseink. Valamennyiünknek voltak éjszakai álmaink: arra vágytunk, hogy végre nekünk, miskolciaknak is legyen fedett létesítményünk. A nagy ugrást, a minőségi előrelépést a jégcsarnok megszületése hozta el. Egyesületi szinten óriási változások következtek be, jómagam a létesítmény felavatásától, 2006-tól jegyzem az itteni profizmust. Az egykori vezetők, akiket név szerint azért nem sorolok fel, mert valakit biztosan kifelejtenék, nem értettek a jégkoronghoz, a szakmába ezért nem szóltak bele, de nagy volt a szívük és sokat segítettek. Tevékenységük jobbára abban merült ki, hogy megteremtették a nélkülözhetetlen hátteret, biztosították a jégfelületet, megszervezték az utazásokat. Aztán az irányítástechnikai szinten is fejlődtünk: jöttek a mindenre kapható szülők, manapság pedig már vérprofik dirigálnak, akik ismerik ennek a sportágnak az összes fortélyát.

A tanítványai voltak

Az egykori szakvezető időközben testnevelő-tanári végzettséget szerzett, elment tanítani, de a jégkorongtól nem tudott, igaz nem is akart elszakadni.

– Mivel egyre több utánpótláscsapatot hoztunk létre és megalakult a Miskolc Városi Sportiskola is, válaszút elé kerültem – emlékezett Bíró Ignác. – Átnyergeltem a gyerekekhez, első utódom pedig volt játékosunk, a Szlovákiából érkezett Wintersteiner Ottó lett. A frissítés jót tett, lendületünk töretlen maradt. Nekem most is annyi teendőm van, hogy ki sem látok belőle. Miskolcon végigjártam a szamárlétrát a miniktől kezdve a felnőttekig minden korosztály mellett dolgoztam, s remélem, hogy mindenki elhiszi, hogy most 57 évesen számomra már nem hiányzik a nagycsapat. Ezt a professzionalizmust, következetességet és szigort, bevallom őszintén, már nem lennék képes végigcsinálni. Egy kor terméke és edzője voltam, ez az időszak pedig elmúlt. Amikor hírét vettem, hogy megnyertük a magyar bajnokságot, örömömben sírva fakadtam és – Egri Istvántól Majoross Gergelyig – mindenkinek gratuláltam, akit csak elértem. Évtizedekkel ezelőtt tudtam, éreztem, hogy egyszer ez a pillanat is bekövetkezik, csak az időpontot nem tudtam. Ezekben a napokban állandóan az emlékeimet idézem fel. Most már mi is kitehetjük a bajnoki zászlót, amelyből oly sokat láttam más csarnokokban. Az aranyérmes csapat tagjai közül tanítványom volt Láda Balázs, Láda Péter, Budai Roland, Duschek Dávid, Gőz Balázs, Miskolczi Márk, Popovics Patrik és Ritó László is. Néhányan megkérdezték tőlem, hogy jár-e nekem egy szelet torta a mostani diadalból? Nos, nem: a siker a mindenkori edzőé és a csapaté, az persze igaz, hogy ha az alapokat egykor nem rakjuk le, most nincs fedél a háztetőn. Az pedig nem lényeges, hogy az idegenlégiósok tudják-e, ki vagyok, mert az érzelgősség nem a profizmus kelléke. Egy aranyunk már van, kettő lehet belőle, a Mol Liga fináléjának hazai meccsein mint bennfentes, én is ott leszek a szurkolók között.

- Kolodzey Tamás -

Egzisztenciát kapnak

„A bajnoki cím teljesen másképpen motiválja majd a gyerekeket, mint tíz-húsz éve – jegyezte meg Bíró Ignác. – Aki bekerül a csapatba, egzisztenciához jut és később akár élete végéig ebben a műfajban maradhat akár vezetőként, akár edzőként, akár játékvezetőként, vagy zsűritagként, esetleg szponzorként.”