Egy pillanatra sem adják fel a harcot

Az egykori eredményes versenyző sebészként és vezetőként letette a névjegyét, és most, nyolcvanon túl is aktív: járja a világot, a sportszerűség szellemének első számú élharcosa. Amikor interjúra kértük, kijelentette: számára nagy megtiszteltetés, hogy az Északnak nyilatkozhat.

Nem fél attól, hogy a versenymentes időszakban leértékelődik a fair play szelleme?

Pontosan az ellenkezőjét gondolom. Fontossá vált a becsület, a jóérzés, a segítő szándék a sporton belül és azon kívül is. Tapasztalatom szerint az egymásról való gondoskodás és a támogatás most kiemelt szerepet kap a társadalomban.

Hazai és nemzetközi tisztségviselőként mit csinál ebben a senki által nem kívánt holtszezonban?

Itthon vagyok, amennyire csak lehet, betartom a szabályokat, tekintettel arra, hogy nincs más út, jobb megoldás. Orvosként pedig szurkolok a kutatóknak és a virológusok ezreinek, abban hiszek, hogy hamarosan megtalálják a vírus ellenszerét. Szomorú vagyok amiatt, ami a világban történt, ebben a kényszerszünetben viszont van időm arra, hogy utolérjem magam, és pótoljam az elmaradt munkáimat. Szabadidőm azért nincs, mert gőzerővel dolgozom a különböző folyamatok előkészítésén, és igyekszem ötletekkel segíteni a kiütött sportéletet.

Mit szól ahhoz, hogy a Csurgó, miután a tavalyi helyezése alapján megkapta volna, felajánlotta, hogy átadja a nemzetközi kupaszereplés lehetőségét a mostani évadban az NB I.-es férfi kézilabda-bajnokság félbeszakításakor a gárdától jóval előrébb álló Gyöngyösnek?

Ezt a gesztust egyenesen fantasztikusnak tartom. Bejelentésekor láttam az általam nem ismert polgármester és a vezetőedző arcát. Ahogyan cselekedtek, és amit tettek, arra csak a nagyszerű jelző illik.

A mai, pénzéhes sportvilágunkban megkophat-e a nemes cselekedetek fénye?

Igen, kophat, elsősorban azért, mert a pénz befolyása, sőt mindenhatósága az egész világot jellemzi. Mindenki szereti, sőt imádja a pénzt, én azonban nagyon „haragszom” rá, a pénz ugyanis a fair play szellemének első számú ellensége. Illene végre a testkultúra területén is ráébrednünk arra, hogy pénzzel nem lehet bármit megoldani. Az anyagi eszközök megrontói a nemes sport­emberi cselekedeteknek, a bölcsességnek, az egymásra figyelésnek. Remélem, hogy ez a hosszú karantén elgondolkoztatja a sportolók és a vezetők nagy többségét.

A japán kormánytagok és a tokiói olimpia szervezői szó szerint emelt fővel viselik a megpróbáltatásokat. Mi a véleménye a kitartásukról, a fegyelmezettségükről?

Csak felsőfokon beszélhetek a szigetországi népről, a vezetőiről és mindenkiről, aki az ötkarikás játékok rendezéséért dolgozik. A velük kapcsolatos első személyes tapasztalatom 1964-ből származik, hiszen volt szerencsém az akkori olimpián szerepelni. A négy között, bár mi voltunk az esélyesek, a hazaiak kis különbséggel vertek meg minket részben azért, mert nem ismertük őket. Később tudtuk meg, hogy miként készültek fel a földkerekség legnagyobb sportversenyére. Két tehetséges, de kezdő vívójukat elküldték Párizsba, ahol elvégeztették velük a francia vívóakadémiát, és ennek meglett az eredménye. Ilyet aligha csináltak volna más nemzetek… Sportvezetőként és orvoskongresszusokon sokszor jártam a felkelő nap országában, melynek felkeresését mindenkinek ajánlom. Többször előfordult velem, hogy ott járva szó szerint besírtam magam néhány műtétre, ezek során pedig új technikákat sajátítottam el, miközben megtapasztaltam a hozzáállásukat, a precizitásukat, a szellemiségüket – szóval a japánoktól csak tanulni lehet, a sportban és minden más területen.

Tisztségéből eredően jövőre ön is részt vesz az olimpián. Az ismert események miatt milyen elvárásokat támaszt majd a játékokkal kapcsolatban?

A színvonalból nem fognak engedni, talán csak az igényeiket szállítják majd picit lejjebb, az lehetséges, hogy a praktikussági okokból ésszerűsítenek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elöljárói egészen biztosak lehetnek abban, hogy minden vállalt kötelezettségüknek, akár a saját kárukra is, de eleget tesznek. Már jól látszik, hogy sokkal többet fognak költeni, mint amit normális körülmények között kellene, de a pluszkiadásokat a helyi polgárok szó nélkül el fogják a viselni, náluk ugyanis a hazafiság a társadalmi életük része. Óriási élményben lesz részük azoknak, akik jövőre eljutnak Tokióba.

Sok történetet hallottunk már a japán versenyzők sportszerű cselekedeteiről. Ön is tud egyet?

Akár százat is, de maradjunk egynél. Cselgáncsviadalon történt, hogy megsérült a japán sportoló ellenfelének térde, a küzdelem azonban az ápolás után ment tovább. Erre mit tett az otthoni judoka? Nem támadta a sérült térdet, csak a másikat, az egészségeset. Bámulatos, csodálatos, könnyfakasztó, ugye? Óvodáskortól kezdve erre a sportszerűségre, tisztességre, szellemiségre nevelik a csemetéiket.

Mi a véleménye azokról, akik doppinggal próbálkoznak?

A leghatározottabban elítélem a csalókat. A tiltott szerek használata elsősorban a népszerű sportágakban mutatkozik meg, és persze azon műfajokra jellemző, amelyekben sok pénzt lehet keresni, így például a vívásban sokkal ritkábban fordul elő. Ország megjelölése nélkül megemlítek egy felmérést: valahol és valakiknek feltették azt a kérdést, hogy akkor is doppingolnának-e, ha tudnák, hogy ennek következtében negyvenesztendős korukra meghalnak. Nos, a válaszadók hatvan százaléka igennel felelt. Maradjunk annyiban, hogy nagyon nehéz küzdelmet vívunk, és a harcot soha, egyetlen pillanatra sem adhatjuk fel.

(A borítóképen: Kamuti Jenő)