Miskolc, a magyar grafika fellegvára

Ismert a Miskolci Galéria elkötelezettsége a hazai grafika múltjának feltárására, dokumentálására, korszakos műveinek bemutatására – a sokszorosított grafika történetét feldolgozó sorozat 1997-ben indult. A mostanit megelőző alkalommal arra fókuszáltak a téma ismerői, hogy mi történt 1945 és 1961 között. Az ezzel foglalkozó tanulmányokat a Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria a Szigorúan ellenőrzött nyomatok címmel adta közre 2018-ban (a Pataki Gábor szerkesztette könyv A magyar sokszorosított grafika 100 éve sorozat ötödik kötete volt).

Fellegvár, főváros

A most vizsgált időszak az 1961 és 1971 közötti terminus volt. Az eleje a Miskolci Grafikai Biennálé indulásának éve – az utóbb háromévenkéntire váltó szemle egyaránt fontos az azt rendező város és a hazai művészet számára. Miskolcot ennek is köszönhetően emlegetik például máig a magyar grafika fellegváraként vagy másként: a magyar grafika fővárosaként. Az e művészethez kötődésben és a megnevezésben megmutatkozó ranghoz kellett a Miskolci Grafikai Műhely, Feledy Gyula (1928–2010) tevékenysége is. A Kossuth-díjas alkotó szerepe a biennálé kezdeményezésében megkerülhetetlen – ennek is emléket állított most Szo­boszlai Lilla művészettörténész előadása, amelyben Feledy Gyulának a lokális művészeti élet megújításában vitt tevékenységét ismertette.

Technika, tudás, akarat

Az egyfelé ható, a biennálé életre hívását segítő körülmények közül kiemelhető a technikai háttér: Miskolcon akkor is megvolt az eszköz a sokszorosításra, az ezzel való kísérletezésre, amikor máshol még nem, vagy alig. Ezzel összefüggésben is előkerült a konferencián Kondor Béla Miskolchoz kötődése. A hazai művészetben sokáig irányt és mintát adó alkotó itt kezdett litográfiákat készíteni. Erről is beszélt nagyobb összefüggések részeként Nagy T. Katalin művészettörténész, illetve Seres László festőművész, aki tizenévesként szemtanúja volt ennek.

A lehetőségek terét formálta a (helyi) politikai akarat is – ez következik Kapusi Krisztián történésznek a társadalmi hátteret vizsgáló előadásából. A kultúra pacifikátori szerepet is betöltött 1956 után, és kifejezett szándék volt oldani Miskolc nehézipari városi jellegét – ez utat nyitott a művészeteknek. „Az ország második legnagyobb városában” elindulhatott a grafikai biennálé (1961), a film-, illetve tévéfesztivál (1964), megbízásokhoz jutott a városképet formáló építészet, átadták a mindmáig a település jelképének számító Avasi kilátót (1963), amely az épület műszaki-technikai megoldásával kikövetelte a szakmai figyelmet is.

Nemcsak az akkor aktív művészek, de a jövő alkotói nemzedéke számára is fontos volt a Miskolci Grafikai Biennálé – erről például Szemethy Imre (a XII. biennálé nagydíjasa) elmondásából tudhatunk: főiskolásként eljöttek, megnézték, a barátságra is komolyan ható vitákat folytattak például Kondor Béla munkásságának megítéléséről. Szóba került a szakmai képzés minősége is – Szemethy Imre 1964 és 1971 között folytatta tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A korábbi, erős politikai elvárásokat megfogalmazó oktatási kurzushoz képest a növendékek számára direkt politikai elvárásokat mellőző, technikai szabadságot hozó időszak rajzolódott ki az elmondottakból.

Nyitott galéria

E körülményeknek ezért is jelentőséget tulajdoníthatunk, mert bár a mostani tanácskozás vezérfonalát az első hat biennálé elemzése, alkotói életutak szakaszainak felvillantása, tendenciák megjelölése adta, de a résztvevők feladatul tűzték annak vizsgálatát is, hogy a hatvanas években milyen pozíciót foglalt el a sokszorosított grafika a magyar képzőművészetben. Hogy korszakolható, és az egészen jó időket rosszabbak követték, az többféleképpen is hangot kapott (a nagy kép a teljes száz évet majdan kiadó további konferenciák és kiállítások nyomán élesedhet).

Itt most talán annyit érdemes kiragadni a számtalan megközelítést kínáló kérdéskörből, hogy a megszólalók egy része szerint hangsúlyos az esélyek romlásában a „sokszorosított” megjelölés, ami miatt a ma születő izgalmas és értékes alkotásokra is úgy tekint a lehetséges gyűjtők köre, mint nem egyedi, kevésbé értékes művekre. Hogy ennek megváltoztatása érdekében kinek mi lenne a dolga, ez kibeszéletlen témának tűnt. Biztosan érdekes adalékokkal gazdagíthatja az erről való tudást a műkereskedők véleménye: hogyan kaphatna esélyt a kisebb forgalmi értéket képviselő grafika a nagyobb árat és árrést jelentő festészet árnyékában.

A Miskolc által a hazai grafika életében betöltött szerep is több szálon érintve volt. Kónya Ábel, a galériát a Herman Ottó Múzeum tagintézményeként vezető képzőművész már a köszöntőben reményt keltőnek nevezte, hogy minden korosztályt érdeklő esemény a tanácskozásuk, és biztosította a közönséget: a Miskolci Galéria a hazai grafika fontos helye akar maradni. Az események, programok felsorolásából az e cél érdekében való elköteleződöttségre ismerhettek a hallgatói.

Nagy T. Katalin a kezdetekig visszatekintve mondta: az az átok ül Miskolcon, hogy nem sikerült nemzetközivé tenni a biennálét. Előkerült az a tény is, hogy az első három biennáléból kettőt a színházban, egyet a múzeumban kellett megtartani, mert a Miskolci Galéria kiállítóhelye csak 1967-re készült el.

Arról a hőskorról is beszélt a volt igazgató, Dusza Éva – a felvetésre, hogy miként születhettek nívós, korszerű kiállítások az ő idejében, ez a galéria munkáját segítő művészeti tanácsnak tulajdonítható. Szurcsik József képzőművész jellemezte is a Miskolci Galériát. „Az előttünk járóktól tudtunk Miskolcról. Dusza Éva úgy fogadott minket, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Kiállítottunk itt – azt a szeretetet, nyitottságot, fogadókészséget máshol nem tapasztaltam. Nem is értem ezt az erőt.”

A magyar grafika évtizede 1961–1971 című grafikatörténeti konferenciáról és a helyi képzőművészeti életről, tárlatokról további információkat kínál a Miskolci Galéria honlapja: www.miskolcigaleria.eu

(A borítóképen: A grafikatörténeti konferencia kerekasztal-beszélgetésének résztvevői: Nagy T. Katalin, Dusza Éva, Seres László, Szemethy Imre, Szurcsik József)