2018.05.16. 11:19

71. cannes-i filmfesztivál - Szélsőséges megnyilvánulások a vásznon és azon kívül

Cannes - 2011-ben „náci vagyok” kijelentése miatt kitiltották Lars von Triert a cannes-i filmfesztiválról.

A kontextusból kiragadott mondat hatalmas közfelháborodást váltott ki, ami korábban példa nélküli lépésre késztette a fesztivál vezetőségét. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy abban az évben a Melankólia, ami pedig messze a mezőny legjobb filmje és a zsűritagok többségének egyértelmű kedvence volt, lecsúszott az Arany Pálmáról. Idén a fesztivál engedett és ha nem is versenybe, de versenyen kívül bevette a programba a botrányos viselkedésű rendezőnek A ház, amit Jack épített című filmjét és ezzel hivatalosan is visszafogadta köreibe Triert is, aki a művészeti vezető, Thierry Frémaux szerint: „saját rossz viccének az áldozata lett”. Hogy miért nem a versenyben szerepel a film, azt csak találgatni lehet, az viszont biztos, hogy bármilyen betegesnek tűnik is, amit látunk, olyan erős filmélményt nyújt, amit nagyon kevés versenyben lévő és versenyen kívüli filmről lehet elmondani. Nemcsak páratlan gazdag művészeti utalásai, de Trier végletekig elmenő bátorsága vagy inkább pimaszsága és sötét humora is egyaránt ámulatba ejtő. A „náci vagyok” kijelentés után Trier nem félt Hitlert és a nácikat belevenni a filmjébe, de a #MeToo hangulat és az őt szexuális zaklatással megvádoló színésznője, és úgy általában a nők is alaposan megkapják tőle a magukét. Sokan otthagyták a vetítést, és be kell vallanom, hogy bizonyos jeleneteknél én is eltakartam a szemem, de összességében van Trier filmjében valami lebilincselő, ami messze kiemeli az üres provokációk sorából és felejthetetlen élménnyé teszi A ház, amit Jack épített című filmet.

Spike Lee BlacKkKlansman című versenyfilmje erős és leplezetlen tiltakozás a jelen amerikai politikai vezetés ellen. A 70-es években játszódó alkotás a rasszizmusról ma aktuálisabb, mint valaha, elég csak a 2017 nyarán Charlottesville-ben történtekre gondolni, amit Spike Lee archív felvételeken meg is idéz a filmje végén. Egy ilyen kendőzetlen rendszerkritika után várható volt, hogy színesbőrű rendező a sajtótájékoztatón sem fogja kímélni az Egyesült Államok jelenlegi vezetését. Lee-nek sikerül egy rövidke megszólalásban, név nélkül ugyan, de annyi keresetlen jelzővel illetnie az amerikai államfőt, hogy az már önmagában is művészet. De ez Cannes. A rendezők nemcsak a vásznon érzik fontosnak a szabad önkifejezést, de a sajtókonferenciák és interjúk során sem rejtik véka alá a véleményüket, legyen az bármilyen szélsőséges, és járjon bármely következménnyel.

- Váró Kata Anna, Cannes, 2018. május 15. -