„Ezt csak szerelemből lehet csinálni”

Az évad legjobb táncművésze lett színházi táncosként Magyarországon Bolla Dániel. Az elismerést idén is a tánc világnapja alkalmából ítélte oda a Magyar Táncművészek Szövetsége. „Elvégeztem a számvetést” – mondja interjúnkban a Miskolci Ba­lett tagja.

Akkor beszélgettünk, amikor a veszélyhelyzet miatt még bizonytalan volt, hogy elkészíthetik-e az évad számára újabb főszerepet kínáló táncjátékát, a Gépnarancsot. Azóta már tudott: a próbák napokon belül folytatódhatnak.

Bolla Dánielt kérdeztem.

Azt kérte, délután beszéljünk, mert délelőtt elfoglalt. Mit csinál ilyenkor?

A járvány miatti elzártság előtt a színházban minden nap tréningünk volt. Elhatároztuk, ebből nem engedünk a karantén idején sem. Otthon mindenki ki tudott alakítani magának egy kis teret, ott gyakorolunk. Az én terem most Szombathelyen van. A veszélyhelyzet kihirdetése után pár napot még maradtam Miskolcon, de úgy éreztem, begolyóznék a panelban. Az internet kapcsol össze minket a közös munkában.

Mi történik ilyenkor? Átmozgatás? Vagy konkrét szerepekre emlékeztetik a testüket?

A test karbantartásának az ideje ez, Solti Csaba ba­lettmesterünk vezetésével. Jólesik, és nem is maradhat el – büntetlenül nem lehet napokat-heteket kihagyni.

Az is most történt, hogy az év férfi táncművésze lett. Tudja már, mikor veheti át a díjat?

Nem. Április 29-én, a tánc világnapján lett volna az átadógála a Művészetek Palotájában. Kaptunk egy e-mailt: a jelen helyzetre tekintettel ez elmarad. Annyit írtak még, valószínű a következő évad elején, ősszel pótoljuk ezt.

Szimpatikus, ahogyan köszönetet mond egy videóban a társulat tagjait dicsérve: mindegyikük megkaphatta volna ezt az elismerést. De ön kapta.

Remek táncosok dolgoznak a Miskolci Balettnél. Szívem teljes szeretetével, komolyan mondom: bármelyiküket megillette volna az Év Táncosa elismerés. Korábban meg is kapta közülünk Bányai Mirjam, Dragos Dani. Ebben az évadban rám esett a választás.

Tévedés azt gondolni: azért, mert valamiben mégiscsak különbözik a többiektől?

Kozma Attila, a Miskolci Ba­lett alapító vezetője javasolt, ő tudná elmondani, miért. Mindig azt éreztem: elégedett velem. Sok dicséretet kaptam a nézőktől, a színházvezetéstől is – szerintem azt gondolta Attila, most van itt az ideje, hogy erre is kapjak egy esélyt.

Nem is akar élni az összehasonlítás lehetőségével? Lényegében nem a többiekről kellene beszélnie az ünnepi alkalomból, hanem saját magáról.

A nézők nyilván tisztában vannak a különbözőségeinkkel. A kollégák is, hiszen látjuk egymást. A tánctudás mindenkinél alap. Ezenfelül megvannak a magunk sajátosságai is. Az enyém mi? Attila mindig azt sulykolja, és ezt szerintem nagyon jól teszi, ne csak táncoljunk a színpadon, hanem játsszunk is. A Miskolci Balett egyik fő ismertetőjegye, hogy nemcsak táncosokat látunk a színpadon, hanem előadóművészeket. A játékban próbálok én is rátenni egy lapáttal.

Könnyen megy?

Attól függ, a szerep mennyire áll közel a lényemhez, az alkatomhoz, vagy mennyire idegen tőlem. A János vitéz huszárkapitányától például eleinte tartottam. Aztán annyira belejöttem, beleolvadtam ebbe a karakterbe, azonosulni tudtam vele. Eltűntek a korábbi félelmeim. Jelzem, szerintem valamilyen szinten egészséges is, ha az ember minden előadás előtt izgul egy picit. És a János vitéznél eljött az a pillanat, amikor már úgy tudtam bemenni a színpadra, hogy nem a lépéseimre figyeltem, hanem önfeledten élveztem a játékot. Az és úgy: én vagyok.

Hol dől el a táncos és a szerep közötti viszony?

