„Nehéz volt még visszanéznem is ezeket a képeket. Nem esett jól”

Fontos kísérlet a koronavírus-járvány okozta trauma feldolgozására a Mozdulattalan némaság című fotósorozat, amelyet Éder Vera készített, a Miskolci Balett táncművészeivel. A képekből a Kamaraszínházban rendeztek tárlatot, a Horizont részeként – a nemzetközi kortárstánc-fesztivál hagyománya a fotográfus tárlatával nyitni a programját. Éder Verát kérdeztem.

A járvány nyomán születő magány megrendítő és mélyen emberi ábrázolása ez a sorozata. Egy szűk csoportra fókuszáló nagy vállalás.

Tavaly kaptam a felkérést: készítsek új portrékat a társulat tagjairól a Miskolci Balett készülő honlapja számára. Úgy éreztem, nem tudom ezt megcsinálni. Már benne jártunk a járványban, életben voltak a korlátozások. A gondolataimat teljesen az kötötte le, hogyan írja át az életünket a koronavírus. Én viszonylag szerencsés helyzetben, a saját kis házamban, vidéken vészeltem át a legnehezebb időket, de a haszontalanság érzése még ott is, az én életemet is átjárta. Rettenetesen éreztem magam. Azon töprengtem, hogyan élheti meg az elzártságot a táncművész, aki a saját testével dolgozik, aki a próbákon és az előadásokon hozzáér a másikhoz, és akihez hozzáérnek. Mennyire természetellenes elzárva lenni ettől, nélkülözni az érintés lehetőségét és képességét – megszakad a mozdulat folyamata, nincs kontaktus. Elmondtam az ötletem Kozma Attilának, a Miskolci Balett alapítójának: mi lenne, ha ebből az elmagányosodott helyzetből dolgoznánk, ha innen fogalmaznánk meg az érzéseinket már a következő Horizont eljövendő kiállítására is figyelve. Elkészültek a portrék, lettek maszkos fotók, és megszületett a Mozdulattalan némaság sorozat is.

A képek feszültséget sugároznak. Ezt a kompozícióval éri el?

Nagyon feszültek voltunk, valamennyien. Rekonstruáltunk egy érzést, és közben újra át is éltük. Érdekes volt megfigyelni, hogyan kerülnek bele a táncosok ebbe a helyzetbe, amikor megkérjük őket: „Légy egyedül!”, „vannak körülötted valakik. A társaid. De nem érhetnek hozzád”. „Nincs talaj a lábad alatt.” Koncentráltak voltak, és nagyon hamar megértették, hogyan is akarjuk a fényképeken megmutatni ezt a fajta elszigeteltséget, mozdulattalanságot, ami az emberek nagy részének az élménye volt. Közös tapasztalat, akár beszéltek róla, akár nem.

A képek kedvéért kimerevített pillanatokat rögzített a kamera, vagy egy mozgásfolyam részleteit metszette ki az adott felvétel?

Két dimenzióban nehéz fogalmazni. Ezért is jó, hogy Hajdufi Péter végig forgatott a fotózás alatt. Az ő filmje segít megmutatni és megérteni ezeket a folyamatokat. A fotózás nem az egészre koncentrált: mindig kiemeltünk a kép által valakit a tömegből. A közösség hozzá való viszonyát és az ő kapcsolatát a többiekhez – a társadalomhoz – jelenítettük meg. Minden társulati tag részt kapott ebből a feladatból.

A fotós mondta meg, mi történjen, vagy megtörtént magától a helyzet, amit a kamera rögzített?

Szándékokról beszélhetek nekik, de nem tudom megmondani, hogyan tartsák a kezüket, a lábukat. Beletesznek mindent abból, amit az egész életük folyamán erről a szakmáról tanultak. A saját érzelmeiket is. Annyira régóta dolgozunk együtt – értjük és érezzük egymást. Az adott kép főszereplője és a körülötte lévők képesek tökéletesen egymásra és rám hangolódni. Megértik, hogy mit szeretnék. És rögtön mutatom is a felvételt nekik, hogy a kép hogyan fogalmazta meg a mondanivalót. Hogyan sikerült. Fegyelmezett, de érzelmektől átszőtt az egész helyzet.

Érzelem, mint feszültség és indulat? Mi váltotta ezt ki?

Zaklatott, megterhelő időszakban készültek ezek a képek. Ha hagyjuk és engedjük, hogy a fotózás kedvéért vagy azáltal megint átéljünk valamit, az bizony felkavaró. Nehéz volt még visszanéznem is ezeket a képeket. Nem esett jól. Sőt, mondhatom, kifejezetten rosszulesett.

Miért?

Rögzült a bizonytalanság. Mint ahogyan szerintem rajtunk kívül is, mindenki másban. Soha nem éltünk még át ilyen vagy hasonló helyzetet. Soha nem voltunk háborús körülmények között, ahogyan például a nagyanyáinknak ebből is kijutott. Azt hiszem, a Covid ahhoz hasonlóan forgatta fel a mi életünket. Lettek veszteségeink. Szerintem ez az időszak benne van ezekben a képekben.

A fototechnika is a bizonytalanság megmutatását szolgálja, ahogyan a képen kiemel valakit, míg elmossa mások kontúrjait. Honnan tudta, hol kell álljon a kamera előtt zajló jelenetekhez képest? Hogy mi lesz a jó nézőpontja a fotográfusnak?

Kiválasztottam egy középpontot, és ehhez képest rendeztük be a mozgásterüket. Nem zavart a háttér káosza. A technika választása valóban tudatos: rövid záridővel dolgoztam, direkt elmosódottak a képek. Ez a megoldás eredményezi, hogy a középen lévő pont éles marad, a körülötte lévő pontok bemozdulnak. Ez szokatlan tőlem, ennél sokkal konstruktívabban szoktam komponálni. De ez a forma mutatja leginkább hűen ezeknek az érzéseknek az alakját. Jól döntöttem. Ahogyan a mesterem, Laczó József tanított: a témához megfelelő expozíciót, képalkotást választva.

Az acélos háttérszín is tudatos választás?

Kemény és letisztult anyag született. És rideg lett. Én is rideg lettem. A szín? Így alakult. Hiszek benne, hogy a fotós érzékeny-érzéki kapcsolatban áll a saját fényképezőgépével. Mintha megérezné a hangulatát.

A gép az emberét? Vagy fordítva?

Oda-vissza igaz.

(A borítóképen: Éder Vera: „Soha nem éltünk még át ilyen vagy hasonló helyzetet”)