„A problémák nem érdekelnek, csak a megoldások”

„Miskolc a város, de egyben metaforája is annak, amit érvényes színháznak, népszínháznak gondolunk.” Béres Attila mondja ezt. A Miskolci Nemzeti Színház igazgatója Príma-díjat kapott. Erre a társulatával közös munka elismeréseként gondol. A beszélgetésünkben elő is kerül, hogy a közös sikerek további sikerekre ösztönöznek.

A díjat átvéve köszönetet mondott a társulatának, az elmúlt hat év közös munkájáért. Miért csak ennyiért, miközben már 2012-ben ide szerződött, és igen fontos előadásai születtek itt, mielőtt igazgatóvá választották volna. Az az idő nem számít?

De számít. Csak azt gondoltam: a díj alapvetően annak a színháznak szól, amit 2015 óta, az igazgatóvá választásomtól közösen csinálunk. Az előtte való építkezés-rombolás-építkezés dialektikája nyilván hozzájárult a ma sikereihez, de azt a nagyon nehéz időszakot szerintem nem nekünk kell majd feldolgozni, hanem a színháztörténetnek.

Már 2011-ben is az a hír járta az ismerős színészek körében, hogy ön lesz a Miskolci Nemzeti igazgatója.

Hogy 2011-ben mit mondtak, ezt nem tudom. Pályáztam többször, többfelé. A pécsi színházra, a Magyar Színházra is. Nem kaptam meg soha. Ide már Kiss Csaba pályázott, nem én.

Miért?

Amikor több, hasonlóan gondolkodó ember, a Miskolci Nemzeti Színház mai művészeti tanácsa – rajtam kívül Keszég László, Rusznyák Gábor, Szabó Máté, Szőcs Artur – összefogott, hogy itt szeretne színházat csinálni, az a lehetőség is felmerült, hogy én leszek a pályázó. De aztán úgy ítéltük, hogy Kiss Csaba esélyesebb az igazgatói posztra. Ismert és elismert alkotó volt, az Új Színház főrendezője, tanított a színművészeti egyetemen, József Attila-díjas író, Jászai Mari-díjas színházrendező. Mi jöttünk vele.

De kudarcos lett a közös munkájuk, ami hozzájárulhatott, hogy Kiss Csabát leváltotta a közgyűlés, és végül ön lett az igazgató. Azóta már a második ciklusára is bizalmat szavaztak a képviselők.

Ha egyenletbe rendezzük mindazt, ami történt, az eredménye mindenképpen nagyobb mint nulla. Azt akarom ezzel mondani, hogy Miskolcnak és – nem akarok álszerény lenni – alkotótársaimmal együtt nekünk is iszonyatosan jót tett ez a tíz év. Az elmúlt hat biztosan. Nagyon sokat tanultunk egymásról, és arról, hogyan működik a színház. A Miskolci Nemzeti mai társulata talán a legjobb egész Magyarországon. Attól, ahogyan ezt az egészet együtt működtetjük. Ahogyan fejlődünk. Ahogyan kiderül egy-egy emberről, milyen a teherbíró képessége, a tehetsége. Én is sokat változtam: ez a hat év sokkal megfontoltabbá tett. Az életemnek Miskolc a tőkesúlya, a stabilitásom, a szakmai életem alapja. Remélem, fenn tudom tartani ezt az állapotot.

Mennyire tudatos, mennyire véletlen, hogy itt van kiteljesedőben a pályája?

Valahol ez véletlen is – én előtte nem sokszor jártam Miskolcon. Az első döntő élményem innen a Chicago premierje.

Ez 2012 októberében volt – az első miskolci rendezése. Emlékezetes, ahogyan a színészek körülnéztek a színházban, és letették a bőröndjeiket a színpadra. Megérkeztek.

Igen, letettük a bőröndjeinket. De nekem nem az volt a meghatározó. Hanem ahová megérkeztünk, akik fogadtak: a közönség. Tapasztalatból mondhatom, hogy a Miskolci Nemzeti Színház közönsége: csodálatos. És ez nem csak a bemutató közönség. Belenéztem a napokban a Feketeszárú cseresznye második felvonásába – a sokadik előadás volt, leírhatatlan csendekkel, odafigyeléssel.

Mire eddig az élményéig eljutunk a történetében, érdekes és csak részben egymásból következő fordulatokon van túl. Mi szolgálta az előzményekből azt, hogy majd egyszer színházcsináló legyen, és ott van-e, ahol saját maga szerint is lennie kell?

Utólag és visszafelé nézve könnyű összefüggéseket felfedezni harminc év történetében, akár volt benne tervszerűség, akár nem. Tizenhét-tizennyolc évesen vetettem fel otthon, családi körben, hogy színész szeretnék lenni. Ott nőttem fel Marosvásárhelyen, a színművészeti egyetem mellett. Gyerekkoromban bent játszottam a díszletek között, a színmű színpadán. Adta magát, hogy azt érezzem: színész akarok lenni. De közbeszólt a politika: 1989-ben érettségiztem, a forradalom előtt. Akkor nem indult magyar osztály a marosvásárhelyi színművészetin. Így akarhatták ellehetetleníteni. Nem lett volna hova felvételizzem. Apukám ennek örült, mert nem szerette volna, ha színházban dolgozom.

Nem látta önben azt, amit látnia kellett volna?

Féltett.

Komolyabbnak gondolta annál, semhogy színész legyen?

Azt kérte, végezzek el egy rendes egyetemet. A mai olvasó ezt nehezen értheti meg: a forradalom előtti Romániában, ha nem jutottál be egyetemre, magyarként – főleg ismertebb ellenzéki szülőkkel rendelkező magyarként –, arra készülhettél, hogy elvisznek katonának a Duna csatornához. Azt kevesen bírták ki. Döntenem kellett. A bátyám az egyetemen matematikát tanult. Én sem voltam rossz belőle. Így oda jelentkeztem. De így is nagy volt a rizikó: a legjobbak között kellett lenni, hogy egy magyart felvegyenek. A csekély esélyűek nyugalmával mentem felvételizni. És felvettek. És ha már felvettek, gondoltam, el is kezdem. Jött a nyár, a forradalom, a szabadság. Lehetett utazni. És kiment a fejemből, hogy színész legyek.

Mit adott a matematika: az elmélet szabálykereső, érdekes világát, vagy a gyakorlatot?

Az volt a nagy élményem, hogy meg tudtam oldani a feladatokat. Bármilyen nehéz volt is a példa, átláttam. El tudtam mélyedni benne: hogyan közelítem meg, hogyan bizonyítom be. Hogy mennyire élveztem, ezt onnan is tudtam, amikor iszonyatosan ideges lettem, ha nem találtam a megoldást.

A megoldáskeresés az életre is alkalmazható eljárás?

Igazgatóként legelőször azt mondtam a munkatársaimnak, fogadják el: engem a problémák nem érdekelnek, csak a megoldások. Nagyon sok megoldás létezik, gondot legfeljebb az okozhat, hogy melyiket válasszuk.

Mi juttatta az eszébe ismét a színészetet?

Kolozsváron az albérletem és az egyetem között félúton volt a színház. A bátyámék ott statisztáltak. Hívtak engem is. Jó hecc volt. Aztán egyszer csak már nem hecc volt, hanem komolyan érdekelt.

A megmutatkozás? Az átváltozás lehetősége? Hogy pályát ígérő szakma: van feljebb, mint statisztálni?

Az is. És csodáltam a próbán a színészeket. Lenyűgöző volt! Hatházi Andris, Bíró József! Tompa Gábor rendezett. Tátott szájjal bámultam ezt a világot. Aztán futottam a funkcionális analízis órára. Valahogy egyre fogyott bennem a matek. És minden a színházhoz kezdett vonzani. Megismertem a feleségem – ő dramaturg hallgató volt Kolozsváron. És felvételiztem színművészetire. A színészet nagyon jó volt, egy évig voltam az, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Vendégszerepeltem Nagyváradon, Temesváron, egészen komoly szerepekben is. Aztán – még éppen időben – azt éreztem: nem öröm.

Alkatilag sorolták be?

Persze, mindig voltak karakterek. Főleg gonoszokat játszottam. De nem ez számított. Hanem amikor Novák Eszter Marosvásárhelyen a Chioggiai csetepatét rendezte – én voltam Toffolo abban az előadásban -, azon kaptam magam, hogy többet ülök a nézőtéren és hallgatom, amit Eszter a színészeknek mond. Aztán volt egy kollégám, Viola Gábor, Kolozsváron színész – valami hallatlan könnyedséggel születtek meg az ötletei, a megfogalmazása a színpadon. Én közben megküzdöttem azért, hogy valamit megcsináljak. Úgy éreztem: a színház inkább lentről az én világom. Ebből jött a rendezés.

Mi volt ez inkább: kíváncsiság, hogy erre alkalmasabb-e? Vagy belátás, hogy erre alkalmasabb.

Egyszerűen csak éreztem, most még egy egyetemet el tudok végezni. Erre éppen van még időm. Idén még felvételizhetem rendezői szakra, jövőre már nem. És akkor oda a lehetőség. 28 éves voltam. Jó osztály volt a miénk, például Bodó Viktorral, Balázs Zolival. Aztán jöttek a munkák. Még nem végeztem, amikor Egerben rendeztem egy Valahol Európában-előadást. Addig soha nem rendeztem még zenés darabot, és ez annyira jól sikerült, hogy azóta végigköveti a pályámat. Ha hívnak valahova rendezni, mindig megkérdezik, lehetne-e zenés. Érdekes ez: nincs tudatos építkezés. Talán a miskolci pályázat sem az. Ott voltunk, többen ugyanabból a generációból, és a fiatalabb barátaink. Azt gondoltuk, úgy is le lehet élni az életet, ha rendezünk erre-arra. De hogy ennél több, ha megpróbáljuk a saját értékrendünket, ízlésünket, gondolatainkat erről a világról közösen egy színházban, társulatot építve megfogalmazni.

Kétségeik sem támadtak, hogy lehetséges-e a többféle rendezői gondolkodásukat és világlátásukat összehangolni?

Pont ez az, ami egységben tartja ezt a vállalkozást. Ha ugyanazt gondolnánk mindenről, azt hiszem, két nap múlva összevesztünk volna.

Az egyéni rendezői pályája is nagy dolgokat ígért. Most is ígér ugyanennyit a színház vezetése mellett?

Azt nem tudom. De adta ezt a közösségi élményt. Mi öten nem gondoljuk ugyanazt a színházról, de az életről igen. Valahol a kapcsolatunk mélyén van egy mag, amibe ötfelé repülve belekapaszkodik öt szál. És ez a minket összetartó mag az elején a bizonyítási vágy volt. Nevezhetjük görcsnek is.

Hogy együtt meg tudják csinálni?

Hogy együtt mi is tudunk érvényes színházat csinálni, nemcsak Iksz, Ipszilon és Zé. Nemcsak Kaposvár van a magyar színház történetében, nemcsak a nagy Szolnok-korszak a meghatározó. Itt van a mai generáció is. Ötünket Miskolc köti össze. Miskolc a város, de egyben metaforája is annak, amit érvényes színháznak, népszínháznak gondolunk. Nyilván megvoltak a kudarcaink is, mert nem igaz, hogy könnyen repül egymásra a tégla, és magától csöpög a malter az égből, ahogyan épül valami. Hanem mint Kőmíves Kelemen: felépítjük-ledől. Felépítjük.

Mi az alap?

Az alappillér a Kivilágos kivirradtig. Amikor ez az előadás megszületett, 2016 októberében, olyan volt-lett, ami nagyon sok szükséges téglát megtartott. Képtelenség leírni a felhőtlen örömöt, amit az első megnézés után éreztünk. Átéreztük az élő színház élményét. Aztán jöttek más előadások, sorolhatnám. Azért áll ez a vár, mert ott vannak benne a nagyon erős pontok, közösséget teremtő, szakmai és közönségsikert hozó előadásaink.

Meddig tud kitartani mindenkiben az ilyen jó érzés?

Ha az a kérdés, hogy nekem jó-e, egyértelműen igen a válaszom. Motivál bennünket, hogy ugyanilyen jókat csináljunk. Mint a Kivilágos kivirradtig. Vagy a Feketeszárú cseresznye. Hogy irodalmi példával világítsam meg a helyzetünket: ha egy költő műveinek nyolcvan százaléka elfogadható, húsz százaléka remekmű, az a nyolcvan százalék sincs egy elfogadható szint alatt, nem kell kikukázni a magyar irodalomból. Remekmű nem gyakran születik. Annak örülök, hogy ebben a színházban évadonként mindig volt legalább egy olyan előadás, ami tényleg kimagaslott a jók közül. A többi előadás is futott velük. Ez a jó színház egyik ismérve.

Fenntartható ez?

