Interjú

2022.05.27. 14:00

Hatások, élmények, benyomások – Keresztury Tiborral beszélgettünk

Keresztury Tibor: „A hetvenes évek Miskolca régóta visszatérő, alapvető élményanyag.”

Méhes László

Forrás: MW

Fotós: Teknős Miklós

Forrás: MW

Fotós: Teknős Miklós

Szabó Lőrinc irodalmi díjjal ismerték el Keresztury Tibor író munkásságát a város napján. A szerteágazó szerkesztői, irodalomtörténészi és kritikusi tevékenységet is folytató irodalmárral a könyveihez ihletforrásként szolgáló élményei mellett a magyar irodalom megítéléséről is beszélgettünk. 

Debrecenben született, Miskolcon érettségizett. Debrecenben vált irodalmárrá, majd az életútja sok más elismerése mellett most Miskolc önnek ítélte a város Szabó Lőrinc irodalmi díját. Lát ebben valami sorsszerűséget?
Nem a díjakért csinálja az ember, de azért minden elismerés, visszaigazolás jólesik. Különösen Miskolc részéről, ahol felnőttem, ahol az első húsz, legfogékonyabb évemet töltöttem. Itt értek azok a hatások, élmények, benyomások, amelyek életre szólóan meghatározták a későbbieket. Például, hogy a családi hagyományokkal szakítva nem orvos, hanem író, szerkesztő, kritikus, tehát irodalmár leszek. Ebben a döntésemben a Földes Ferenc Gimnázium magyartanárának, Tóth Bertalannak volt kulcsszerepe. 

A 2000-ben megjelent Reményfutam című kötetében megjelent tárcák, publicisztikák között jó néhányban felfedezhető olyan, ami Miskolchoz kötődik. Ezek főhősei elesett, lecsúszott, kiszolgáltatott egzisztenciák. Ez a hangoltság, igaz, erőteljesebben személyes megszólalással a legutóbbi, húsz évvel későbbi Hűlt helyem című kötetében is visszatér. Ez az, amit Miskolc adhatott a szépírói életútjához? 
A hetvenes évek Miskolca régóta visszatérő, alapvető élményanyaga könyveimnek. A vaskohászat fellegváraként a maga füstöt okádó kéményeivel, a hajnalonta lehajtott fejjel, csatos táskával a kézben műszakba igyekvő munkásaival a legkevésbé sem volt kulturális centrumnak mondható. Az Avasalján, ahol laktunk, s feljebb, az Avason akkoriban komoly vigalmi negyed működött, már délután megérkeztek a hegedűs cigányok, kezdetét vette a poharazgatás a több száz borospince mélyén vagy azok előtt, a teraszon. Éjféltájban aztán megindult a részegáradat a hálószobám ablaka alatt hazafelé, ami nem volt kis mutatvány, főleg hogy a felmerült sérelmeket, konfliktusokat is ott rendezték le, ártatlan gyerekszemeim előtt. Ennélfogva én élő, egyenes adásban láttam számos olyan eseményt, amiről a város dolgos népe csak a másnapi Déli Hírlap bűnügyi rovatából értesülhetett. Ha meg a konyhaablakon néztem ki, akkor az udvarunk komfort nélküli szükséglakásai lecsúszott, mélyszegénységben élő lakóinak mindennapos életébe volt alkalmam betekintést nyerni. Kora kamaszkorom óta részvéttel és empátiával követtem sorsukat, mindennapos balhéikat, nyomasztó igazságtalanságnak gondolván azt, hogy én egy ötezer kötetes könyvtárat ­tartalmazó lakás védett közegéből figyelem a szegénység, a kiszolgáltatottság, az elesettség napi rémtörténeteit. 

Debrecenben az Alföld irodalmi folyóirat meghatározó pont volt a város kulturális életében abban az időszakban is, amikor 1986–2006 között a lap szerkesztője volt. Átláttak a szomszéd várra (értem ez alatt Miskolcot), látható volt, hogy a miskolci irodalmi élet miként alakul, miközben a helyi folyóiratok (Napjaink, Holnap, Új Holnap) egymás után szűntek meg? 
Ha nem is szoros, de rendszeres kapcsolatban voltunk a Napjaink szerzőivel és szerkesztőivel, azt pedig erősen fájlaltam, amikor több progresszív lapkísérlet is elbukott. Örülök, hogy azóta a most Jenei László által főszerkesztett Műút magas színvonalú, rangos folyóiratként nyújt kárpótlást Miskolc irodalom iránt érdeklődő olvasóközönségének is. 

Az Észak-Magyarország húsz évvel ezelőtt egy cikksorozatban próbált választ találni arra a kérdésre, hogy „mi a miskolci irodalom?”. Ön szerint van, lehet létjogosultsága ennek a kérdésnek az azóta erőteljesen globalizálódott világban? 
Úgy vélem, nincs olyan, hogy miskolci vagy debreceni irodalom – irodalom van, nívós vagy gyatra. Mindevvel együtt vannak bizonyos közös gyökerek, karaktervonások a Miskolcról indult, a városhoz kötődő szerzők (Ficsku Pál, Para-Kovács Imre, Kabai Lóránt és mások) munkásságában akár a nyers, szókimondó nyelvi megformáltság, akár az elesettekkel való szolidaritás, empátia terén. 

2006–2011 között a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója volt. Bizonyára megtapasztalta: mennyire „piacképes” a magyar gyökerű kultúra, mennyiben foglalkoznak a magyar művészeti élet képviselői olyan kérdésekkel, témákkal, amikkel fel tudják hívni magukra a figyelmet? 
Közhely, de mélyen igaz, hogy a magyar irodalom útja a világirodalomba Németországon át vezet. A németek érdeklődésének a kilencvenes években és a kétezres évek elején volt a csúcspontja – azóta kikerültünk a figyelem fókuszából, kiment mögüle a rendszerváltó határnyitás felhajtóereje. Ugyanakkor vannak olyan kiváló íróink, akik stabilan megvetették a lábukat az európai piacon, új könyveiket hamar lefordítják, sikerlisták előkelő helyezettjei – elsősorban Nádas Péterre, Krasznahorkai Lászlóra és Dragomán Györgyre gondolok. A nem nyelvhez kötött műfajok esetében még inkább jelen vannak Európában például a magyar zenészek, zenekarok. A stuttgarti éveimnek legalábbis az volt az elsődleges tapasztalata, hogy a magyar kulturális-művészeti termékek abszolút piacképesek, csak a profi menedzselés hiányában a közvetítő csatornák akadoznak ahhoz, hogy ez külföldön is érzékelhetőbb legyen. 

Az utóbbi idők magyar irodalmi közéleti történései között kevés mű váltott ki olyan heves vitát, mint ami Háy János Mamikám című regénye kapcsán kibontakozott arról, hogy mit engedhet meg magának egy író, meddig terjed a szabadsága, alá kell-e rendelnie magát a társadalmi elvárásoknak – a Mamikán esetében – egy roma hős ábrázolásában. Ön, akinek alakjai ritkán állnak az élet napos oldalán, mit gondol erről? 
Elveszett az az író, aki munkája során a siker reményében bármiféle elvárásnak aláveti magát. Azonnal kilóg a lóláb, hogy itt afféle alkalmazott irodalomról van szó, mely külső szempontok alá rendeli magát. A művészet szabadsága semmilyen eszközzel nem korlátozható, a határokat az írói önreflexiónak, önkontrollnak kell kijelölne.

Az én vezérem bensőmből vezérel, ahogy a magyar líra nagy zsenije írta, máig érvényesen.

Legutóbbi, Hűlt helyem című kötete egyfajta nyilvánosságnak szóló szenvedéstörténet. A miskolci könyvbemutatóján is szokatlan nyíltsággal szólt a betegségéről, és egyfajta hagyatékként beszélt azokról a szövegekről, amiket megosztott az olvasókkal. Magával vagy az olvasóival szemben érez még adósságokat? 
Valóban, ez a regény az ön­irónia, az abszurd, a groteszk eszközeivel ellensúlyozott betegségkrónika egy beteg országból, a gyógyulás legkisebb reménye nélkül. Önéletrajzi alapokon nyugvó fikciós mű, ami a feltárulkozás, a személyes őszinteség területén átlépi a kortárs irodalom megszokott, konszolidált határvonalait – főként a szemérmességet illetően. A könyv kétségkívül afféle írói testamentumként is olvasható, miközben reményeim szerint roppant szórakoztató: a Hűlt helyem ideális olvasója olvasás közben egyszerre sír és nevet. Összegző mű, mely magába sűríti tíz eddigi könyvem minden tapasztalatát, s ezáltal törleszti az olvasóimmal és önmagammal szemben fennálló adósságokat. Hogy ezután mi következik – hogy következhet-e bármi –, azt egyelőre nem tudom.

Névjegy

Keresztury Tibor
Debrecen, 1962. 
József Attila-díjas (2006) író, szerkesztő, irodalomtörténész, irodalom­kritikus

(A borítóképen: Keresztury Tibor: „Úgy vélem, nincs olyan, hogy miskolci vagy debreceni irodalom – irodalom van, nívós vagy gyatra”)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában