Interjú: Szabó Mátéval

2020.06.09. 19:30

„...álltam a játszótéren, hogy mihez kezdjek magammal”

Arcok a kicsi négyzetekben. Elnyúló idő. A színház fájó hiánya.

Bujdos Attila

Fotós: Vajda János

Fotós: Vajda János

Elhúzódó alkotói munkát zárt le a szombati, majdnem üres nézőtér előtt megtartott házi bemutató. A Szerelmes Shakespeare című vígjáték szereplői márciusban a koronavírus-járvány miatt kényszerűségből a virtuális térbe költöztek. A művészek két hónap elteltével találkozhattak a színház épületében, hogy folytassák a próbát.

Az előadás rendezőjét, Szabó Mátét arról is kérdeztem: lehet-e hosszú távú hatása mindannak, ami a járvány miatt történt és történik a világgal. Szerinte lesz. Bár, hogy mi, és hogyan hat majd, annak most még nincs kivehető mintázata. „Tanulni nem fog a történtekből az emberiség, merthogy semmiből sem tanul. De hogy változásokat fog okozni, az biztos. Nem ugyanaz a világ, mint előtte volt. Most ezt érzem, és ezt gondolom” – ez a válasza.

Onnan folytatták, ahol márciusban abbahagyták?

Az interneten próbáltunk egy ideig. Az olyan volt, mint egy német expresszionista előadás. Látszódott mindenkinek az arca a kicsi négyzetekben. Volt haszna, de traumát is okozott. Elég idő eltelt, mire átláttuk: ez az eszköz munkamegbeszélésekre alkalmas, színházi próbákra már kevésbé, ha egyáltalán.

Múló epizód marad a színháztörténetben?

Szerintem színházi előadást többé nem próbálnak majd így az emberek. Arra jó volt, hogy életben tartsuk a szöveget.

A kérdésben az „onnan folytatták-e” arra is vonatkozott, hogy az előadásuk koncepcióját vagy magukat az alkotókat érintetlenül hagyta-e az elzártságban töltött két hónap. Akartak-e valamit kezdeni ezzel a tapasztalattal?

A kényszer belevitt, hogy visszatérjünk a régi, megszokott keretek közé. Nem volt egyelőre alkalom arra, hogy a szakmánkra nézve levonjuk a következtetéseket. A saját tapasztalataim alapján azt feltételezem, hogy hosszú évek kellenek ennek az élménynek a feldolgozásához.

Ahhoz is, hogy felmérjük, mi történt egyáltalán?

Ami történt, megzavarta a rendszert, amelyet az ember nagy nehezen elfogadott és integrált a saját életébe. A mindennapjainkról beszélek: ki lettünk rántva ebből a közegből. A létezésünk teljesen más prioritások mellett folytatódott.

Az öné milyen másik fajta prioritások mellett?

Megrendítő élmény volt az elzártság abból a szempontból, hogy saját magamnak kellett döntenem róla, mit szeretnék kezdeni az időmmel. Az időt más körülmények között rendesen beosztja az élet. A társadalom rengeteg opciót kínál, amiből választani kell. A naptár hamar tele lesz mindenféle programmal. És most, hirtelen mintha a gyermekkoromban találtam volna magam, amikor szólt a déli harangszó a nyitott ablakokból. Odabent ebédeltek. Én meg álltam a játszótéren, hogy akkor most mihez kezdjek magammal. Szorongásra okot adó érzés. Egyben szép is: mintha a régen elkóborolt saját magammal találkoznék. A mindennapos szerepet leteszi az ember. Aztán, a karantén végeztével rákényszerül, hogy visszavegye. Elbizonytalanodik, hogy búcsút intsen-e mindannak, amivel maszk nélkül találkozott, vagy próbálja magával vonni ebbe karanténon kívüli életbe.

Mire jutott?

Az otthon mindig emlékeztet a világtól való elzártság pozitív élményeire, amelyeket a kezdeti rettegő félelem után felismerhettünk. Hacsak nem családi pokolban él valaki, visszatérhet ehhez az élményhez, rövid időkre – egy hétvégére például – megint megélheti.

Mihez kezdett az idejével?

Munkamániás vagyok. A semmittevés elől menekültem. Próbáltunk. Tanultam. Közel kerültem a természethez. Ha megint járvány lenne – ne legyen –, jobban elengedném magam. Jó emlék mindenesetre, hogy én választhattam. Ebből kerültem vissza a munkába. Biztosan más munkahelyre sem lehetett egyszerű a visszatérés. De a színház sajátságos világ. Megvan a munkahelyjellege, miközben a közösségi lét itt hatványozottan érvényesül. Eleve az emberről szól minden. Bonyolult művészete van annak is, hogy a kulisszák mögött hogyan őrizzük meg a szuverenitásukat. Ide visszatérni – engem ez sokkolt. Rögtön benne voltunk a sűrűjében. A főpróbahéten már minden a maga automatizmusai szerint haladt. Miközben az ember befordul a saját életébe, a színház miatt ki is fordul belőle: a próba idejére a színpadon lévő igazságok számítanak. Egy másik világ színházcsinálóinak az igazságai.

A játék valósága és a valóság között önök a kapocs: a színházcsinálók a színpadon.

Ahogyan a számunkra, ebben a darabban is a legtöbb szereplőnek a színház a legfontosabb. Túl a megélhetés anyagi érdekén valami egészen más is. Különös vonzóerővel és jelentőséggel bír. Kívülről talmi semmiség. És mégis, embereket mozgósít. Fontossági sorrendeket bolygat meg. Nagyon kedvesen mutat rá erre az egész világra, amelyben nemcsak a biológiai szükségletek számítanak. A színház hiányába az emberek ugyanúgy belepusztulnak, mintha a falatot vonnák meg a szájuktól.

Milyen kár, hogy még nem láthatja a közönség az előadást.

Talán majd ősszel.

Ha a biztonság úgy kívánja, minden negyedik széken ülhet majd néző. Ez befolyásolta a próbáikat?

Mi ugyanazt játsszuk akkor is, ha egy nézőnk van, mint amikor sok. A színészek próbálták felkészíteni magukat arra az esetre, hogy a telt ház adott esetben jelentheti azt is: negyed ház.

Az a kép jut erről az eszembe, mintha a cselló testéből négycentinként kivágnának egy csíkot. Biztosan megszólal a hangszer, de ugyanúgy rezo­nál-e?

A telt ház nem azért érdekes, mert sikeresek akarunk lenni. A telt ház az ideális alaphelyzet a néző és színész kommunikációjában.

(A borítóképen: Szabó Máté)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában