Interjú: Földváryné Kiss Rékával

2021.10.26. 16:00

A közösségi és nemzeti emlékezetben a helyükre kell kerülniük a mozaikoknak

Az 1956-tal foglalkozó valamennyi szervezetnek meg kellett vívnia a harcot a letűnt Kádár-kor történelemhamisítóival, akik megpróbálták elhazudni a forradalmat.

Méhes László

A kommunista „felejtéspolitika” a társadalomra ruházta át annak a felelősségét, mit őriz meg 1956-ból, miközben minden eszközzel megpróbálta ellehetetleníteni, hogy a rendszer ideológiájától független történelemszemlélet alakuljon ki. Az utókor számos kérdésben máig nem lát tisztán, hiszen a mindent átható állampárti politika évtizedeken át a saját érdekei szerint hallgatta el vagy hamisította meg a tényeket. A Kádár-rendszer alternatív valósága kapcsán a múltfeltárás fehér foltjairól beszélgettünk Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével.

„Szabadság – Nagy Imre”, „demokrácia = többpártrendszer”, „halál Nagy Imre gyilkosaira”, „ki a szovjet megszállókkal”, „ruszki, mars ki”… ezek a falfirkák jelentek meg 1986 októberében, az 1956-os forradalom 30. évfordulóján Miskolcon – emlékeztetnek a Borsod-Miskolczi Est portál történész szerzői. Mennyire voltak jellemzőek ezek a jelzésértékű megnyilvánulások az MSZMP hivatalos „felejtéspolitikája” idején?

1956 egy nagyon erős generációs tapasztalat volt. A társadalom egy közös, nagy szabadságélményt élt át, majd egy hatalmas traumát, amit a forradalom leverését követő bosszúhadjárat és megtorlás jelentett. A hatalom tapasztalata viszont az volt, hogy egy spontán tömegmozgalom el tudja zavarni a kommunista országvezetőket, sőt ki tudja termelni a maga vezetőképes és erős morális tőkével bíró új elitjét szerte az országban. Ennek a következménye egy kettős emlékezetpolitikai játszma lett. A Kádár-rendszernek egyrészt meg kellett teremtenie az ellenforradalom mítoszát. El kellett hitetnie, hogy a forradalom idején a törvénytelenség és az anarchia került hatalomra, a felkelők a fasiszta rendszert akarták visszahozni, ezért kellett leverni a megmozdulást. Létre kellett hozniuk emellett egy alternatív valóságot, ami nemcsak az igazság elhallgatását jelentette, hanem a kisközösségek szétzilálását is, hogy ne alakulhasson ki egy, a hivatalosnak ellentmondó elbeszélés. Ezért nem lehetett a 301-es parcellában emlékezni, sírokat, emlékhelyeket állítani a kivégzetteknek. Bár ez lett a Kádár-rendszer legfontosabb tabuja, az ’56-os események emléke búvópatakként tovább élt, ezt jelezték a korban a falfirkák, a röplapok, a szamizdat kiadványok. Esterházy Péter nem véletlenül írja, hogy a diktatúra legádázabb ellenfele az emlékezet.

Nem koptatta az emlékeket, ha a fontosabb résztvevőket eltüntették, majd lassan kihalt az a generáció is, amelyik valamilyen formában kötődött az ’56-os eseményekhez?

A teljes társadalmi amnéziát azért nem sikerült a Kádár-rendszerben kialakítani, mert a többség nem volt hajlandó elfogadni a hivatalos narratívát az ellenforradalomról. A társadalmi közbeszédben soha nem így jelent meg. Megint csak Esterházyt tudom idézni, aki úgy fogalmazott: a hallgatás is ’56-ról szólt. Ez pedig nem azonos a felejtéssel. A Kádár-rendszer nyilvános erkölcsi bukása 1989. június 16-án történt meg a Hősök terén, amikor Nagy Imre és mártírtársai koporsói mellett ott volt egy hatodik is, amely 1956 összes áldozatát szimbolizálta.

Ezzel eltűntek a kádári hatalom kísértetei is?

Kádár egykori belügyminisztere, a megtorlások aktív részese, Biszku Béla ügye volt az utolsó, amely szimbolikusan felelősségre vonta a magyarországi szocializmus haszonélvezőit is. Amikor a Perek ’56 adatbázist készítettük, rengeteg olyan bírói és ügyészi életrajzzal találkoztunk, akiknek a karriertörténete egészen a rendszer­váltásig elvisz. Csak egy példa: Borsi Zoltán, a fiatal és tehetséges ügyész, aki legalább 50 emberre kért halálos ítéletet, ezzel az egyik kulcsfigurája volt a megtorlásnak, 1990-ig nemcsak egyetemi docens volt, hanem a Legfőbb Ügyészség egyik vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Az ehhez hasonló karrierpályák végigkísérik a rendszert. A Kúriával való együttműködésünknek köszönhetően végignézhettük a személyi nyilvántartásokat és jellemzéseket. Érdekes egyébként, hogy az 1970-es évekre kikopnak a jellemzésekből azok a passzusok, amelyek korábban arról tudósítottak, hogy az adott személy az 1956-os forradalom leverésében vagy a megtorlásokban milyen érdemeket szerzett. Az életrajzok onnantól vegytiszta szakmai életpályákat mutatnak, amelyekben már szó sem esik arról, hogyan indult a karrier.

Egységesen ítélik meg a történészek a Rákosi- és a Kádár-korszakot?

Korántsem. Komoly viták vannak például annak megítélésében, hogy a Kádár-korszak mennyiben tartható a Rákosi-éra folytatásának. Ha a kiterjedt és mindent átfogó állami erőszakot nézzük, akkor azt látjuk, hogy alig zárultak le az ’56-os megtorlások, máris elindult egy újabb állami erőszakhullám, a kényszerkollektivizálás, a parasztság téeszekbe kényszerítése. A szövetkezetesítéssel 1959–61 között felszámolták az utolsó gazdaságilag önálló társadalmi csoportot, a gazdákat. Ezután következett az utolsó autonóm intézmény, a katolikus egyház megtörése. Az egyházi kisközösségek ellen több hullámban indított politikai persorozatból az utolsót 1972-ben fejezték be. A Rákosi-korszak látványos terrorját Kádárék a maguk megfontolt hatalomtechnikai szempontjai szerint finomra hangolták. Ez nyilván különbség a rendszerek között. A vita ma arról folyik, vajon a hatalmi struktúrákat, a hatalom működését és politikai lényegét, akár a benne részt vevők személyi állományát tekintve nyomon követhető-e folyamatosság.

Ön hogyan gondolja?

Én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy lényegét tekintve nincs különbség a korszakok között. Egy példa: az Állami Egyházügyi Hivatalt az egyházak teljes kontrollálására 1951-ben Rákosi időszakában hozták létre, de hasonló céllal és feladattal működött egészen 1989-ig. Módszereiben nyilván máshogy, mert nem alkalmaztak látványos erőszakot, de ha akarták, megtehették volna. A rendőrség, az állambiztonság, a hadsereg a párt irányítása alatt működött, és ha kellett, használták is az erőszakszervezeteket. Elég csak a március 15-i tüntetések leverésére gondolni az 1970-es és a 80-as években.

Hol vannak még fehér foltok a rendszerváltás előtti évtizedekből?

Rengeteg helyen. Alig tudunk valamit a Kádár-kor alatti politikai perekről, azokról, akiket szellemi, kulturális ellenállásuk miatt vontak eljárás alá, mert nem fértek bele a hatalom szabta keretekbe. Nem igazán ismerjük azoknak a sorsát sem, akik megpróbáltak elmenekülni az országból, a korszak kifejezésével élve: disszidálni, de nem sikerült nekik. Rengeteg ügyet kreáltak azokkal a parasztgazdákkal szemben is, akik nem léptek be a téeszbe. A forradalom tizedik évfordulóján, 1966-ban újra elővették az ’56-osokat, újabb koncepciós pereket generáltak, de ott vannak a kémkedési perek is. Arról sincs átfogó képünk, hogy az úgynevezett nagy amnesztia után, amikor az ’56-os politikai foglyokat nyugati nyomásra kiengedték a fogságból, kiknek köztörvényesítették a büntetését, kik maradtak végül egészen az 1970-es évekig börtönben.

Még mindig szemérmesen kell kezelni ezeket az ügyeket?

A rendszerváltás óta a témával foglalkozó valamennyi szervezetnek, a Sortűzbizottságnak, aztán az 1956-os Intézetnek is meg kellett vívnia a maga szellemi harcát azokkal a kommunista történészekkel, politikusokkal vagy történésznek álcázott egykori belügyesekkel, akik megpróbálták elkenni, elfedni és elhazudni ’56 valóságos történéseit.

Adódott személyiségi jogi problémájuk?

Mi egy gépezet fogaskerekeit tárjuk föl, és igyekszünk pontosan meghatározni a személyes felelősséget. Nem beszélhetünk általánosságban, hiszen konkrét emberekről van szó, akiknek a tevékenységéről csak levéltári kutatásokkal alátámasztva állíthatunk bármit. Egy alkalommal ügyvéd kíséretében kerestek fel bennünket, de mi meg tudtuk mutatni azokat a dokumentumokat, amelyekre alapozva a sérelmezett adatokat nyilvánosságra hoztuk, perre így nem került sor. Ez az eset is rávilágított viszont arra, hogy a családi emlékezet olykor egészen mást őriz meg a felmenőkről, mint a valóság.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága honlapján elérhető adatbázisok külön kategóriákba sorolják többek között a kommunista hatalom birtokosainak körét, a megtorlás aktív résztvevőit, az egyházüldözőket, a karhatalmi karrierpályákat, a koncepciós pereket. Mennyire teljes ezeknek a területeknek a feltárása?

