Japánba készül a szenior sportcsillag

A diósgyőriek valaha élt egyik legjobb kosárlabdázója a közelmúltban visszatért egykori sikerei színhelyére, és a Diósgyőri Gimnáziumban rendezett Kamarás-emléktornán készséggel vállalt nosztalgiabeszélgetést.

Hogyan gondol vissza az itt töltött éveire?

Mezőberényből 1973-ban kerültem Miskolcra. Érettségi után érkeztem Molnár Miklós edző – aki a Kilián-­gimnáziumba jött testnevelő tanárnak – invitálására. A Mezőberény NB II.-es csapatban játszottam, az ifjúsági válogatottban szerepeltem, és a felnőtt válogatott keret tagja lettem, ez pedig megkövetelte azt, hogy a fejlődésem érdekében magasabb osztályban kosarazzak. A budapesti csapatok nem vonzottak, és a szüleim is nyugodtabb szívvel engedtek Molnár Miklós kezei közé, hiszen tudták, hogy jó helyen leszek. Tizenöt évet töltöttem el a DVTK-nál, a klubnál lettem 267-szeres válogatott, moszkvai olimpiai negyedik, Európa-bajnoki bronzérmes, világbajnoki helyezett. A fénykorom Miskolchoz köt, remekül éreztem magam a borsodi megyeszékhelyen még úgy is, hogy később már nem Molnár Miklós volt az edzőm. Nagyon sokat játszottam, hamar beilleszkedtem, meghatározó játékossá váltam. Bár magyar bajnoki címet később a Sopron csapatával értem el, felejthetetlen élményekkel gazdagodtam Miskolcon.

Aktív játékosként megélt a sportágából?

Az én időmben még nem pénzért játszottunk: imádtam ezt a játékot, és nem az anyagiak vonzottak. Volt egy állásom a Vasgyárban, reggel 6-ra bejártam a munkahelyemre, és sokszor nyolc órát ott töltöttem. Hivatalosan napi négy óra munkaidő-kedvezmény járt nekem mint válogatottnak. Eleinte csak napi egy edzésem volt, más dolgom pedig nem akadt. Kicsit több fizetést kaptam az átlagtól, néha kalóriapénzben részesültem, majd később – miskolci pályafutásom utolsó néhány évében – már meccspénzben is a győzelemért, de ez akkor nem volt meghatározó tétel. A válogatottban sem kaptam hatalmas összegeket, pénz csak a kiemelkedő szereplés után járt. Az 1983-as kontinensbajnokság után emlékszem némileg komolyabb összegre, akkor a kezdő ötös egyforma juttatásban részesült. A mai világban az akkori játéktudásommal és a mostani premizálási rendszerrel milliomos lehetnék.

Miskolcról Sopronba vezetett az útja. Mi ennek a története?

Tizenöt év után, 1988-ban elmentem a DVTK-tól. Már korábban hívtak Sopronba, a magánéletem is úgy alakult, hogy jobbnak láttam, ha máshol kezdek új életet. Akkor, 33 évesen, abban az időben öregként leírt a DVTK akkori vezetősége. Ennek ellenére nem akartak elengedni, kérdéses volt az átigazolásom, pedig aláírt szerződésem soha nem volt. Sopronban még kilenc bajnoki szezont játszottam, csapatukkal magyar bajnok és Duna Kupa-nyertes lettem, nemzetközi kupákban szerepeltem. Negyvenegy éves voltam, amikor a döntőbe jutásért játszottunk a BSE-vel, és mindenki leírt bennünket. Végül öt mérkőzésen úgy maradtunk alul, hogy az utolsó, budapesti meccs szünetében még mi vezettünk több mint 10 ponttal, és azt írták rólam, hogy én voltam a mezőny legjobbja. A vezetőség aztán a fiatalítás mellett döntött, ennek jegyében több játékostól megváltak, így akaratomon kívül a csúcson hagytam abba az aktív játékot. Közben edzősködtem egy évet gyermek fiúcsapatnál, de a kettő együtt nem ment.

A visszavonulása után hogyan tudott beilleszkedni a civil életbe?