Fenn kell tartani. Ez nagyon nehéz. És van olyan adósságom, amit a következő három évben talán nem tudok megoldani, de bízom benne, hogy a rá következő ötben igen. És akkor most elmondom, először itt az életben, hogy az én fejemben Miskolc nem ér véget 2025-ben, a pályázatom lejártával. Biztos, hogy még egyszer pályázom. És tudom, hogy így fogom kezdeni a pályázatomat: „én érzelmileg rendkívüli módon kötődöm ehhez a városhoz, és ehhez a színházhoz”. Ez a mondat pátoszos, de igaz. Az adósságom pedig, hogy kijussunk a nemzetközi színtérre. Ha sikerül jól megszerveznünk a színház kétszáz éves évfordulóját 2023-ban, olyan társulatokat és alkotókat tudunk meghívni, akik majd látják a mi előadásainkat, hamar születnek kapcsolatok, amik a miskolci színházat az európai színházi körforgás részesévé tudják tenni. Azt gondolom, az elmúlt hat évben több olyan előadásunk is van, ami csak azért nem nőtt Ostermeier-i magasságokba, mert nem hallottak róla.

Mivel kelthetné fel a világ érdeklődését egy miskolci előadás? Van olyan többlet, ami az európai néző számára túlmutat a helyi, kelet-közép-európai életérzésen és világlátáson?

Nem akarok más előadásáról beszélni, beszélek a sajátomról, mert arról könnyebben tudok. A Hegedűs a háztetőn, azt gondolom, nem csak helyi problémaként ábrázolja a kirekesztést, az elűzetést, a szétszakadást. Ha eljátszhattuk volna Londonban, semmivel sem lenne kevesebb ott, mint egy másik londoni előadás. Azt tudnánk megmutatni, hogy Miskolcon pont olyan minőségű, ha nem jobb minőségű zenés színház van, mint Londonban.

Mennyire gondol előre rendezőként?

Vannak címek a fejemben. Az egyik ilyen a Rómeó és Júlia. A 90-es években láttam egy német előadást, és azóta nem hagy nyugodni a pillanat: az öreg Capulet és Montague kifáradnak a kardozásban, leülnek, lihegnek. Capuletné kérdezi: „de miért ölitek egymást”? Egymásra néznek: „igazából nem tudom”. „Ez egy ilyen hagyomány.” „De miért is utáljuk egymást?” A Rómeó és Júlia erre is alkalmas: megmutatni, miért is ez a nagy szétszakítottság, miért vagyunk felbőszítve egymás ellen. Hogy miért bűn ez.

Kollégája egyszer úgy jellemezte nekem: képtelen hibázni. Bármihez nyúl, az rendben lesz a színpadon. Volt ilyen érzése valaha saját magáról?

A Woyzeck rendezésemnél azt éreztem, hogy Pilinszky János szövegét beemelni Büchnerébe hiteles, teljesen rendben van. Ismertem az Apokrifot, és egy éjjel azt álmodtam, Görög Laci fut utánam, és ezt a verset ordibálja. Ebből született a futópad használatának ötlete és hogy hangozzék el Pilinszky verse.

Ötven éves lett az idén. Számon tartja?

A fiam azt mondja, öreg vagyok.

Ezt meglátni valamiből?

Az ötven az neki: sok.

Önnek nem az?

Nem érzem soknak. Soha nem foglalkoztam a korommal. Az ötvenedik születésnapomat sem ünnepeltük meg. Van egy hagyományunk: bármelyik napra esik is a születésnapunk, reggel felkelünk, tortázunk, eljátsszuk, hogy van tíz perc buli, de ennél nagyobb ünnepség nincs.

Béres Attila

Marosvásárhelyen született 1971-ben. Édesapja dr. Béres András filozófus, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora, címzetes rektora.

Matematikusként végzett Kolozsvárott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanult színész szakon. 1999-ben Budapestre költözött, s 2003-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán, Babarczy László osztályában.

A diploma megszerzése után Egerben volt rendező, majd a Pécsi Nemzeti Színházban, ezt követően 2006-ban a Budapesti Operettszínház főrendezője lett. Rendezett továbbá Kecskeméten, Szombathelyen, a Nemzeti Színházban, Oroszországban, Szerbiában, Romániában, Szlovákiában és az Egyesült Államokban is.

2015 júniusától a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Felesége Ari-Nagy Barbara, dramaturg.