A kohézió volt az extra, ez hozta a kupasikert

Esélytelenként indult, ám a végén csodatévő lett a diósgyőri női kosárlabdacsapat, a Magyar Kupát itthon tartotta, megnyerte a háromnapos tornát a DVTK Arénában. A kolosszális bravúr másnapján a piros-fehérek szakvezetőjével, Völgyi Péterrel beszélgettünk. 

Azt hittem, hiába keresem dél körül, nem fogom elérni... 

Időben felkeltem, munkanap van, a gyerekek is mentek iskolába. 

Rendben, de mennyit aludt? Meddig tartott az ünneplés? 

Fél három körül indultunk haza a Végállomásból. 

Hol máshol lehetett volna a kiszálló... 

Nem volt köztes megálló, a csarnokból egyből oda vezetett az utunk. 

És, hogy van? 

Jobban. Kettő körül viszont nagyon fáradtnak éreztem magam, de a néhány órás alvás jót tett. 

Az MK kezdete előtt azt mondta, hogy látatlanban, előre bármilyen színű érmet elfogadna. 

Így volt, de az arany nem jutott eszembe. Ahhoz képest, ahogy a hétfői BKG-Prima Szigetszentmiklós ellen játszottunk, óriási léptékkel haladtunk előre a hét végén. A pénteki nap, játék szempontjából, az előrelépés tekintetében nagyon kemény volt, de a Csata ellen elért győzelemmel egyfajta teher került le a vállunkról, és ezt követően felszabadultan kosárlabdázhattunk. A második és harmadik napon védekezésben extrát nyújtottak a lányok, és ennek meglett az eredménye. 

Röviden és tömören. De ettől azért több volt ebben a három napban. Kezdjük például a péntekkel, amikor 6 pontos hátrányt fordítottak 2 pontos előnyre, az utolsó két percben... 

Ezek idegőrlő másodpercek voltak, hasonló volt a szituáció, mint vasárnap, a Sopron ellen. Nagyon akartuk a győzelmet, és hittünk benne, hogy van esélyünk arra, hogy megfordítsuk a mérkőzést. Nyilván kellett hozzá szerencse is, hogy a végén a Csata kihagyja a dobását. Egyetlen másodpercre voltunk attól, hogy a saját pályánkon zajló döntőt a lelátóról nézzük, de megcsináltuk, megragadtuk az esélyt, és 10 körömmel szorítottuk, nem engedtük ki a kezünkből. 

És jött a felszabadultság, ami azt hozta, hogy két negyed alatt 54 pontot dobtak a Szekszárdnak az elődöntőben. Női csapat edzőjeként volt már ilyenben része? 

Szerintem nem. A Szekszárd elleni sikerben nem az a lényeg, hogy legyőztük őket, hanem a mutatott játék, és az, ahogy győztünk. Az 54 ponthoz extra dobóteljesítmény kellett, de nemcsak ez, hanem kitűnő védekezés is, ami megvolt. Az biztos, hogy így dobni, az nagyon ritka. Légies könnyedséggel kosárlabdáztunk, megmondom őszintén, nem voltunk tisztában azzal, hogy mi jöhet ki a leállás, a Covid–19 miatt beszüntetett csapatedzések után. Nagyon kellemetlen lett volna, ha nem jutunk át az első akadályon. Ám pénteken átszakadt egy gát, a következő két napban nem hezitáltunk, nem gondoltuk túl a dolgokat, csapatként összeszedetten játszottunk. Mindenki megtalálta a helyét, a maga szerepét Hayes sérülés miatti kiválása után. Ebben talán Milica Jovanovic volt a legjobb, aki félelmetes hetet produkált, a BKG elleni, hétfői bajnokin is kulcsszerepe volt a győzelemben. 

A döntőbeli ellenfelük a Szekszárdnál is jobb csapat, a Sopron Basket volt. A tavalyi kupagyőztes a negyeddöntőben a TFSE-MTK-t 45 ponttal, az elődöntőben az NKA Universitas Pécsi EAC-ot 38 ponttal verte. Ezek alapján sokan úgy vélekedtek, ha a DVTK 20 ponton belüli vereséget szenved, az már vállalható Európa egyik legjobb klubcsapatával szemben. Az eredményt azóta tudjuk, de sok mindenre keressük a választ... 

A Magyar Kupa ebben a három napban egy különleges műfaj. Nem tudni, mikor mi a jó, a könnyebb út a fináléba, vagy a nehezebb. A Sopron könnyen nyerte meg a két meccsét, nem is kellett hozzá száz százalékot nyújtania. Nekünk az első másodperctől teljes koncentrációra volt szükségünk. Nem mondom, hogy nem voltak gyengébb periódusaink, a Szekszárd ellen is volt ilyen 2-3 percünk, de gyorsan rendeztük a sorokat. A Sopron ellen is volt hullámvölgy, az utolsó negyed második felében. És lehet, hogy nem dobtunk vagy védekeztünk jól egy ideig, de koncentráltak voltunk. Fizikálisan az első és a második napi meccsek sokat kivettek belőlünk, a döntőben pedig már akarati tényezők döntöttek. Mi rettenetesen akartuk ezt az érmet, ha már sikerült a közelébe kerülnünk. 

A finálé záró negyedének utolsó fél perce oktatófilmek anyaga lehet a jövőben. Egyrészt, hogy mit nem szabad csinálnia egy előnyben lévő csapatnak, másrészt, hogy nincs lehetetlen, hogy a végsőkig kell küzdeni... 

Az a 30 másodperc őrület volt. Nem azt beszéltük meg, amit a lányok csináltak, de ebben a fél percben mindenre jól reagáltak. Persze lehet azt mondani, hogy a soproni Határ a végén megtette azt a szívességet, hogy odaütött Green kezére, miközben a centerünk betalált közelről, de hárompontos dobási lehetőségünk nem volt ebben a támadásban, ezért kellett a biztos dupla. Ami után, ha nincs a fault, jöhetett volna az utolsó 2 másodpercben néhány büntetődobás, ami alkalmat adhatott volna arra, hogy egyenlítsünk. Úgy vélem, hogy a rendes játékidő vége előtt 2 másodperccel megkaptuk a szerencsétől azt, amiért megdolgoztak a lányok. 

A hosszabbítás előtt, közben mi járt a fejében? 

A lányoknak azt mondtam, hogy nézzetek fel a lelátóra, ezek az emberek miattatok vannak itt, mind veletek vannak. Utána pedig reménykedtem, hogy a pályán mi dobjuk az első gólt a ráadásban, ez ugyanis lélektanilag nagyon fontos. Sikerült, ezzel megfordítottuk a meccset, és úgy gondoltam, hogy ilyen hangulatban, mint ami a csarnokban, a nézőtéren kialakult, nem veszíthetjük el a meccset. Amikor pedig Jovanovic bevágott egy hármast, és ezzel 5 pontra elléptünk, az jutott eszembe, hogy milyen lehet megfogni a serleget. Úgy voltam vele, hogy miután ennyi energiát beleraktunk ezekbe a meccsekbe, nem fordulhat elő, hogy ne mi nyerjük meg a Magyar Kupát. De nem csak én voltam ezzel így, szerintem ez látszódott a csapat minden játékosán, aki a pályán volt. 

Mennyit érzékelt abból, hogy a szomszédban megrendezett NB II.-es focimeccs után a negyedik negyedre több száz nézővel gyarapodott a létszám? 

Meccs közben ritkán foglalkozom a külső dolgokkal, a pályán az események alakulása kötötte le a figyelmemet. De volt egy pillanat, amikor észleltem, hogy hangban több jön a lelátóról, felnéztem, és rácsodálkoztam, hogy mennyien vannak. 

Hová kerül ez az érem a gyűjteményében? 

Mivel női vonalon ez az első aranyérmem, természetesen magas polcra. A férfiaknál, a Zalaegerszeggel már nyertem bajnokságot és Magyar Kupát is. Utóbbit 12 éve, aminek az az érdekessége, hogy segítő kollégám a mostani ellenfélnek, a Sopronnak a szakvezetője, Gáspár Dávid volt. De visszatérve a kérdésre, számomra ez a mostani egy rendkívül nagy, semmihez sem hasonlítható élmény volt. Biztos vagyok benne, hogy a játékosok számára is az, egy olyan extra dolog részesei voltak, ami végigkíséri majd a pályafutásukat. Sajnos csak minimális idő van kiélvezni a sikert, szerdán már újabb meccset játsszunk, de a vasárnapi események biztos, hogy nagyon sokszor elő fognak még jönni a közeljövőben. 

Az 53 szerzett lepattanó a Sopron ellen, az fantasztikus... 

Mennyi? 

Ötvenhárom. 

Hú, nem is tudtam. A meccs után nem néztem statisztikát... Ez tényleg nagyon sok. De nem előzmények nélküli. A meccs előtt legalább ötször elmondtam a lányoknak, hogy ne várjanak arra, hogy a több mint 100 kilós Dolson, illetve a több mint 2 méter magas Határ mellett majd Green vagy Kiss A. összeszedi a lepattanókat, és azt kommunikáltam, hogy mindenkinek oda kell érnie a labdákra. Ezt kulcsfontosságúnak tartottam, az is lett, és bár láttam, hogy működött, nem gondoltam, hogy ilyen magas lesz ez a szám. 

Az esélytelenek nyugalmával értek el a csúcsra. Még ma is rácsodálkozhatunk erre, azt kérdezve: ilyen van, hét játékossal ezt meg lehet csinálni? 

Minden tézis megdőlni látszik. Eddig úgy gondoltam, hogy a női kosárlabdában szinte minden megtörténhet, de szerintem a szinte szót ki kell radírozni innen. Ám ehhez kell egy motivált, jó szellemiségű csapat. Itt nem volt én, vagy te a pályán, itt csak mi voltunk. Ha valakit ki kellett segíteni, a másik odaugrott, odafutott. Olyan kohézió volt a pályán, amit nagyon nehéz elérni, kialakítani, mert ehhez mindenki belső énje kell. Ahogy küzdöttek egymásért, a sikerért a lányok, az nagyon látványos volt, és emlékezetes marad, mert ezzel sikerült megnyerni a Magyar Kupát.