A Ladákat is bátran ledudálta az útról

A diósgyőri sportélet ikonikus alakjai közé tartozik, holott a klub színeiben egyszer sem lépett pályára. Ismertségét nem kezdte ki a múló idő, neve és munkája összeforrt a DVTK-val. A Rozi becenévre hallgató, biztos kezű pilótát minden sportoló szerette és tisztelte. Ismerjék meg Rozman Lászlót!

Mikor került a klubhoz?

Lassan fél évszázaddal ezelőtt. Egészen pontosan 1971. április 2-án volt az első utam a diósgyőrieknél. Létszámilag persze, mint oly’ sokan, akik a sportban tevékenykedtünk, én is a Lenin Kohászati Művekhez tartoztam, a gyárból azonban kirendeltek az egyesülethez.

Hány kilométert vezetett DVTK-sofőrként?

Több mint kétmilliót. Ez nem rossz adat, ugye?

Volt kisebb vagy nagyobb balesete?

Szerencsére egy sem. A pilóták erre a legbüszkébbek, így a nullás mutatómra én is az vagyok.

Kizárólag a már elhíresült Ikarus buszon dolgozott?

Igen, mert akkor szinte csak ezek járták a hazai utakat. Az „enyém” a 255-ös számú volt: 1970-ben jött ki a gyárból. A vadonatúj jármű kiváló menettulajdonságokkal rendelkezett, imádtam hajtani.

Egyhuzamban hány órát bírt ki a kormányülésben?

Sokszor előfordult, hogy zsinórban húsz órát vezettem. Törvény persze akkor is létezett, hogy ennyit vagy annyit lehet egyhuzamban „karikázni”, de mivel nem vették szigorúan, ritkán tartottuk be.

Most már nyugodtan bevallhatja, hogy hányszor ült fel a gépére, amikor alkoholt fogyasztott?

Egyetlen egyszer sem! Ezt soha nem engedtem meg magamnak, nem tehettem kockára a rám bízott emberek életét.

Rengeteget ültem a társasgépkocsija anyósülésén. Soha nem felejtem el, hogy egyszer Győrből három óra húsz perc alatt értünk Miskolcra, holott akkoriban még csak Gyöngyösig ért a sztráda. Ekkor kezdtem el nagyon tisztelni, mondván: önt szó szerint a volán mögé „teremtették”.

Ezek a csúcsaim nagy figyelmet, fegyelmet és közlekedési szeretetet igényeltek. Mivel jártam az országot, minden sajátossággal tisztában voltam. A kanyarokkal, az emelkedőkkel, aztán a beütemezett megállóhelyekkel, például a közkedvelt Szőlőskerttel. Tudtam, hogy hol van az ebéd, a cigarettaszünet vagy a vacsora. Úgy jártam Zalaegerszegre, Szombathelyre, Pécsre, Dunaújvárosba, Szegedre, Békéscsabára, mint egy miskolci a Győri kapuba. A konkrét esetről: a visszautakat természetesen befolyásolta az eredmény: ha kikapott a csapat, szinte megállás nélkül repeszthettem hazáig. A családias légkört, a baráti viszonyt az is jellemezte, hogy mindenkit az otthonáig vittem, rendre bekanyarodtam a játékosok utcájába.

Azt is élveztem, amikor ledudálta az útról az akkoriban itthon a legjobb személyautóknak számító Ladákat, Zsigulikat…

Ezt a játékosok is díjazták, sőt állandóan szekáltak, hogy Rozi, mit keres még ez a „tragacs” előttünk? Biztosan vannak, akik nem tudják: nekem két dudám volt. Az egyiket egy mozdonyról szereltük be az Ikarusba, és ha ráadtam a levegőt, olyan hangot adott, hogy ijedtében mindenki azért állt félre, mert nem tudta, ki jön utána. A gyárilag beszerelt, eredeti dudát is használtam, de inkább csak Miskolc belvárosában.

Hányszor fényképezték le?

Visszafogott leszek: vagy ötször. A villanásokból rögtön tudtam, ha fennakadtam a rostán. Aztán elkezdtem agyalni.

Értem… Ki intézte el a gyorshajtásait? Mert tudomásom szerint soha nem büntették meg, legalábbis nekem erről nem tett említést…

Egy-két telefon megtette a hatását. Nagyon jó ismerőseim voltak a traffipaxos rendőrök, akik szerették a sportot, kiváltképpen a labdarúgást és a labdarúgókat. Ők ismerték a buszom rendszámát, és akkoriban még volt olyan lehetőség, hogy töröljék az adataimat.

Rendkívül népszerű ember volt a sportolók körében. Minek köszönhette ezt?

Annak, hogy kedveltem a versenyzőket, és mindegyikükhöz volt néhány kedves szavam, úgy tartottam, hogy egy sofőr legyen barátságos az utasaihoz. Nem csupán a focistákat szállítottam: a szabad óráimban az „enyémek” voltak az atléták, a birkózók, a kajak-kenusok, a kézilabdázók, a kosárlabdázók, a súlyemelők és a természetjárók is.

Kitől kapta a Rozi becenevet?

Sajnos ezt máig nem tudom. Kovács Pál Rozátónak hívott, majd a Rozman rövidítéséből egyszer csak Rozi lettem. Igaz, hogy női név, de eszembe sem jutott, hogy tiltakozzak, ezért rajtam maradt. Most is mindenki így becéz.

