Utolsó percek, Villanyoltás előtt

Sokféle visszatekintésre adott alkalmat a Villanyoltás a Miskolci Galériában. Három tárlatát zárta vasárnap ezzel a szellemes-szomorú, és mindenképpen pontos címmel a képzőművészeti intézmény, amely egy időre maga is búcsúzni kénytelen a műalkotásokra kíváncsi közönségétől: a fenntartó önkormányzat az energiaválságra, a rezsiköltségek növekedésére hivatkozva más takarékossági intézkedések mellett ebben az esetben is az épületbezárást tartotta a helyes és követendő megoldásnak.

Hogy lesz folytatás, bizakodásra adhat okot a bejelentés, amit a finisszázson Kónya Ábel galériaigazgatótól hallottunk: áprilisban a Téli Tárlattal terveznek újranyitni. (A legutóbbi Téli Tárlat a koronavírus-járvány miatt lépett évszakot: 2020 decembere helyett 2021 júniusában tudták megnyitni.)

Most három tárlatot zártak: a Hangszín Miskolc új fesztiváljához kapcsolódott: Nagy T. Katalin művészettörténész és Szurcsik József képzőművész 2013-as gyáli kezdeményezését idén nyáron fogadta be a borsodi megyeszékhely. A Hangszínhely képzőművészeti és zenei eseményeket kínált, és a köztéren is maradandónak szánt értéket teremtett: a Csengey utcai művészeti központot övező betonoszlopok egy részét képzőművészek festették meg. A Hangszínhely esetében is megvan a szándék a folytatásra – ezt erősítette meg vasárnap Nagy T. Katalin.

Máig érvényes

Miskolc kapcsolata a képzőművészettel nem új keletű: a galéria korszakolva mutatja be a Miskolci Művésztelep száz évét. 

Következetesek a nyomtatott magyar grafika száz évének feltárásában is – hogy éppen itt érzik ezt kötelességnek és hálás feladatnak, szintén nem véletlen: itt született a grafikai biennálé, amely túlélve más művészeti szemléket máig képes megmutatni a műfaj időszerű törekvéseit, értékeit.

A két, november végéig tervezett, és így idő előtt lebontott kiállítás pont a nagy időkbe – sőt: Nagy Időkbe – vezetett: A magyar grafika évtizede 1961-1971 azt a korszakot dokumentálta, amikor a Miskolci Grafikai Műhely országos jelentőségre tett szert, illetve amikor elindították a Miskolci Grafikai Biennálét. A Kondor Béla miskolci litográfiái című tárlat pedig a máig nagy hatású alkotó halálának ötvenedik évfordulója alkalmából adott betekintést az eszközzel és témával Miskolcon is kísérletező művész körülhatárolható korszakának eredményeibe. 

„Fantasztikus kulturális élet volt itt akkor” - írta le a vizsgált évtizedet a Villanyoltáson a kiállítás kurátora, Nagy T. Katalin, aki úgy érzékeli: létező a szándék a nagyon sok nehézség közepette is a város részéről a kulturális felébredésre. Ezek az ő szavai: „Magyarországon a legtöbben innen vándoroltak el. Itt a legnagyobb a veszteség, aminek további következményei vannak. Ugyanakkor eleven képzőművészeti hagyománnyal rendelkező városról beszélünk”.

Nemcsak Miskolc számára jelentős a biennálé születése körüli időszak, hanem a művek szempontjából is – az időtállóság volt a kiállításlátogató alapérzése. Nagy T. Katalin válogatása nemcsak a nagydíjasok munkáit kínálta: sok grafikát hozott el részben elfeledett alkotóktól, és olyanoktól, akiknek nem sokáig tartott a közös útjuk a biennáléval: például a képzőművészetben részben vagy teljesen más irányt vett Maurer Dórától, Lakner Lászlótól, Baranyay Andrástól. Nem egyszerű emlékhely lett a kiállítás idejére a Miskolci Galéria, amennyiben kortalanként volt képes megmutatni valamit a magyar grafikai termésből, azokból a feldolgozásra váró életművekből, mint amilyen Konstantin Lászlóé, vagy a nagydíjas Pásztor Gáboré.

Elhangzott a kérdés: tekinthetünk-e a miskolci kiállításra antréként, van-e érdeklődés szakmai és szélesebb körben a magyar grafika e korszaka iránt?

Madár Mária művészettörténész válaszát idézzük: „Szeretném azt hinni, hogy eljön ennek a korszaknak az újra felvirágzása. Az újrafelfedezésen dolgozunk. De hát kérdés, milyen hosszú folyamat lesz ez. Fiatal kutatóként most kezd összeállni a számomra is, hol vannak azok a helyek, amelyekkel értelmezhetővé lehet tenni ezt korszakot a saját generációm és a még fiatalabbak számára is”.