A próbafolyamat alatt sokat alakul, ki mennyire tudja magára formálni a szerepet, és a szerep mennyire bírja el, hogy belakja a táncos. Ezért is szoktunk nagyon sokat beszélgetni Attilával. A megformálás nem mindig kézenfekvő és egyszerű. Van, amikor hamarabb tudok azonosulni. Ilyen szerepem volt Viktor László a Casablancában. Ez sem adta könnyen magát, kellettek hozzá az instrukciók, az apró rendezői-koreográfusi magyarázatok – ezekből épült fel a karakter. Az új kihívás a Gépnarancs: a főhős, Alex személyisége távol áll tőlem.

Erőszakos? Túlreagálja a világot?

Elolvastam Anthony Burgess regényét, Stanley Kubrick filmjét együtt néztük meg a társulattal – ezek együtt adják a táncjátékunk alapját. Ezek a művek elég meg­győzően szemléltetik az agressziót, a világgal egyet nem értő gondolati, viselkedésbeli reakciót. Bántsunk embereket, csak úgy, a hecc kedvéért. Nincs elfojtva a durvaság. Alex is rendesen kiengedi magából a dühét. Azt gondolom, a legtöbb ember nem ilyen. Magamról pedig biztosan tudom: nem azok közé tartozom, akik bárkit is ok nélkül bántanának.

Mi lenne ebben a szerepben az örök mosolyával?

Igen, sokan mondják, hogy mosolygós vagyok. Meg kell tanulnom átalakítani, a szerep megformálásához igazítani az arcjátékom. Ameddig eljutottunk a próbákkal, a mozdulatokat kezdtük a belső monológhoz kötni, valamiféle magyarázatként megmutatni, mi miért történik. A mosoly is helyzetekre reagál: önironikus, sunyi, egy átsuhanó gondolat jelzése.

Hogy van ezekkel a helyzetekkel egyébként, ha az életben találkozik az úgynevezett normalitástól eltérő jelenségekkel?

Mindig arra törekszem, hogy megértsem, amit látok, ami körülvesz. Ha szükségét látom, próbálok segíteni, hátha van megoldás, és képes leszek hozzájárulni. Ha nem lehetséges, akkor félrehúzódom. Csinálja az illető, amit szeretne, hiszen nyilván oka van mindennek, amit teszünk.

Nem hagy nyugodni: mennyi személyességet enged meg magának a szakmai kérdésekben? Az évad táncosaként mit gondol arról: hol tart most a magyar táncművészetben?

Az elismerés okot adott rá, és elvégeztem a számvetést. Szerintem az elismerés az elmúlt tíz év munkájának a gyümölcse. Nem szeretek egyébként díjról beszélni – mélyen azonosulok azzal, amit a ba­lettmesterem, a most életműdíjat kapott Szakály György mondott: nem a díjak miatt csináljuk. Aki ezt a pályát választja, kicsit bolond. Sok lemondással jár. Ezt csak szerelemből lehet csinálni. Azt szoktuk mondani, a táncművész 30 éves kora körül ér a csúcsára. Az életkoromat tekintve nálam ez pont most van. Aztán ki tudja, hány évig leszek még a pályán. Sok minden közbeszólhat.

Az alkata aligha: harmincasként Alex tizenéves szerepére készül.

Szerencsés vagyok. Olyan géneket örököltem, hogy meghazudtolhatom a koromat. A napokban Balatonfüreden jártunk páran, és az üzletben elkérték a személyi igazolványunkat. Összenéztünk, és nagyot nevettünk: jó, hát nincs nagy baj. A színházban is sokan hitetlenkednek a korom miatt, és én sem érzem magam annyinak, amennyi vagyok. Általában akkor kell maszkolni, ha idősebb szerepet kapok.

Mi lesz aztán, ha egyszer ennek vége? Valamikor azt mondta nekem a jövővel kapcsolatban: nincs önben félelem.

Nem tudom pontosan megmondani, mikor jön el, amikor kimondom majd: köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt a színpadon. Amióta a pályára léptem és ebben a négy miskolci évemben különösen szép szerepeket kaptam. Egyetemre járok, mesterképzőre. Ha minden jól megy, egy év múlva balettmesteri diplomám lesz a táncművészi mellé. Továbbléphetek. Komoly szinten szeretnék a tanítással foglalkozni a tánc mellett. Ezt is élvezem.

(A borítóképen: Bolla Dániel a Casablanca című, Kozma Attila rendezte táncelőadásban Viktor Lászlóként)