Hív a vasút, vár a ….mi is?

Egy, a gazdaság teljes összefüggéseiben járatos, felelős ember panaszolja nekem, hogy milyen katasztrofális munkaerőhiánnyal küzd a MÁV, de hasonló a helyzet más, klasszikus állami szolgáltatási szektorban is, a vizesektől kezdve a Volánokon át, nem beszélve a postáról. Mostanában, hogy megemelték a minimálbért, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez pusztán anyagi kérdés. Az is, persze, súlyos mértékben, de ha hirtelen elkezdenének sokkal de sokkal jobban fizetni, az sem oldaná meg egycsapásra a gondokat. Kiss László írása.

Feltennék egy költői kérdést: mikor találkoztak utoljára olyan hirdetéssel, fizetett riporttal, ami azt célozta volna, hogy a fenti munkahelyeknek valamiféle pozitív, vonzó arculatot kölcsönözzön? Ellenben „guglizzák” ki, hogy milyen típusú híreket olvashattak az elmúlt években a különféle, előbb említett cégek életéről! Kész katasztrófa. Ha valaki életében nem ült volna vonatra, annak sem szerepelne a vágyai között, hogy egy örökösen gondokkal küzdő helyre tegye be a kisszéket. Hát amit meg látunk belőle személyesen, az sem derít jó kedvre, nem beszélve arról, hogy akik most ott dolgoznak, sem némák, azaz beszélgetnek velünk, látunk, hallunk, észlelünk.

Mégis azt kell mondanom, hogy az a döntés, amikor ezen cégek felhagytak – vagy el sem kezdték igazán – az úgynevezett „image” reklámok okos felépítését, aláírták a saját maguk munkaerőpiaci halálos ítéletük első szakaszát. Tudom én, hogy amikor van munkaerő, meg éppen inkább az a gond, hogy rúgjam ki az alkalmazottak egy részét, hogy törjek le sztrájkokat, hogy építsek vissza juttatásokat, akkor ez színtiszta luxusnak, sőt öngólnak tűnik. De nem az. Ugyanis munkát – hivatást – fiatalok a szülőkkel együtt nagyon sokszor emocionálisan is választanak. Mert ki hiszi azt el, hogy racionális döntés elözönleni a nemzetközi kereskedelmi avagy média szakokat? Dehogy az. Csak tetszik. Divatos. Hisznek róla dolgokat, a tények valódi ismerete nélkül.

Vagyis: él egy kép a pályaválasztók fejében, amikor elolvassák az adott iskola, szak nevét, egy vízió, mint egy kis videoklip, milyen is vajon az az élet, amit az ilyen emberek élnek. És higgyék el, bármilyen bajban van egy nagyvállalat, mint például a királyi állami vasutak, bármilyenek is a körülmények, akkor is lehetséges a jelenleginél pozitívabb, vonzóbb, ha úgy tetszik, trendibb képet festeni. Emlékszem, amikor az első metrót nyitották Pesten, mekkora királyságnak tűnt metróvezetőnek lenni a propagandában. Pedig kevés monotonabb, borzasztóbb meló lehet, mint lemenni a föld alá, bámulni a síneket az alagútban, megnézni milliószor ugyanazt az állomást. Nincs olyan szakma, foglalatosság, aminek ne lenne relatíve előnyös vagy szerethető oldala is. Vannak eszelősök, akik ezt maguk megoldják – nézzék csak, amikor megkérdeznek valakit, valami egyébként elrettentő munkakörben, és azt válaszolja, szereti csinálni. De tömegesen, utánpótlásszerűen ez csak akkor megy, ha van mire építeni az álmokat, a vágyakat.

Ehhez persze érteni kell. Profi pr- vagy reklámszakembernek lenni, és élvezni a megrendelő, a vállalat támogatását, nyitottságát, elszántságát. Pénzről nem beszélek, mert abból annyit elgórtak baromságokra, hogy ez nem lehet probléma.

Tessék nekiugrani, csinálni amíg nem késő!

Kiss László