Hirtelen jött a záróra, amelyre nem tudtam tudatosan felkészülni. A Soproni Postás csapatától megkerestek, mert megtudták, hogy szabaddá váltam. Ugyan elköteleztem magam előbb egy osztrák első ligás csapathoz, de egy szezont még a Postás színeiben játszottam. A Magyar Kupában ezüstérem lett a vége, miközben már nem kellett negyvenperces játékosként szerepelnem. A családi vállalkozásunkban dolgoztam: autósiskolát üzemeltettünk és videóstúdiónk volt, esküvői felvételeket, továbbá reklámfilmeket készítettünk. A Postás után egyébként egy szezont még Ausztriában játszottam.

Megismerik-e Miskolcon, vagy elfelejtették?

Nagy örömömre tudják, hogy ki vagyok. A közösségi oldalakon követik az életemet, tartom a kapcsolatot több régi ismerősömmel és szurkolóval. Érdekesség, hogy távozásom után lettem miskolci sportcsillag, ez is azt jelentette, hogy nem felejtettek el. Pár éve, amikor a Magyar Kupa döntőjét Miskolcon vívták, rengeteg élményben volt részem: meglepetésemre sokkal többen emlékeztek rám, mint azt gondoltam.

Ákos fiából miért nem lett kosárlabdázó?

Ez nem így van. Ő a nagyobbik fiam, aki tagja volt a Sopron férficsapatának, de egy komolyabb sérülés megakadályozta abban, hogy a szépnek ígérkező pályafutása kiteljesedjen. A családi vállalkozásunkban oktató lett, és a mai napig ezt csinálja.

Gyakran jár Miskolcra?

Mivel már nem itt élek, csak baráti látogatásokra érkezem, így a DVTK mérkőzéseire sem járok. A Kamarás-emléktornára viszont rendszeresen meghívnak, és nagy örömmel jövök is. Sajnos sokkal kevesebbet járok „haza”, mint szeretnék, hiszen edzősködöm. Ugyan már nyugdíjas vagyok, sok elfoglaltságom van, ezek pedig lekötnek, nehezen tudom beosztani a szabadidőmet.

Követi-e a hazai és nemzetközi kosárlabdaélet eseményeit?

Természetesen igen. Amit nem közvetít a televízió, azt az interneten nézem. Nemcsak a felnőtt, hanem az utánpótlás-versenyeket is szívesen szemügyre veszem. A soproni finálékon meghívottként rendre ott vagyok, az idei is óriási élményt jelentett számomra.

Mit érez, ha bemegy a diósgyőri és a Nagyváthy utcai középiskola termébe, továbbá a miskolci városi sportcsarnokba?

A Diósgyőri Gimnáziumba belépve a mai napig megdobban a szívem. A sajátomnak érzem a termet, amely több éven keresztül az otthonunk volt. A sportcsarnokban is rendre ugyanezek az érzések kavarognak bennem. Egy barátomat elvittem oda, mert látni akarta a sportcsillagok falát és a múzeumot. Ha azok a tárgyak beszélni tudnának…

Őrzi a régi ereklyéit?

Természetesen. Nagy becs­ben tartom ezeket, néha kiállításokra vagy rendezvényekre kölcsönadom, egyébként pedig a lakásom falait díszítik. Nagyon büszke vagyok a „legutolsó” jelvényemre is.

Régi klubtársaival, edzőivel tartja a kapcsolatot?

Ritkán találkozom a régi csapattársaimmal, akikkel néha telefonon vagy a közösségi portálokon értesülünk egymás életéről. Hegedűs Zsuzsival a napokban futottam össze, hiszen Mezőberény rendezte a harmadik korcsoportos diák­olimpia országos döntőjét, és ő is jelen volt a csapatával. Nagyon jó volt beszélgetni vele a régi időkről. Persze azért tudunk egymásról, és talán hamarosan összejöhet az a találkozó, melyre már évek óta készülünk. A sors fintora, hogy Áronné Kati akkor költözött a fiához Sopronba, mikor én már nem éltem ott. Egykori edzőmmel, Baumann Gáspárral nem sikerült találkoznom, pedig a Kamarás Kupa alkalmából volt rá esély, de betegsége miatt nem tudott eljönni. Boros Árpád örökös elnökkel viszont nagy örömömre újra összefutottam, Letek Lászlóval is volt erre példa, míg Schreiber Józseffel a közösségi média segítségével hallunk egymásról. A néhai Molnár Miklós fedezett fel, mindent neki köszönhetek, amit a pályafutásom során elértem. Néha az „apám” volt, befogadott a családjába, felügyelt, jó irányba terelgetett, örök hálával tartozom neki. Szerencsére a családjának Békéscsabán és Mezőkövesden élő tagjaival nagyon jó a kapcsolatom. Az idén már a 30. Molnár Miklós emléktornát rendezték, ezen újra felidéztük legendás alakját, azt kell mondanom róla, hogy fantasztikus edző volt.