Csak a jéghegy csúcsa, amit biztosan tudhatunk, mert a diktatúra által ránk hagyott iratokból nem mindig derül ki, hogy valójában mi történt. Az ’56 előtti kivégzettek neveit és adatait tartalmazó névsorban például akadnak olyanok, akiket köztörvényes bűncselekmény elkövetésével vádoltak, viszont ma már tudjuk, hogy valójában politikai okok miatt végezték ki őket. Sok ügy mögött felfejthető a politikai indíttatás.

El lehet jutni az iratok alapján a koholt perek megrendelőihez?

A pártállamban mindent a párt irányít és kontrollál, ami azt jelenti, hogy a jogszolgáltatás is a párt által meghatározott politikát hajtja végre. Érkezhetnek kezdeményezések az ÁVH-tól vagy a politikai rendőrség részéről, de mögötte mindig ott kell látni a párt megrendelését. A párt az, amelyik meghatározza az aktuális ellenségképet. Osztályalapon, világnézeti alapon, politikai alapon, társadalmi, kulturális vagy éppen gazdasági érdek szerint jelölik ki a legyőzendőket, de továbbmegyek, a megsemmisítendőket. A párt állandó konfliktusban áll a társadalommal, ezt látjuk a politikai perekben és a diktatúra egyéb eszközeiben, az internálásokban.

Nem lehet felelősöket találni ebben a hálózatban?

Néha igen, néha nem. Volt például 1957-ben egy papgyilkosság, ami akkora botrányt kavart, hogy eljárást kellett indítani a helyi rendőr ellen. Az esetet végül enyhe büntetéssel megúszta, született azonban egy fegyelmi anyag, amiben elmondja, hogy a karizmatikus és a kommunizmus ellen nyíltan felszólaló pap meggyilkolását a helyi tanácselnök és a párttitkár rendelte el. A felelősökről így személy szerint tudni lehet, de ez egyedi eset. A legtöbbször esetleges, hogy kiderüljön a tett elrendelőjének a kiléte.

A „döglött ügyek” aktái mennyire tükrözik a valóságot?

A diktatúra által ránk hagyott anyagoknál ezt soha nem tudhatjuk. Ami fennmaradt, az egy válogatott, szelektált, hamisított iratanyag, ebben kell az ellentmondásokat megtalálni, ami közelebb visz a valós történésekhez. Sziszifuszi munka a mozaikok összerakása, amikor egy kihallgatási jegyzőkönyvről kiderül, hogy később vették föl, látható, ahogy a változó koncepcióhoz igazítják hozzá utólag a kérdéseket. A következetlenségek és ellentmondások az iratanyag időrendi sorrendjében azonban nyomon követhetők.

Miért tartja fontosnak, hogy a nehézségek ellenére is próbáljunk meg minden részletben tisztán látni?

A Rákosi- és Kádár-korszakban a nézeteik miatt megvádolt embereknek nemcsak az életét vagy a szabadságát vették el, hanem erkölcsileg is igyekeztek lejáratni őket. Amikor a rendszerváltást követően megkezdődtek a semmisségi eljárások, a jogi rehabilitáció megtörtént, de fontosnak tartom, hogy az erkölcsi rehabilitáció is megtörténjen. Csak így lehet visszaadni ezeknek az embereknek és 1956-nak a méltóságát. A kommunizmus már nincs velünk, de a kommunista emlékezetpolitikának nagyon sok eleme eleven, még ha ezt nem is azonosítjuk a kádári örökséggel. Lényeges, hogy a közösségi és nemzeti emlékezetben a helyükre kerüljenek a mozaikok.

Fenntartható még az érdeklődés 1956 iránt?

Napjainkban azt tartom a legfontosabbnak, hogy az emlékezés felelősségét a helyén kezeljük, és ’56-ot a maga sokszínűségében ismerjük meg. Ne akarjunk mindenütt hősöket keresni, hiszen a forradalomban is csak emberek vettek részt a maguk hibáival, tévedéseivel, kényszerű megalkuvásaival, felemelő történeteikkel és hősies kockázatvállalásaikkal. Nem kell csupa hiba nélküli és tisztakezű embert látni a forradalom résztvevői között, mert akkor nem mondunk igazat. Viszont személyes történetek igazolják, hogyan válhatnak akár a periférián élők is a saját korlátaikat meghaladva néhány napra a közös szabadságélmény és a remény forradalmi harcosává. Ha hitelesen, nem kilúgozott történetekkel világítjuk meg ’56-ot, ha a személyes sorsokon keresztül arcot tudunk adni a forradalomnak, az sokat segíthet abban, hogy emlékezete élő maradjon.

(A borítóképen: Földváryné Kiss Réka: „A társadalom egy közös, nagy szabadságélményt élt át, majd egy hatalmas traumát, amit a forradalom leverését követő bosszúhadjárat és megtorlás jelentett...”)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában