VOLT, avagy Sopronbéli víg napjaink

Miskolc, Sopron - Több tízezer ember együtt biztos nem tévedhet.

Elkezdődött, tartott és véget ért Sopronban az idei VOLT Fesztivál, amely idén is bizonyította, több tízezer ember együtt nem tévedhet, a mechanizmus olajozottan működött és az utolsó három napon még az időjárás is megkönyörült azokon, akik például a nagyszínpad előtt nem dagonyázni akartak.

Vallomás

Egy apró mellékvallomás: az Iron Maiden csábított Sopronba, mert volt szerencsém anno 1984 nyarán ott lenni a brit metálcsapat első budapesti koncertjén, végül az AWS győzött meg arról, van még igazi magyar rock. Az Iron Maidenről sikerült lecsúszni a jegyek elkapkodása miatt, csak kívülről hallottam a 34 év után lájtosabbnak és lassabbnak tűnő riffeket.

Befogad

Aki még nem járt Sopronban, de Egerben igen, annak elárulható: Sopron olyan mint egy nagy Eger. Egy nagy, békebeli polgárváros hangulatát igézi a belváros, a várfalsétány helyenként mediterrán jellegű sikátorélményt ígér és az már csak hab a tortán, hogy a bíróság homlokzatára azt vésték: Törvénykezési Épület. Élmény a történelemben sétálni, a város befogad, de a Tűztorony árkádja alatti hatalmas fesztiválplakát ­visszahúz a földre, ezekben a napokban itt most az egész város erre az öt napra készül, jelesül arra, lehetőleg egységnyi idő alatt minél több fiatalt rávenni arra, hogy megfeleljen a fogyasztói társadalom diktálta követelményeknek, azaz egyen-igyon.

De a fesztiválozók zöme nem a szállodában alvós fajta, sátorral a hátán, gumicsizmával a lábán battyog fel a hegyre, ott eszik, ott alszik. A gumicsizmáról sejlik, rutinos fesztiválozóval van dolgunk, rákészül a szinte elengedhetetlen dagonyázásra, sárban csúszkálásra. Némelyikük annyira, hogy még a betonon a kemping felé haladva is rogyasztva, óvatosan csúsztatva halad, mintha már a fesztivállal együtt járó sártengerben kellene araszolnia.

Egészen csütörtökig nekik volt igazán igazuk, de igazi eső már csak szerdán volt, onnantól csak egy péntek esti futó zápor igyekezett bezavarni a Limp Bizkit koncertjébe, de az sem sikerült igazán, mert az esőcseppekre érzékenyek addig beoldalogtak egy fedett előterű színpadhoz, ahol Szabó Balázs Bandája hozta az akusztikus élményeket, majd a felhők távoztával lehetett visszaballagni a nagyszínpad környékére.

Körbe-körbe

Aki volt már bármely fesztiválon, nem hagyja utolsó percre a jegyvételt. Ha a technikának köszönhetően már megtörtént a névre szóló vétel, akkor egy kinyomtatott qr-kód és egy személyi bemutatásával pár másodperc alatt megkapta a karszalagját és a csomagvizsgálat után célba vehette az első pontot a sok közül, ahol a karszalagjára tölthetett annyi forintot vagy eurót, amennyit csak kedve és pénztárcája tartotta, mert készpénzzel a fesztivál területén fizetni nem lehetett. Aki pedig végleg elhagyta a mulatozás területét, ugyanezeken a pontokon vissza is kaphatta a karszalagján még rajta lévő pénzt. A rendszer működött, valamennyi vásárlás után a pénztárnál a kijelző előzékenyen kijelezte az aktuális egyenleget. Az ételes-italos standokat érdemes volt körbejárni alaposan, volt, hogy 50 méterrel arrébb ugyanazért az elemózsiáért csak feleannyit kellett fizetni, de a fesztiválozó elsősorban nem azért jön, hogy egyen és igyon, az csak a muszáj része.

Betemet a zene

Az igazi élet minden nap délután indult be. Óvatos bemelegítések minden színpadon, minden korosztály, minden ízlésvilág megkapja a magáét, érdemes céltudatosan érkezni, a helyszíneket előzetesen feltérképezni. Ha ez megtörtént és van felesleges idő, ott a számtalan lehetőség között az óriáskerék vagy a bungee jumping, vagy csupán az ejtőzés akár a földön, miközben meg lehet állapítani, a fiatalembereknek nincs okuk aggódni, a fiatal lányok döntő többsége szép és csinos, de a fiatal lányoknak sincs okuk a kesergésre. A hangulat oldott, feszültségnek sehol sincs nyoma.

Belga juhászkutya érkezik. Hámban sétáltat két nagydarab férfit. Néhányan először kicsit összerezzenek, pedig szép a kutya. Aztán megnyugodnak, ez a kutya csak robbanószert keres, de nem talál, mert nincs.

Péntek délután az első durranásnak mindenképpen az AWS ígérkezik. Az Eurovíziós Dalfesztivál idei magyar résztvevőjére remélhetőleg sokan kíváncsiak. A hangbeálláskor érkezünk a színpad elé az első sorba. Még van hely, mondjuk idő is. Tíz perccel a koncert kezdete előtt az első sorban már nincs hely. A harmadikban és a sokadikban sem sok. Balra mellettem egy srác mégis hátrébb megy. Helyére kerekesszékben ülő fiatal srác érkezik. Nincs még 18. Kicsit nekikoccan a fémkerítésnek. A derekam magasságában megszólal: Anya! Látok mindent! Arcán látható, most éppen boldog. Anyjával összemosolygunk. Koncert közben tombol a tömeg, rá mégis mindenki vigyáz.

Az AWS pár pillanat alatt az őrületbe kergeti a rajongókat és a koncert végéig ott is tartja. A frontember Siklósi Örs következetesen metálnak tartja a zenéjüket. Ne tagadjuk meg tőle, van itt hörgés is, a riffek pengeélesek, tömörek, feszes ritmusúak, a hör­gés minden számban jelen van, de a finoman míves dallamok már szinte a skandináv rock legnemesebb képviselőit (Eclipse, H.E.A.T , W.E.T.) idézik.

Pihenés nincs, Örs folyamatosan a tetőponton tartja a közönséget. Karizmatikus személyiség, elnézzük neki a mástól modorosnak tűnő állandó mezítlábasságot. Ezek a srácok tényleg zenélnek, itt nincs megjátszás, ez belülről jön, a szövegek ütősek, bátran nyújthatja a mikrofont felénk, mindenki tudja a szöveget. Félelem nincs az énekesben, beugrik a tömegbe pogózni, majd visszafelé lepacsizik a mellettem lévő kerekesszékes sráccal, akinek az arcán már nem is követhetőek az érzelmek.

Természetesen jön a végén az elmaradhatatlan Viszlát nyár!, de itt még nincs vége, a közönségnek ez még nem volt elég. Titokban reménykedem csak, talán jön még a személyes kedvenc, a Hajnali járat. A szám, aminél tökéletesebben régen írták le Budapestet. Az ébredő fővárost. Akit ért már a pirkadat a pesti utcákon, az pontosan tudja, miről van most szó. Nem kell titokban reménykednem, a budakeszi srácok ezzel búcsúznak, remélhetőleg ráébresztve a szervezőket, hiba volt ide rakni a bandát, a nagyszínpad sokkal jobb hely lett volna.

Nagyszínpad

Ott azonban a FISH az első eresztés a pénteki délutánon. Rutinosan jönnek a rockriffek, az énekes néha kicsit tétova a hatalmas színpadon, de a tömeg lelkes. Ők tudják, miért jöttek. Azt is kapják. Stabil, meglepetés nélküli együttes, a különlegességet nem is ők dobják be, hanem egy rajongó srác, aki barátnőjével együtt érkezik a színpadra két szám között. Elmondja annak a pár ezer embernek, aki odalent áll, hogy hát ő ezt a lányt, aki itt áll vele szemben, egy évvel ezelőtt itt ismerte meg a fesztiválon. Ekkor már egyértelmű, mi következik, és fullosan romantikus hangulatban térdre ereszkedik, és ahogy azt egy jól sikerült amerikai filmben ilyenkor kell, kinyitja a kis dobozkát és a benne lévő gyűrűt szíve hölgye felé nyújtva megkéri a kezét. A lány pedig örömtől zokogva rebeg igent. A közönség tombol, ezért az énekes megkérdi, tényleg igent mondott?

Naná, mondaná az Esőember, így a fiatal pár balra el, a tombolás pedig folytatódik tovább.

A nagy húzónevek egyike a Hollywood Undead. Mellettem Dávid sorolja, 2008-ban alakultak, pár hónappal később ki is jött az első hanganyaguk. Metál is, rap is, mindenből egy kicsi. Aki nem zenél valamely hangszeren, az éppen énekel, van egy csak a dallamra kihegyezett rapperük, nagyon míves tenorral rendelkezik, a többiek csínján bánnak a dallamokkal. Általában végig álarcban nyomják a koncerteket. Itt is így kezdenek, majd később lekerülnek a maszkok és elénk tárják arcaikat a szimpatikus srácok. Ekkor már esély sincs a színpad előtti sorokba kerülni, de a kivetítők és a jó hangosítás senkit sem hagy élmény nélkül még száz méter távolságban sem. A srácok tudják, mi kell a közönségnek, a közönség pedig tudja, mi kell neki. Még több hangélmény, még több tombolás.

Az estét a Limp Bizkit foglalja le a nagyszínpadon. A gitáros feje nyaktól orrig körben feketére-, onnan fölfelé a fejtetőig, a hajat is beleértve fehérre van festve, mindehhez egy sötét öltöny párosul. Értelmezhetetlen jelenség, de az biztos, elveszi már ezzel a show-t a frontember elől, aki ezt hagyja is. Ő köszöni szépen, rendkívül jól elvan magának, elrappelget, elénekelget (teszi ezt nagyon kidolgozott, markáns hangon), amikor úgy adódik, lemegy a közönség közé barátkozni. Ezt teszi kicsit később a gitáros is, aki miután átmászik, a biztonsági kordonon, látványosan ellök egy szakállas férfit. Kitör a bunyó, közben megy a zene, olyan ez, mint a pankráció, az utolsó másodpercig előre megkoreografálták az egészet, ők úgy tesznek, mintha ez valódi verekedés lenne, mi meg úgy teszünk, mintha elhinnénk. Nincs ebben varázslat, azt is lehittük a Hollywood Undead dobosának, hogy Bon Jovi hangján tudja énekelni a Livin’ in a prayer refrénjét. Kellenek nekünk ezek az apró becsapások, a „tudjuk, hogy tudjátok, hogy tudjuk” érzése, ettől is élőbbnek érezzük magunkat.

Késő éjszakába hajlunk, amikor abbamarad a nagy rockvarázslat, hogy átadja magát annak a zenei vonulatnak, ami átvezet a holnapi mába. Keressük a részegeket, a magukról már semmit sem tudókat. Nem találjuk őket. Vagy elbújtak, vagy kitombolták már magukból a mámort, vagy mindenki ismeri a határait és igyekszik azon belül maradni.

Viszlát

Lassan búcsúzunk. A környező utcákban is sokan vagyunk, de elférünk, kerülünk, ha kell, de lepacsizunk, ha valaki szemből érkezve ezt szeretné. Ilyenkor nagy hujjogás a reakció. Meleg az éjszaka. Nem tudjuk még, kik lesznek itt jövőre, akár a színpadon, akár a színpadok előtt. Mi valószínűleg igen.

ÉM-BG

[related-post post_id="3908715"]