Miért tért vissza Mezőberénybe?

Családi okok miatt. Nem így terveztem, sőt ha ezt valaki előre megjósolta volna, akkor biztosan kinevetem. Viszont nagyon jól érzem magam otthon, ahol sokkal többen és jobban emlékeznek rám, mint gondoltam. Szeretnek, megbecsülnek, büszkék a pályámra, és ez mindennél többet jelent nekem. Ebben a kisvárosban mindenki örül a másik sikerének, és ez nagy boldogsággal tölt el.

A DVTK újra a régi fényében ragyog. Mit szól ehhez?

Gratulálok a női kosarasok idei teljesítményéhez. A tévében láttam néhány meccsüket, és megfogott, hogy a szurkolótáboruk milyen nagyszerű hangulatot teremtett. A klub többi képviselőjéről keveset tudok, de újabb lendületet ad az egyesületnek, hogy egyre több szakosztálya és versenyzője van.

Az egész világon hódít a veterán kosárlabda, amelyet ön is kedvel.

A szenior kosárlabda tényleg egyre népszerűbb. Jómagam először 2005-ben versenyeztem a kanadai World Masters Gamesen, amelyen bronz­érmesek lettünk, 2009-ben Ausztráliában a negyedik helyen kötöttünk ki, majd 2013-ban a dobogó harmadik fokára álltunk fel, míg 2017-ben a távoli Új-Zélandon aranyérmet akasztottak a nyakunkba, és remélem, hogy lesz még részem ilyen nagy sikerben. Tavaly voltam egy Európa-bajnokságon, de az első mérkőzésemen csuklótörést szenvedtem. Az a célom, hogy jelen lehessek a 2021-es World Masters Gamesen, nagyon szeretnék eljutni Japánba. Bár lassan egy éve nem kosaraztam, de kerékpározom, úszok, és minden olyan mozgást megpróbálok, amit elbír a csípőm. A bajaim ellenére néha bemutatok ezt-azt az edzéseken.

A kosárlabdába itthon is sok pénz áramlik. Hogy látja: a befektetés meghozza a várt fellendülést?

Bizony, napjainkban más a finanszírozás, mint egykor. Most dőlnek a milliárdok, én azonban nem hiszek abban, hogy az utánpótlás-nevelés milyensége kizárólag az anyagiakon múlik. A mai fiatalok másként állnak a munkához, mint egykor mi, a körülmények is megváltoztak. Úgy látom, hogy a pénz sajnos nem erősíti az alázatot, a hozzáállást, a kitartást.

Hogy tetszik önnek Miskolc helyenként változó arculata?

Úgy láttam, hogy a belváros az előnyére változott. Máshol sajnos nem jártam vagy nem volt alkalmam vizitelni, de legközelebb pótlom: meg akarom nézni a vár környékét, Lillafüredet és Miskolctapolcát is.

Mivel tölti a nyarat?

Júliusban Finnországba utazom, a szenior világbajnokságon lesz jelenésem. Mivel a sérülésemmel bajlódom, edzőként fogok segíteni a csapatnak a minél jobb eredmény elérésében. Aztán várom a két lányunokámat egy egyhetes nyaralásra: Tekla decemberben lesz 14 éves, Laura pedig 12 múlt áprilisban. Mivel ellátom a Mezőberényi KK elnöki feladatait, tao-elszámolás is vár rám, aztán lesznek eseményeink, ezek rendezésébe-szervezésébe besegítek, de remélem, hogy azért jut időm a kikapcsolódásra is.