Akár száz fröccs is lehet a tét

A labdarúgó NB II.-ben szerdán hétközi fordulót rendeznek, a 4. körben a Diósgyőri VTK csapata 19 órától az FC Ajkát fogadja. A Veszprém megyei csapat jobban kezdte a bajnokságot, a rutinos edző, Kis Károly által irányított gárda mindkét hazai meccsét megnyerte (a Budafoki MTE ellen 3–0-ra, a HR-Rent Kozármisleny ellen 4–2-re), míg a kettő között, másfél hete, idegenben az újonc Credobus Mosonmagyaróvár ellen 2–1-re kikapott. A DVTK a múlt hét végén megszerezte első pontjait, győzelmét, a Tiszakécskei LC otthonában 2–1-re nyert. Ezzel a sikerrel a piros-fehérek elmozdultak a kieső helyről, és a jelenlegi 12-14. pozícióból, egy újabb győzelemmel folytathatják a felzárkózást a tabellán. 

Sokan örülnének 

Ennek sokan örülnének, így van ezzel a DVTK Aranycsapatának egykori játékosa, a Szegeden élő Kutasi László is, aki 1974 és 1980 között erősítette a piros-fehéreket, és részese volt a Magyar Kupa-győzelmeknek, az NB I.-es bajnoki bronzérem megszerzésének. 

– Köszönöm, megvagyok, lehetnék jobban is, de az már egy másik korszak az életemben. Az ötvenedik születésnapom óta 14 alkalommal műtöttek, erre, arra, hadd ne soroljam, hogy mire. Elég legyen annyi, hogy ezek mind altatásos műtétek voltak – mondta a 73 éves sportember, akit kérdezni sem kellett a fociról. – A DVTK nekem a mai napig nagyon fontos, a szívem félig diósgyőri, a másik fele kiskunfélegyházi, hiszen ott születtem. Élek-halok a DVTK-ért, amit lehet, elolvasok a csapatról, ha tévés meccse van, természetesen ahhoz igazítom a programom, ez mindig is így volt. A legutóbbi mérkőzést ugyan nem láttam, de tudom, hogy a Tiszakécske ellen végre sikerült nyerni, a Soroksár elleni meccset viszont láttam a tévében, sajnos. Új tévém van néhány napja, de ilyenkor, amikor a Diósgyőr játszik, és nem jól játszik, akkor veszélyben van, mert dolgozik bennem az adrenalin a mérkőzések közben, amit mostanában úgy szoktam kezelni, hogy el-elkapcsolgatok. Még az előző évad végén, amikor megnéztem az edző, Dragan Vukmir néhány nyilatkozatát, kialakult bennem egy kép, ami azóta csak erősödött. Nem nekem kell innen megmondanom, hogy alkalmas-e arra, hogy eredményes legyen a DVTK-val, úgyhogy inkább arról beszélnék, hogy szerintem kétféle edző van. Azért merek erről értekezni, mert hat diplomám van, ezt nem dicsekvésből mondom, ahogy azt sem, hogy ezek közül az egyik a labdarúgóedzői. Büszke vagyok erre a végzettségemre, ahogy arra is, hogy évfolyamelső voltam, amikor végeztem. Lehetett volna ezen a téren más pályám is, ha annak idején én kapom meg a külföldi munkavállalás lehetőségét, ahogy arról szó is volt, de végül Egervári Sándor ment Kuvaitba, én pedig maradtam itthon. De ezt hagyjuk. Szóval szerintem kétféle edző van, az egyik, aki szakmailag ért hozzá, mint Kiss László, akire a Mini Menotti becenevet ragasztották, de sajnos közülük nagyon sokan képtelenek átadni azt a tudást, amivel rendelkeznek. Az edzők másik csoportjába azok tartoznak, akik úgy próbálják tanítani a labdarúgást, hogy nem igazán értenek hozzá. Ezért nem tudunk visszakerülni a világ labdarúgásának élvonalába. 

Kutasi László véleménye szerint a teljesítmény és annak elismerése sincs összhangban. 

– Tudom, hogy más világ volt 40-50 éve, de aláíráspénz már akkor is létezett, amikor én 1974-ben Diósgyőrbe igazoltam – emlékezett vissza az egykori hátvéd. – A DVTK két elnökségi tagjával egyeztem meg, akik azt kérdezték tőlem, hogy mennyit kérek az aláírásomért. Mondtam nekik, hogy egy fillért sem, amin elcsodálkoztak, és csak mondták, hogy de mindenki szokott kérni, és hogy nekem is adnának, mert van erre ­keret. A beszélgetés úgy folytatódott, hogy azt mondtam, hogy nekem a teljesítmény után fizessenek, jutalmazzanak meg, ha úgy látják, hogy jól szerepeltem. Elfogadták ezt, az más kérdés, hogy jutalmat nem igazán kaptam. Lehet, hogy azért, mert nem láttak jól játszani, vagy nem látták a meccseket… Megjegyzem: akkoriban, egy olyan csapattársamnak, aki nem lett alapember a DVTK-nál, 20 ezer forintot fizettek, egy olyan időszakban, amikor 3 ezer forint körül volt az átlagbér. Lehet, hogy bolondnak néztek, de kun gyerek vagyok, és én egy picit másképp gondolkodtam a világról, például az ital sem ment nekem soha. Furcsállták is, hogy nem ittam alkoholt soha, ezt is szóvá tették az öltözőben. Az egyik csapattársam azzal állt elő, hogy milyen sportoló vagyok én, hogy nem merek meginni egy üveg sört, amire azt feleltem neki, hogy engem nem érdekel, hogy te mennyit iszol, az a te dolgod, az pedig az enyém, hogy én mit csinálok, és ha te abban hiszel, hogy a teljesítményedet az alkohol fogyasztása nem befolyásolja hátrányosan, az is a te dolgod, az pedig az enyém, ha én másban hiszek. Most mondhatnám, hogy az én hozzáállásom profi volt, de én inkább csak azt mondanám, hogy voltak dolgok, amikről másképp gondolkodtam. Lehet, hogy azért, mert már diplomás emberként döntöttem el, hogy szívesen kipróbálnám magam labdarúgóként az NB I.-ben. Huszonöt éves koromig adtam magamnak erre időt, úgy voltam ezzel, ha addig nem jön össze, a mérnöki munkám lesz az első, és a foci marad hobbinak. A DVTK jókor hívott, éppen akkor, amikor ez a 25 év eljött, és miután ezt a lehetőséget megkaptam, igyekeztem belőle a legtöbbet kihozni. 

A válogatottig 

Kutasi László eljutott a felnőtt magyar válogatottságig, 6 alkalommal viselte a címeres mezt. 

– Tudom, hogy rövid intenzív edzéseket igyekeznek tartani manapság, hogy a napi két edzés nagyon ritka. Annak idején ez másképp volt. Szabó Géza, a csapat edzője a fizikai felkészítésben volt erős, és amikor megtartotta a gyilkos, napi két edzését, elege volt mindenkinek. Én viszont gyakran, még holtfáradtan is, esténként kimentem a stadion melletti vendégház szomszédságában található teniszpályára, ahol a falhoz rugdostam a labdát, hogy a passzjátékom fejlődjön. Nem voltam jó futballista, Salamon vagy Borostyán sokkal jobb képességű volt, de nekem ezt valamivel, kompenzálnom kellett, hogy NB I.-es labdarúgó lehessek a görbe lábaimmal – mondta a DVTK Aranycsapatának egykori tagja, aki a profizmust szóba hozva a következő történetet mesélte el: – A német Kaiserslautern ellen játszottunk ­UEFA-kupa-nyolcaddöntőt 1979 végén, és akkor már szokás volt, hogy a játékvezetőknek ajándékokkal kedveskednek a klubok. Mi kristályvázát adtunk, a németek pedig aranyórát. A német foci nem volt gyenge akkoriban sem, négy csapat jutott be onnan az elődöntőbe, a Lautern éppen nem, mert a Bayern kiverte őket. A Kaiserslautern már Diósgyőrben is nyerni tudott, és a 6–1-es vereséggel végződött idegenbeli meccs után azt kérdeztem az egyik játékosuktól, hogy mi szükség volt arra, hogy aranyórát adjanak, hiszen a továbbjutásuk nem igazán volt kérdéses. A válasz az volt, hogy ez is az üzleti focijuk része, a 30 ezer szurkolójuk 100-100 márkát elkölt meccsenként, és ők ebből élnek, ebből kapnak fizetést. Már akkor saját szállodája, külön étterme volt a klubnak, miközben mi idehaza sportállásban voltunk, a gyárból kaptuk a fizetésünket. A csapat egyik fele a Digépből, a gépgyárból, köztük én is, a másik része az LKM-ből, a kohászatból. De nagyon más béreket, amiknek nem volt köze a nyújtott teljesítményhez. Ilyet 1990 előtt csak Verebes József tudott összehozni Magyarországon, Győrben, a Rába ETO edzőjeként a 80-as években. Persze az, hogy egy jó csapatot építsenek, neki is időbe telt, az egész pályás, illetve a félpályás letámadást fel kell építeni. 

Jelen 

Kutasi László a jelent is szóba hozta, Verebes után Bognár Györgyöt említve. 

– Bognár Gyuri nagyon szimpatikus úton jár. Volt válogatott játékosként képezte magát, és az eredményei beszédesek. Előző csapata, a Paks csak magyarokkal remekül szerepelt, és ezzel igazolta, hogy külföldi játékosok nélkül is lehet sikert elérni. Az MTK, vele megerősítve, komoly várományosa az NB II. bajnoki címének – mondta a DVTK-ban 147, a Szegedi EOLAK-ban pedig 51 NB I.-es mérkőzésen szerepelt védő, akit a Diósgyőrről is kérdeztünk. – Vannak dolgok, amiket nem értek. Molnár Gábor elzavarása is ilyen. Egy átlag feletti képességű labdarúgót egy edzőnek meg kell tudnia nyernie magának. Ha én vagyok a szakedző, akkor meg kell találnom a játékoshoz vezető utat. Mindenkihez vezet valamilyen. Ha valakihez az, hogy száz fröccs a tét, ami győzelemnél jár a labdarúgónak, vereség esetén pedig az edző önti a fejére ezeket, akkor azt. Szerintem nincs olyan sok jó játékos, hogy egyet is el lehessen zavarni. Vagy itt van például Szűcs Kornél. A DVTK-ban nevelkedett, tehetséges, jól fejel, jól helyezkedik, de még kell tanulnia sok mindent. Képezni kellene, hogy tudjon cselezni, bemenni a bolyba. Foglalkozni kellene vele. Tanulni és tanítani kell. A mi időnkben a grundon az idősebb gyerekek leszedték a fejünket, ha nem azt csináltuk, amit mondtak. De akkor még csak jókat mondtak.