Mit jelent az ön számára a már-már a régi fényében tündöklő DVTK?

Az életemet. Nagyon örülök, hogy a futballisták benn maradtak az NB I.-ben, miként annak is, hogy új műfajok csatlakoztak a klubhoz, ráadásul a legtöbb szakosztály képviselői remek eredményeket produkálnak.

Hogyan fogadta azt a mosolyt fakasztó egykori megállapítást, mely szerint ön a DVTK valaha élt legjobb NB I.-es labdarúgója?

Emlékszem rá. Az ön kollégája, Buzafalvi Győző találta ki. Még akkor is nagyon örültem ennek az epés megjegyzésének, ha nem volt igaz. Ezzel a „bélyeggel” ismerte el azt, hogy talán elfogadhatóan dolgoztam.

Külföldre is járt?

Igen. Az én időmben ez kissé nehézkesen ment, mert különböző engedélyeket kellett kérni. Először 1971-ben hagytam el az országot, amikor Jugoszláviába hajtottam. Ugyanis senki nem vállalta el a tíznapos fuvart. Én mondtam igent egyedül, és így megcsináltam a magam szerencséjét, hosszú időre a klubnál maradtam.

Jól fizették?

Átlagosan. Nem volt részem semmilyen rendkívüli juttatásban, de miért kaptam volna pluszt, amikor „csak” a munkámat végeztem.

Akadtak kedvenc elnökei, sport- és szakvezetői?

Kapásból, emlékezetből és nem betűrendben sorolom, ezért nyomban elnézést kérek, ha valakit kihagyok: Mathesz Imre, Preiner Kálmán, Szabó Géza, Deák István, Fekete Ferenc, Kovács Pál, dr. Puskás Lajos, Csányi József, Urbán Gyula, Kamarás István, Baumann Gáspár, Király Sándor, Sztanev Károly, Schreiber József, Zékány István, Boros Árpád, Fügeczki Róbert, Árvai B. Endre, Pesti György, Gutman József, Fülöp István, Kőrösi István, Hőrich Tibor, Nagy Ede, Sír Ede, Soós György, Fábri Géza. Közülük már sokan nem élnek.

Ugyanez a sportolói szemszögből?

Bocsásson meg, de ezt már nem vállalom. Mert több száz nevet, köztük labdarúgót kellene mondanom, és a memóriám már nem a régi.

Bizonyára rengeteg sztorit gyűjtött, és titkot őriz magában. Párat elmesél?

Ezeket nevezzük inkább különlegességeknek. Ép ésszel ma már felfoghatatlan, hogy nekem mint a klub autóbusz-vezetőjének először Mathesz Imre vezetőedző ajánlotta fel, hogy vegyek részt a focisták taktikai értekezletén. Némi gondolkodás után nemmel feleltem, ugyanis nem akartam ütközőpont lenni a játékosok és a vezetők között. Testhez álló sztorim „mázsaszámra” akad. A veszprémi labdarúgó Magyar Kupa döntőjének megnyerése után, a fiúkat követően, én is meg akartam verni a Vasast. Egyszerre indultunk haza a piros-kékekkel. Egyszer megelőztem a buszukat, majd direkt magam elé engedtem a fővárosiakat, de csak azért, hogy újra „lenyomjam” őket – közben a srácok persze integethettek és mutogathattak a Mészöly Kálmán edzette alakulatnak. Ezt a húzásomat nagyra értékelte a diósgyőri társaság. Egyébként azért csináltam, mert az angyalföldiek a finálé előtt nagyképűsködtek, hogy így elpáholnak, meg úgy megaláznak minket, erre elvertük őket a zöld gyepen és az autósztrádán is.

Ingyen beengedik a diósgyőri stadionban zajló bajnoki meccsekre?

Nem. Gyorsan hozzáteszem: senkitől nem kértem belépőt. Sőt, egy szót sem szóltam annak érdekében, hogy…

Sokszor látom, amikor a miskolci belvárosban beszélget. A sportról vagy a gyárakról nosztalgiázik az ismerőseivel?

Kizárólag a sportról. Pontosabban a labdarúgásról és az utánpótlás-nevelésről, a focisták jelenéről és jövőjéről.

Ott volt a stadionavatón?

Meghívtak, de nem tudtam elmenni.

Névnapok, születésnapok, találkozók, évfordulók?

A régiek a világ összes pénzéért sem hagynának ki. Én meg dagadó keblekkel és hevesen dobogó szívvel rohanok is, elvégre a DVTK nekem még most is az életet jelenti.

Kiket ismer a napjainkban hivatalban lévő diósgyőri vezetők közül?

Egyedül Tajti Józsefet, hiszen ő a Bp. Honvéd játékosa volt. Így alakult, ez az élet rendje, az én időm lejárt, el kell fogadnom.

Mivel telnek a napjai?

Kijárok a telkemre, füvet nyírok, kapirgálok. Olykor kinézek a DVTK edzéseire és gyerektréningeket is szívesen figyelem. Ilyenkor találkozom a régi jó barátaimmal és az ismerőseimmel. Olyan fel­emelő érzés, hogy senkinek nem kell bemutatkoznom.

Névjegy

Név: Rozman László

Élekora: 77 év

Foglalkozása: autó-motor szerelő

Beosztása: buszvezető

Munkahelye: LKM, DVTK

Kedvenc sportága: labdarúgás

Hobbija: kertészkedés