A magyar mondavilág képei a Djabe összművészeti kiadványán

The Magic Stag, azaz A Csodaszarvas címmel jelent meg a Djabe legújabb lemeze. Érdekessége, hogy a címadó dal szövegét Steve Hackett, a Genesis egykori gitárosa írta. Interjú: Égerházi Attilával, a Djabe zenekarvezetőjével.

Bukovenszki-Nagy Eszter

Fotó: Temesvari Gergely

– Négy éven belül már az ötödik lemezetek jelenik meg, nagyon termékenyek vagytok. Miből merítetek az inspirációt és ezt az energiát, főleg egy ilyen nehéz időszak után?

– Mi régóta elég magas fokozaton pörgünk. Ezek a lemezek a Cherry Red Recordsnál jelentek meg, és alapvetően Steve Hackettel, a Genesis egykori gitárosával dolgoztunk együtt. Egyébként május 28-án jelent meg egy újabb koncertlemez, a Steve Hackettel Nyíregyházán 2019-ben rögzített The Journey Continues, és ezzel már öt éven belül a hatodik lesz. Nem akartam a kettőt összekeverni, mert a június 4-i miskolci koncerten a tavaly megjelent The Magic Stag, azaz Csodaszarvas című albumot fogjuk bemutatni, azzal turnézunk. Egy elég különleges csapat vagyunk ebből a szempontból, nagyon szeretünk folyamatosan új dolgokat rögzíteni, ha elkészül egy album, és be is mutattuk, közben már írjuk is a következőt. Ez egy belső késztetés, az alkotás kényszere. A pandémia alatt nem volt annyi koncert, nem volt annyi tennivaló, így nagyobb hangsúlyt lehetett fektetni a zeneszerzésre.

– A Táncolnak a kazlak című lemezen már ihletet merítettetek édesapád alkotásaiból, ezúttal is az „egy festmény – egy kompozíció” szerkesztési elvét követtétek. Milyen szempontok mentén választottátok ki a festményeket?

– A 2003-as Táncolnak a kazlakkal voltaképp édesapámnak és a csodás festményeinek szerettünk volna emléket állítani. Leültünk Barabás Tamással, a basszusgitárosunkkal és nézegettük a képeket, majd kiválasztottuk azokat, amelyek megfogtak bennünket, amikhez úgy éreztük, tudnánk zenét társítani. Felettébb sikeres album volt, a külföldi karrierünket leginkább ez indította el. Nemrég pedig kaptunk egy érdekes impulzust. Amikor kiderült, hogy az új albumunk önálló név alatt jelenik meg Angliában, azaz csak Djabe az előadó, Steve Hackett neve nélkül, akkor gondoltuk, hogy jó lenne egy angol nyelvű dalt is rátenni. A Tamás által komponált zenét elküldtük a Hackett házaspárnak, hogy írjanak rá szöveget. Amikor visszakaptuk, nagy meglepetésünkre az volt a címe, hogy The Magic Stag, azaz A Csodaszarvas. Gyakorlatilag a magyar monda inspirálta őket, még azt is hozzátették, hogy édesapám, Égerházi Imre egyik festményét, a Magyar mondák, legendákat nézegették közben. Azonnal beugrott édesapám egy Csodaszarvas festménye, amit gyorsan átküldtem e-mailben Tamásnak, ő pedig már úgy küldte vissza, mint egy kész borítót. Rögtön tudtuk, hogy szeretnénk megint egy ilyen jellegű kiadványt. Annyi különbséggel, hogy ezúttal jó néhány zeneszám már készen volt, tehát ott a festményt választottuk a zenéhez, nem pedig fordítva. Mivel én kezelem édesapám hagyatékát, próbáltam kiválasztani olyan festményeket, amelyekben zenei költészet is felfedezhető, amelyeket tovább tudunk „festeni” a zenében. Végül együtt választottuk ki a képeket, szuper kreatív munka volt. A kész anyagon egyébként több vendégművész is közreműködik, az azeri Malik Mansurov, aki egy nagyon különleges hangszeren, a taron játszik, Szabó László, volt washingtoni nagykövetünk, róla sokan nem tudják, hogy kiválóan szitározik és gitározik is, illetve Muck Ferenc, aki korábban a csapat szaxofonosa volt.

– Terveztek folytatást ennek a koncepciónak?

– Igen, szeretnénk ezt projektszerűen, élőben is minél jobban kiteljesíteni. Szó volt például egy angliai turnéról, ahol az is felmerült, hogy vigyük el a festményeket. Egy atlantai koncertszervező pedig azon dolgozik, hogy az Egyesült Államokban is megjelenhessen a The Magic Stag. Hogy később lesz-e festményeket feldolgozó lemezünk, nem zárom ki, mindenesetre másról fog szólni a készülő új anyag. Szerintem érdemes hagyni egy kicsit leülepedni, a két festmény ihlette munkánk között között eltelt 17 év, de lehet, hogy ennyit azért már nem kell várni egy újabbra.

– A 32 oldalas kísérőfüzetben megtalálhatók a kompozíciókat ihlető festmények, rengeteg érdekes információ és fotó az album keletkezésével kapcsolatosan. Ez is a koncepció része, hogy más művészeti ágakat is megismertessetek, vagy maga az igény volt meg arra, hogy a festményeket bemutassátok?

– Az alapigény az volt, hogy ha már festményekről szól a zene, a hallgató is tudja közben nézegetni, legyen számára ugyanaz az élmény, ami nekünk. Ugyanakkor szerintem érdekes, hogy Égerházi Imre életéről, munkásságáról is lehet olvasni. Nagyon klassz háttér-információkat nyújtunk át a hallgatóknak, ugyanakkor nekünk, alkotóknak is jó volt leírni az érzéseinket a születőben lévő anyagról. Örömteli dolog, hogy az angol kiadó vevő volt erre, hiszen egy kétlemezes kiadványról van szó, 32 oldalas booklettel, rengeteg különleges videófelvétellel. Ez tényleg egy összművészeti alkotás.

– 2014-ben dolgoztatok együtt a Miskolci Szimfonikus Zenekarral. Milyen élmény volt, terveztek esetleg hasonló együttműködést?

– Egy remek lehetőség volt a Miskolci Szimfonikusokkal együtt dolgozni, az volt a legnépesebb színpadi felállás, hiszen egy 69 tagú zenekar segítette a Djabe munkáját. Az egész projekt érdekessége, hogy nem feldolgoztuk a saját zenéinket, hanem tudva azt, hogy együtt dolgozhatunk a Szimfonikusokkal, egyensúlyba hoztuk a kétfajta zenei világot. Úgy írtuk meg a zenét, hogy a kicsit jazz, kicsit progresszív rock zenekar kiegészítse a saját hangzását a Szimfonikusokkal és viszont. Nagyszerű kompozíciókat sikerült összerakni és nagyon jó lett a végeredmény. A zenekar történetének egyik legfontosabb periódusa volt az a két év, amíg elkészült a lemez és létrejöttek az élő bemutatók. Nyilván több szempontból sem könnyű egy ilyen jellegű együttműködés, de ha egyszer ismét lehetőség lesz rá, akkor nagyon remélem, hogy születhet újra miskolci kötődésű korongunk.

– Néhány éve alakult ki a jelenlegi felállás, egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy ahhoz, hogy 25 évig működjön, lehessen bírni, együtt kell lennie a csapatnak. Együtt van most a csapat?

– A csapat most szerintem nagyon együtt van. 2016-ban három új zenész érkezett: Koós-Hutás Áron trombitán, hegedűn játszik, Nagy János billentyűs hangszereken és Kaszás Péter dobon. Az előző formáció 15 évig működött, de mindig Tamás és én voltunk a zenekar magja, minket már nehéz lenne lecserélni. Így, hogy az alkotás és a produkciós koncepció kettőnk munkája, a zenekar átvészelte ezt a nagy változást, és briliáns muzsikusokkal kerültünk össze, akik nyitottak és fogékonyak erre a zenére. Barátilag is jól összepasszolunk, úgyhogy most ez egy erős csapat, nagyon jó a hangulat és úgy érzem, zenei minőségét tekintve is talán a legerősebb felállás. Remélem még nagyon sok év van ebben a formációban is.

– Mi volt az első dolgotok, amikor kiderült, hogy újra lehet koncertezni, mivel kezdtétek a teendő listát?

– Voltaképpen már készültünk rá, mondhatni csak megnyomtuk az indítógombot. Már tudtuk, hogy hol szeretnénk játszani, abból néhány időpont le is volt kötve, voltak próba időpontok, tudtuk, mit fogunk játszani. Azonban kicsit elszoktunk a tempós munkától, mindenki ellustult, eddig kicsit zenélgettünk, kicsit sírdogáltunk. De most, hogy a nyugodtabb állapotból hirtelen fel kell pörögni, azért sokkoló, legalábbis nekem. Aztán persze jött az öröm, hogy végre itt vagyunk, dolgozhatunk.

– Mik a tervek a jövőre nézve?

– A közeli jövőre nézve bízunk benne, hogy az elmaradt koncerteket is be tudjuk pótolni, illetve vannak külföldi meghívásaink is. 25 éve jelent meg az első lemezünk, amit a pandémia alatt előszedtünk, javítgattunk, sok olyan anyagot is találtunk, amit akkor kidolgoztunk, de nem fejeztünk be. Így az újra átdolgozott Djabe című album egy háromlemezes kiadványként jelenik meg. A nyáron a két új korongot fogjuk promózni, már le is kötöttünk Steve Hackettel egy pár itthoni koncertet augusztus elejére. A hosszútávú tervek között elsődleges, hogy a meghiúsult külföldi bemutatkozásokat megvalósítsuk, elsősorban az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában.