1979. június 1., péntek - Amikor feketébe öltözött Sajóbábony

Miskolc, Sajóbábony - 1979. június elsején óriási robbanás rázta meg a sajóbábonyi ÉMV-t. Az újkori Magyarország legnagyobb ipari balesetében 13 dolgozó hunyt el, amikor is felrobbant a TNT gyár egyik üzemrésze. A detonációban több mint 10 tonna TNT robbant fel.

2009-ben, a katasztrófa 30. évfordulóján kollégánk Juhász-Léhi István egykori dolgozókat kérdezett a tragédiáról.

„Mintha felrobbant volna egy atombomba…”

Nagy Imre, Sajóbábony polgármestere maga is az egykori ÉMV dolgozója volt az 1979. június elsején bekövetkezett TNT robbanás idején.

„Sajóbábonyban születtem, azóta is itt élek. A település legnagyobb tragédiája a harminc esztendővel ezelőtt megtörtént katasztrófa” – mondta a Borsod Online-nak Nagy Imre, Sajóbábony polgármestere.

„Emlékszem, a robbanásra szaladtunk ki a házból, majd a gyár felett egy olyan gombafelhőt láttunk, mintha felrobbant volna egy atombomba… Mindannyian megijedtünk, mert sejtettük, hogy nagyon nagy a baj. Ezt sajnos nem sokkal később a a kiérkező tűzoltók, rendőrök és mentők is megerősítették…

Estére aztán kiderült, hogy mennyien veszítették életüket, kiket veszítettünk el az irgalmatlan erejű robbanásban. Akkor én is az ÉMV-ben dolgoztam, majd utána beüzemelő műszerész lettem. Igen, ismertem az elhunytakat. Szegény Szabó Pista bácsit, aki a kezdet kezdetétől ott dolgozott művezető volt. De ismertük azt a három fiatalembert is, aki ide nősült…”

(Juhász-Léhi István)

Forrás: Borsod Online, 2009. május 29.

„Rajta fényes rozsdamentes acéltábla, 13 névvel. Kettőt jól ismerek: iskolatársaim voltak”

1986 július

A gyárudvaron 13 facsemete sorakozik. Mellettük lépcsősor visz a domboldalra, ahol furcsán elcsavarodott vasgerendákból álló oszlop emelkedik. Rajta polírozott rozsdamentes acéltábla 13 névvel. Kettőt ismerek.

Hét évvel korábban, 10km-rel távolabb

Az öreg Csapóval a gyárudvart sepertük. Önként, unalomból. Feladatunk a berendezések felügyelete, tennivalónk csak üzemzavar esetén adódik. Hál istennek simán megy minden, hát sepregetünk, mert rend a lelke... Negyvenfokos kánikula van, nehezen telik az idő.

Egyszer tompa morajlás töri meg a csendet. A föld is beleremegett. Megijedünk, mert a "bazár" - a vegyipari készülékek sora- tonnaszám rejti a fokozottan robbanásveszélyes alapanyagokat. Körbeszaladjuk a négy emeletes épületet, semmi rendellenes. Látjuk, amint kollégáink a szomszéd üzemben hasonlóképp rohangálnak, mint pók a falon. Szó szerint. Perceken belül megtudjuk, náluk sem történt baj. De akkor mi a fene volt ez?!

Tekintetünk a hegyoldalra téved, majd meglátjuk az ocsmány, piszkosfekete gombafelhőt emelkedni a hegyek mögül.

10 km-re innen egy eldugott hegyi falu határában van egy robbanóanyag gyár. Hát ők voltak...

Másnap a hírekben kurtán ennyi szerepelt: Robbanás történt egy Borsod megyei vegyi üzemben, 13 ember eltűnt.

1986 július

A felrobbant üzem szomszédságában dolgozom. A völgyet, ahol az üzem megbújik, erdő övezi. Ebédszünetben néha kijárunk szedret nassolni, vagy vadvirágot szedni a kollegináknak. A fák között tonnás vasdarabok: méteres tengelyek, fogaskerekek, tartályok, gerendák. Némelyik készüléken ott a kétfejű sasos címer és a dátum: 1939. Az öreg szakik ilyenkor mesélnek: A nácik Balatonfűzfőre telepítették a trotilgyárat. A háború után, a feszült Jugoszláv - Magyar viszony idején,mikor Titó " láncos kutya" lett, áttelepítették Rákosiék ide Borsodba. Politikai foglyok emelték az épületeket. Kubikolt itt fiam miniszter, író, költő, ügyvéd, mindenféle "osztályellenség". 1979 júniusában az utolsó napjait élte az üzem. Nem csak a robbanás miatt. Másnap akarták végleg leállítani. Már az utolsó kilókat járatták ki a gépekből, mikor felrobbant. A 13 ember tényleg eltűnt. Nem meghalt. Akkor mondják így,mikor egy katasztrófa áldozatait nem lehet azonosítani. Ujjpercekből, húscafatokból, csontszilánkokból ugye ez lehetetlen. A temetésük is csak jelképes volt. Két embernek nem is kellett volna ott lennie, illetve nem nekik kellett volna akkor dolgozni. Az egyiknek nem jött váltótársa, mert csontrészeg volt és nem engedték be a rendészek. A másiktól cserét kért a váltója, mert délután váratlan dolga akadt, és nem tudott előre szabadságot kivenni. Őt eléggé megviselte a dolog lelkileg.

A romokat nem kellett eltakarítani, mert csak egy kráter maradt az üzem helyén. Egy szupermarket simán belefért volna. A kráter betemetése után ültettük a facsemetéket az eltűntek emlékére. A megcsavarodott csőhíd tartó oszlopot meghagyták mementó gyanánt.

Rajta fényes rozsdamentes acéltábla, 13 névvel. Kettőt jól ismerek: iskolatársaim voltak.

(Hozzászólás 2009-ben Janow nicknévvel)

Forrás: Magyar Mérnök, 2009. június 1.

Fotók: Emléktábla az 1979-es sajóbábonyi TNT-robbanás áldozatainak

Bódi Ferenc: Harmincnyolc centiméter

1979. június 1., péntek. A hivatali munkarendben dolgozó "törzs" tagjai már hazamentek a Miskolci Tűzoltóság Dózsa György úti laktanyájából. A készenlétben álló "B" szolgálati csoport röplabdázott a laktanyaudvaron. A szolgálatparancsnok Bódi Ferenc volt - jelenleg nyugdíjas, tűzoltó alezredes - aki más területen végzett egy éves munka után - az első szolgálati napját töltötte a csoportban. Ő mesél:

„Jó hangulat, ugratások, poénok kísérték a játékot. A jókedvet egy messziről jövő, de erőteljes robbanás zaja törte meg, melyet kísérő lökéshullámokba a tömlőszárító torony ablakai is beleremegtek. A légvonalban 8-9 kilométerre fekvő sajóbábonyi iparterülettel szemben álltam, így azonnal észleltem azt az óriási füstfelhőt, melyet talán az atomrobbanások során képződő gombafelhőhöz tudnék hasonlítani. Soha nem láttam még hasonlót addig. Tudtuk, hogy nagy a baj, mindenki rohant a szerekhez, én a híradó központba, ahol égtek a vonalak. Már az első jelzések is az Észak-Magyarországi Vegyiművek A1-es üzemének felrobbanásáról szóltak, így hármas kiemelt riasztást rendeltem el. Szinte minden miskolci szer (a három gépjárműfecskendő, a légzőbázis, az áramfejlesztő) elindult a helyszínre. Ismertük az ipartelepet, több esetben tartottunk ott helyismeretet, és avval is tisztában voltunk, hogy az A1-es üzem robbanóanyagot állított elő. Az ipartelep két kapuja már tárva nyitva állt, várva a segítséget, de a kazánház előtt gépfegyveres őr állta utunkat. A hadiipari üzem védelmét ellátók parancsba kapták, hogy nem engedhetnek senkit az eset közelébe. Hiába próbáltunk érvelni, látva az intenzív füstölést a hegyoldal irányából, ez sem segített. Minden esetre kiszálltunk a járművekből, és egy alapvezeték szerelésére adtam utasítást, hogy ezzel is időt nyerjünk. Ezt megtehettük, hiszen a gyári korszerű oltóvíz hálózatban legalább 8 bár-os nyomás uralkodott, így közvetlenül járművek nélkül is lehetett oltani. Szerencsére megjelent Juhász százados úr a bábonyi létesítményi tűzoltóság vezetője, aki a robbanás irányából szaladt felénk, és kérte, hogy azonnal siessünk a robbanás melletti TNT raktárhoz, mert annak fala több helyen kidőlt, és az így szabadon álló több tonna robbanóanyagot veszélyezteti a meggyulladt szárazfű. Még egy kis emelkedett hangú "beszélgetés" az őrrel, és végre elindulhattunk a gyári úttól távolabb a domboldalban lévő raktárhoz. Az út során elmentünk a felrobbant üzem mellett, melynek helyén egy hatalmas kráter tátongott, körben fel-fel lobbanó tüzekkel, nagy füsttel.

A raktár mellett intenzív szárazfű tűzzel találtuk magunkat szemben, ami vészesen közelített a robbanóanyagokhoz. Kollégáim - a bármikor bekövetkezhető végzetes robbanás veszélyétől fenyegetve - hősiesen végezték dolgukat. Fogalmazhatók úgy, hogy szerencsénk volt? A későbbi vizsgálat során centire lemérték, hogy a tonnákban mérhető mennyiségű TNT RAKATOKTÓL 38 CENTIMÉTER-re sikerült a szárazfű tüzet megállítani!

Természetesen addigra már elrendeltem a legmagasabb V. riasztási fokozatot, amit az akkori megyei tűzoltóság ügyeletes osztályvezetője Szabó Károly alezredes jóváhagyott, és az Ő irányítása alatt folyt tovább a tűzoltó munka. A nap hátralévő részében a vállalati szakemberekből, vezetőkből álló bizottság döntött a kárelhárítási feladatokról. A felrobbant üzem környezetében még fennálló veszélyforrásokat felügyeltük, majd részt vettünk a romok átvizsgálásában. A hivatalos közlemények 13 eltűnt dolgozóról írtak, ami a körülményeket tekintve a lehető leghumánusabb megfogalmazás volt, hiszen a több száz méteres környezetből - szabadterekről, épületek tetejéről, a romok közül - összegyűjtött emberi maradványok három zsákban elfértek. Ezek közül a legnagyobb egy férfi alkar volt.

Egyetlen tűzoltó sem panaszkodott a helyszínen, tettük a dolgunkat a szörnyű körülmények mellett. Olyan volt mint egy rossz álom. Fekete és szürke minden, a háttérben pedig a - számtalan tűzoltó, mentő, rendőrautó - szűnni nem akaró sziréna hangja volt a legnyomasztóbb. Azt sohasem fogom elfelejteni.

Akkoriban még nem volt lehetőség ezeket az élményeket pszichológus segítségével feldolgozni. Az ott eltöltött órák olyan stresszben teltek, hogy volt kollégánk akinek a másnapi váltásig teljesen kiőszült az addig teljesen fekete szőrzete. Szégyen, vagy nem de még hetekkel később is elsírták magukat bajtársaim az átélt élmények miatt, ha az szóba került. Abban az időben tudomásom szerint sok Sajóbábonyi is elköltözött a településről, főleg az után, hogy pár hónap múlva szintén egy jelentős gyári tűz miatt szóltak a szirénák.

Mint később megtudtuk az üzem végleges leállításáról már korábban megszületett a döntés, ez lett volna az utolsó műszak. Remélem az áldozatok hozzátartozói azóta megnyugvást találtak, és soha egyetlen tűzoltó nem kerül hasonló helyzetbe, mint akkor ott mi, harminc éve.”

Forrás: Lánglovagok, 2009. június 6.

Fotók: Emléktábla az 1979-es sajóbábonyi TNT-robbanás áldozatainak

„Aznap feketébe öltözött a falu”

„Akkortájt Abaújkéren, az ottani kisegítő iskola és nevelőotthonban dolgoztam. Aznap délután a 17.05-ös busszal indultam haza. Bábony felé közeledve döbbenten fedeztem fel a gyár fölé terebélyesedő, gomba alakú füstfelhőt. A csuklós ablakain keresztül többen is megrökönyödve meredtek a látványra.

- A TNT – jegyezte meg valaki suttogva.

Néhány utas neveket kezdett sorolni, és tétován tippelgettek:

- A műszakban van? Éjszakás lesz? Szabadságot vett ki?

A kérdések költőinek bizonyultak, hiszen akkor és ott senki sem tudhatta a választ.

Közben a járat Bábonyba érkezett. A lakótelepen szálltam le. Az utcán rohangáló vagy kővé meredten ácsorgó emberek. Egyesek sírtak. Egy asszony sírva jajveszékelte férje nevét. A kétemeletes házak között tapintani lehetett a feszültséget, egyben a bizonytalanságot. Még nem tudták, mi történt. Néhányan pakolni siettek haza. Kitelepítésre készültek. Akkortájt a gyárban, fedőtevékenységként gyógyszeralapanyagokat is ipari mennyiségben állítottak elő. Ők úgy vélték, a robbanással mérges gázok kerülhettek a levegőbe.

Mire hazaértem, mindenünnen szirénázás hallatszott. Percenként száguldott a gyár felé egy-egy mentő, tűzoltó, rendőrségi autó.

Apám falfehér arccal fogadott.

- A TNT.

Hittem neki. Egy ideig a részlegben dolgozott művezetőként. Ő is az ott dolgozók neveinek sorolásába fogott.

- Vajon, kik maradhattak meg? – sóhajtotta elkeseredetten.

Másnapra minden kiderült. Igaz, a történteket az illetékesek igyekeztek eltusolni, a szerencsétlenség csak rövid hírként hangzott el a Kossuth Rádióban, de Bábonyban nem maradhatott titokban semmi. A helyiek pontosan tudták, mi történt ott a völgy mélyén, kik haltak meg úgy, hogy maradványaikat sem találták meg. Aznap feketébe öltözött a falu.”

Forrás: Somogyi Ferenc - Robbanás harminchat éve, Díszpolgár, 2015. január 20.

Videó: Megemlékezés az 1979-es sajóbábonyi TNT robbanás áldozatairól

2014. június 2-án, a tragédia 35. évfordulóján a Sajóbábonyi Vegyipari Parkban (a robbanás helyszínén) emlékeztek az összegyűltek a 13 áldozatot követelő katasztrófára. Videó: Jelcs Sándor.

Sajóbábonyi TNT-robbanás - 1979. június 1.

A magyar TNT-gyártást a hidegháború kezdeti szakaszában, az 1950-es évek elején telepítették Sajóbábonyba. Az 1040-es vállalat néven említett hadiipari cég telephelyének kiválasztásában nagy jelentősége volt a település elhelyezkedésének, mivel az 1950-es évek elején ellenséges államnak számító Jugoszláviától viszonylag nagy távolságra feküdt. Az évtized elejének építőanyag- és munkaerőhiányának idején az üzemépületek jelentős részben a politikai rendszer által ellenségként kezelt személyek építették, kétkezi munkával. A berendezések a második világháború előtti évekből származtak és már telepítésük idején sem tartoztak a legkorszerűbbek közé. A hadiüzemnek számító létesítmény a következő két évtizedben rendeltetésszerűen működött, bár gépei és épületei egyre elavultabbak voltak. Időközben az ipari épületek tervezése jelentősen fejlődött, így az új TNT-gyárat már egy korszerű épületben és modern gépekkel tervezték megvalósítani. A sajóbábonyi TNT-gyártás leállítását és az üzem bezárását 1979. július 1-re tervezték.

1979. június 1-e pénteki, meleg nyári nap volt, a gyár utolsó munkanapja szokásos üzemrend szerint zajlott. A robbanás a késő délutáni órákban, ismeretlen okból következett be. A detonáció helyéről egy 20 kilométerre ellátszó gombafelhő emelkedett fel, a hanghatást pedig 30 kilométeres körzetben lehetett érzékelni. A TNT-t gyártó épület teljesen megsemmisült, a helyén mindössze egy kráter maradt. A telepen mindenfelé tüzek lobbantak fel, veszélyeztetvén az ott raktározott robbanóanyagokat, vegyi anyagokat. A telepen főként a kiszáradt fű égett, a fűben pedig a gyártósorról kiszóródott TNT és a gépsor darabjai hevertek. Fokozta a nehézségeket, hogy a hadiüzemet fegyveres őrség védte, akik a helyszínre vonuló tűzoltókat megérkezésük után nem akarták beengedni a gyár területére. A tűzoltók végül nagy nehézségek árán egy leomlott TNT-t tároló raktárépülettől pár méterre megfékezték a lángokat. A katasztrófa által érintett A1 üzemépületben nem volt már mit menteni. A létesítményből jóformán semmi sem maradt, az ott felhalmozott vagyon menthetetlen volt. Nem volt szükség a dolgozók kimentésére és sebesültek ellátására sem.

A TNT-gyártósort magába foglaló A1-es épület teljesen megsemmisült, a helyén maradt kráterből, illetve a robbanás miatt a környéken szétszóródott romokból és roncsokból nem lehetett a robbanás okaira következtetni. Nem maradtak életben azok a személyek sem, akik a gyártósor mellett dolgoztak az utolsó órákban, így az esetleges üzemzavarról vagy szabotázsról információjuk lehetett. (A gyártósor mellett dolgozók holttestei nem is kerültek elő, a 13 dolgozót egy ideig eltűntként tartották nyilván.) Az ÉMV ezen létesítménye hadiüzem volt, így az ott lefolyt vizsgálatokról és azok eredményéről a közvélemény nem is értesülhetett. A későbbiekben a közbeszédben az terjedt el a baleset magyarázataként, hogy a balesetet a dolgozók vigyázatlansága eredményezhette: a szárítás alatt túl nagy nyomással fúvattak meleg levegőt az elkészült instabil robbanóanyagra és ez elég volt a detonáció bekövetkezéséhez. A baleset 13 áldozatát később jelképes gyászszertartáson (üres koporsókkal), nagy részvét mellett búcsúztatták.

Az ÉMV egykori TNT-gyárának helyén keletkezett krátert feltöltötték és fákkal ültették be. A vegyipari létesítmény egy megrongálódott részletét, egy deformálódott oszlopot mementóként a helyszínen hagytak, rajta az eltűnt dolgozók nevét őrző emléktáblát helyeztek el.

Forrás: hu.wikikpedia.org.

A bábonyi robbanás

Akkoriban szerkesztőként éppen kötelező száműzetésemet töltöm a Borsodi Vegyész című üzemi lapnál. Leküzdhetetlen szakmai késztetést érzek, hogy írjak a tragédiáról. Kimennék a helyszínre, szeretném megtekinteni az ottani körülményeket, ám még csak éppen, hogy túljutok a főkapun. Végül be kell érnem egy részvétteljes közleménnyel. A szakma szégyenére és megcsúfolására egyetlen hírrel letudjuk a történteket. A jövő-menő rendőrök, tűzoltók és igazgatók őszinte megrendüléssel, de mint a trappisták hallgatnak. Nem beszélhetnek. A Szabad Európa Rádióból sem tudunk meg sokkal többet. Szántó István írása.