Interjú Keszég Lászlóval

2021.07.27. 16:00

„Engem csak visz a hit, hogy ez még fontos”

Színházi mindenevés. Csehovval felérő musical. Saját szobrok faragása.

Bujdos Attila

20210713 Miskolc Keszég László rendező a Vojáger című kortárs magyar színmű díszletei között a Miskolci Nemzeti Színház Játékszín színpadán. Fotó: Ádám János/ÁJ, Észak-Magyarország

Fotó: Ádám János

A kabaré találkozása a pszichológiai alapú színjátszással – ez Keszég László összegzése legújabb rendezéséről. Vinnai András Vojáger című színművéből készített előadást a miskolci Játékszínben. „Nem a nagy titokról szól, hanem a normális, stresszmentes élet egyszerű feltételeiről: ne hazudjunk, próbáljunk meg nem félni. Önmagunktól sem. Táplálkozzunk rendesen. Szeressük egymást. Ha nem ezt tesszük, összekuszálódhat az életünk. Az ilyen lélektani gubancokat dolgozza fel a Vojáger.” Ezek szintén az ő szavai.

A beszélgetés alkalmat adott arra is, hogy előre- és visszatekintsen a pályán, és hogy érteni engedje: hányféle Keszég László van.

Szeret nevettető előadásokat készíteni?

Szeretem az abszurdot és a groteszket. De mindenevő rendező vagyok: az operetten kívül már valamennyi műfajban dolgoztam.

Minden azonos nehézségű rendezői feladat?

Nem. Bár ma a színházi bírálat, értékelés ugyanazon a szinten kezeli a musicalt egy Csehov-rendezéssel. Ez érdekes folyomány. Amikor huszonöt éve belekerültem a hivatásos színházi világba, ezek még mind nagyon külön értelmezettek voltak.

Gondolom az a megközelítés igazolhatja az azonos bánásmódot, hogy az előadás képvisel-e minőséget.

Igen. Ma már mindenki azt vallja, hogy a minőség a fő. Mellékes, hogy az előadás milyen műfajban született.

De ez igaz?

Végül is: igaz. Bár az én fejemben még sincs minden egy szinten, még mindig Csehov a listavezető, de számomra is meglepő módon egy jól megírt bohózatot megrendezni minden másnál nehezebb munka. Biztos vagyok benne, hogy amíg a pályán vagyok, keresem majd még a lehetőséget, hogy a megvalósításban nagyon magas szintű mechanikus munkát igénylő szövegekkel dolgozhassam.

Mit fog csinálni az ember tíz-húsz év múlva, ha a saját szobra faragásával van elfoglalva? – Keszég László

A nevettetés mechanikus munka? Nem kell érteni is a poént, a helyzet vagy a jellem komikumát? Nem nehezíti a közönség dolgát a jelenetben eluralkodó rendezői lény? Hogy valamit most érteni kellene a nevetéshez: hogy ez most mégis milyen összefüggésben vicces.

Ha nem nevetnek, ott valami nem lett jól megcsinálva. Ha nem értik, általában nem a közönség problémája, hanem valami félrevezető vagy félreérthető. Valami nem sikerült a színpadi munkában. Vagy lehet, hogy nem annyira kommersz a humor.

Másra hangolódott a közönség.

Igen, van ilyen is. A Szeszélyes évszakokra ültek be, és nem azt kapják. Elmondhatatlan, mennyiféle variáció vezethet ehhez a helyzethez. Ami engem illet, próbálok következetes lenni: a kőszínházi világba az alternatív színházból érkeztem. Az AIOWA formációból, a Pont Műhelyből. A MU Színház adta szabadságból. A díszlettervezőt, a koreográfust, a dramaturgot, a zeneszerzőt – akikkel azóta is dolgozom – akkor ismertem meg. Amit ott csináltunk, összművészeti saláta volt, átszőve zenével, tánccal, prózával. A dráma nélküli drámával kísérleteztünk. Az előadások sokféle beszélgetésből, improvizációkból születtek. A szövegkönyv leginkább egy DJ setlistjére hasonlított: mikor mi következik. Csodálatos – nincs ennél jobb színházielőadás-készítési módszer. Egy ideig tudtam tartani, hogy párhuzamosan dolgozzam a kétféle színházi közegben, amíg már nemcsak az alkotás szabadsága számított az alternatív színházban, hanem fontosabb lett a működés gazdasági vezetővel, könyvelővel, pályázatíróval. Magára maradt minden olyan energiám, ami nem kellett hogy kisüljön a kőszínházi munkában. Mondom, nekem is meglepően ezek az energiáim az utóbbi tíz évben leginkább a bohózatok rendezése közben hasznosulnak. Igaza van Hamvai Kornélnak (az ő fordításában vitte színre Feydeau Kézről kézre című bohózatát a Miskolci Nemzetiben 2013-ban Keszég László – a szerk.): senki nem tud többet az élet kifacsart, őrült igazságáról Georges Feydeaunál.

Amit vagy meg tud mutatni egy előadása, vagy nem.

Így van. Lehet, hogy nem képes rá. Vannak is olyan nagyon jó barátaim, kollégáim, akik soha nem csinálnának ilyet, nehogy tönkremenjen tőle az életművük. Ők konkrétan hülyének gondolnak engem.

Mert bohózatot rendez?

Bohózatot. Musicalt. Ilyeneket. „Elaprózod magad.” Számomra ez értelmetlen megközelítés. Mit fog csinálni az ember tíz-húsz év múlva, ha a saját szobra faragásával van elfoglalva? Én nem tudok a saját bőrömből kibújni. Például: készül a 2021/2022-es évad műsorterve, a Miskolci Nemzeti Színházban. Túl a sokadik egyeztetésen ránézek: fontos embereknek még nincs elég munkájuk. Miért Vinnai András jut az eszembe szerzőként? És miért nem Aiszkhülosz? Vagy Büchner. Egy pszichiáter kellene, hogy elmagyarázza. A hosszú táv – ez tényleg a legérdekesebb ebben a színházi rendezői szakmában, ha már ide sodort az élet. Hogy amit csinálunk, érdekfeszítő, izgalmas és mindig az újat magában rejtő legyen. Biztosan nem gondoltam volna huszonöt éve, hogy ez az út oda visz, ahol tartok. Elképzelhetetlennek véltem volna, hogy olyan szöveggel foglalkozzam, mint például a Vojáger. És mégis: most is ugyanazt az akkori frissességet és örömet érzem, hogy ezt csinálhatom. Egyáltalán nem vagyok frusztrált, hogy „nekem valami nem jött össze”, mert nem csináltam meg a Shakespeare-összest, pedig 15 éves koromban milyen jól eldöntöttem, hogy megrendezem.

Készül egyébként a következő tíz-húsz évre?

Nincs ilyen tervem. Nagyon szeretnék alternatív színházat csinálni. Olyan igazi, kis költségvetésű, de totálisan szabad színházat. A Pont Műhellyel is ráment 5-6 évünk, amíg kialakult a közönségünk. Húsz előadásnál többet nem tudtunk semmiből sem játszani, de a húsz fixen megvolt. Telt házzal.

A miskolci Játékszínben született, Enyedi Éva dramaturggal közös előadása, a Lear halála alkotói módszereiben és ­eszközhasználatában az alternatív színházi múltja köszönt vissza.

Azt akár a MU Színházban is csinálhattuk volna. Teljes mértékben azokkal a módszerekkel készült. Évike végig szoros kapcsolatban dolgozott a két színésszel, Harsányi Attilával és Rózsa Krisztiánnal. Nagyszerű volt. Egy hatalmas összekacsintás mindazokkal, akikkel közösen hoztuk létre az előadást.

Mi történt? Miért születhetett meg a Lear halála? Ha nem titok.

Szabadság volt.

De miért éppen 2018-ban lett meg az az előadás? Merthogy előtte a szabadabb rendezői énje más kőszínházakhoz kötődött. A nyíregyházihoz például, ahol Max Frischt rendezett 2014-ben. Az a nyíregyházi Keszég László másnak látszott, mint az ugyanakkori miskolci Keszég László.

A miskolci Úri muri egyértelműen olyan volt, mint a Lear halála: összmunka.

Az Úri muri fegyelmezett elő­adás volt, teljes tekintettel arra, hogy hova és kiknek készül.

2012-ben Miskolcon az volt az új, hogy fegyelmezettnek kell lenni. A művészi ambíciókkal születő nagy nemzeti népszínház építésében részt venni nagyon jó, erre is megtanított.

Az épülő rendezői életműben biztosan kimutatható így is a folytonosság. De az első miskolci rendezése, 1997-ből, Kamondi Zoltán Egymást érintő sorozatának záródarabja gondolkodását, erős hatásait tekintve is nagy távolságot tartott a 15 évvel később következő miskolci rendezésétől, az Úri muritól. Ahogyan az új formát kereső és a hagyományos színház képes távolságot mutatni. Szóval, miért kellett még hat évet várni az Úri muri után, mire újra használta ezt a színházi nyelvet?

Szerintem A kopasz énekesnő is ilyen volt, 2013-ban. Én annál jobb darabot nem ismerek. Olyan szépen meg tudtuk csinálni. Mintha a ­képernyőt néznénk. Levesszük a hangot, és olyan, mintha tévéjátékot adnának. És ha felhangosítjuk, felerősödik a tartalom is, amit ezen a formán belül sugároznak. A Lear halála? Az igazgató, Béres Attila mondta: „Soha nem csinálsz olyat, mint a MU Színházban.” Ültünk valamelyikünk szobájában, együtt a miskolci művészeti tanács, hogy hogyan lesz az évad. „Hát csinálok én olyat. Itt van a fejemben: Lear király.” „Az nem jó, az nagyszínpadi cím.” Jó. Egy héttel később aztán kimondta: „csináljuk”. Azt hiszem, egy ekkora intézmény nem engedheti meg mindig, hogy a rendezők vágyálmaihoz szabja a műsort. Van a realitás, meg van néha az, amikor megvalósíthatom, ami fontos. Hogy kinek mi a motivációja – díjat kapjon, még híresebb legyen, vagy jobb rendezővé váljon –, engem ezek a földi hívságok nem foglalkoztatnak.

Talán nem is hoztam volna szóba, ha nem említi a színházi „mindenevésen” – önön – nevető kollégáit. Mert ezek szerint a szakmájában is lehetséges az önmagához következetesebb alkotói élet. Vagy legalább ennek az eszménye.

Én ezt érzem következetesnek. Nem tudom elmagyarázni annak, aki ezt másképp gondolja.

Nemrég került a kezembe egy 1976-os színházi kritika. Koltai Tamás azért dicsérte benne Ascher Tamás egy évvel korábbi Godot-ra várva-rendezését, mert leszámolt azzal a téveszmével, amely elsősorban mint filozófiai absztrakciót, s nem mint színpadi művet közelíti Beckett munkáját. Nekem erről pont A kopasz énekesnő miskolci változata jutott az eszembe: az elszabadult játék adta az érdekességét, a sodrását.

De ez az elszabadult játék képes volt közvetíteni, hogy „hú, nem jó irányba tartunk. Ha így kommunikálunk egymással, nem lesz jó vége”. A Godot nekünk is megvolt, a Játékszínben. Azt gondolom, nagyon jól megcsináltuk. És látja: nem az a kor van, amikor egy ilyen előadás képes lenne kitörni a maga befogadói közegéből. Egy ekkora városban, mint Miskolc, van mondjuk ötszáz ember, akit érdekel. Ők meg is nézték, és ennyi. Nem tudom, az Ascher Tamás-féle Godot kitört-e a saját idejében. Azt gondolom, hogy igen.

Volt kritikája, és volt érdeklődés iránta.

Most nemigen van kritika. Nem is tudom, mi az, elfelejtettem már, de nem is a kritika korát éljük. Hanem a podcastokét. Használom, amikor futok. Éjszakánként néha ezt hallgatva alszom el. Nekem tetszik, hogy ennyire parttalan a szöveg, és minden szinten és minden témáról. Ami ennél rövidebb, az már ítélkezés. Lehet, hogy minden órában csak öt perc a hasznos, és nem üres szöve­gelés, de azt az öt percet el lehet csípni. Nem tudom, hogy a kultúra helye most hol van. Engem csak visz a hit, hogy ez még fontos. Hogy a normális kommunikálás megmaradjon, annak még nagyon fontos intézménye a színház. A mindenkori színház.

A témájával vagy az előadásmódjával? Ahogyan levezeti, amit megmutat?

Amit megmutat, azzal. Amilyen problémákra felhívja a figyelmet. A gondolattermelés most nagyon szunnyad. Ellustult a nép. Szereti, ha megmondják neki, merre menjen, mit csináljon. Innen nézve is érdekes a Vojáger, hiszen arról beszél: ne féljetek már! Próbáljatok kicsit felnőttebbek lenni! A félelem és a negatív helyzetek és jelenségek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint a pozitív és jó dolgok. Ne adjuk át a felelősségünknek ezt a részét másoknak. Remélem, ez érthetően hangzik.

(A borítóképen: Keszég László a Vojáger című előadás díszletében)

Kényelmetlen színház

„Keszég László színháza kényelmetlen színház: rút dolgokról beszél, csúnyán, olykor illetlenül. [...]

Ez a rendező nemcsak azáltal frusztrálja a közönségét, hogy egy ilyen aljasnak, bomlottnak ábrázolt világgal, s benne a saját tehetetlenségével szembesíti a nézőt, akinek el kell döntenie: igaz állításokkal szembesült-e. Másféle problémát is megfogalmaz, nevezetesen: hol húzódnak a határok színház és valóság között, meddig bújhat meg az ember a nézői státusa biztos menedékében.”

Kilencedik érintés: művér, mocskos világ (ÉM, 1997. május 13. Bujdos Attila)

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában