„Olyan volt nekem ez az előadás, mint egy jó Modigliani-festmény” – Újra pályázik a színházigazgató

Pályázik a miskolci színház vezetésére a jelenlegi igazgató – úgy látja, jó irányt vett a teátrum az elmúlt évadokban, képesek széles réteget megszólítani, a garantált minőség mellett minden évadban születtek egészen kiemelkedő színvonalú előadásaik is. A Miskolci Nemzetinek ma ott a helye az ország vezető színházai között.

Béres Attilával azért ültem le beszélgetni, hogy a hamarosan záródó évadról kérdezzem.

Elégedett?

Nehéz egyetlen évadról beszélnem most, amikor a következő öt évre szóló pályázatomat írom: ez különösen időszerűvé teszi, hogy összefüggéseiben gondoljak arra, ami eddig történt. Az idei beleillik az elmúlt évadjaink sorába: ahogyan korábban, most is a minőség számított a munkánkban. És most is voltak kiemelkedő előadásaink. Az Ünnep, A velencei kalmár, az Édes Anna, a Három nővér – mind-mind léc fölötti szint, hogy csak párat soroljak. A legjobbak között volt a Miskolci Balett János vitéz előadása, nagyon tetszett.

Mivel érdemelte ki az elismerését?

A táncosok prózai szereplésének hitelességével. Ahogyan a mese megmaradt mesének. Miközben láttam a történet emberi oldalát, nem nélkülözött valamiféle expresszív elemelkedést sem. Olyan volt nekem ez az előadás, mint egy jó Modigliani-festmény.

Múltra és jövőre is figyel – mi az irány, ahonnan és amerre tart a színház?

A Miskolci Nemzeti Színház a város és a régió színháza. Nagyon széles társadalmi rétegnek kell játszanunk. Nem lehetséges egyetlen műfaj mellett elköteleződnünk. A sokszínűség elvárása egyszerre édes teher és lehetőség. Egy vidéki nemzeti színház nem működhet másként: a színház alapvetően a nézőért van. A görögöktől Peter Brookig mindenki hitet tett e mellett. Én sem mondhatok mást. Szerintem mára egyértelművé válhatott, hogy a Nagyszínházban a népszerű, zenés előadások, a jelentős klasszikus drámák várják a közönséget. A Kamaraszínház művészszínházként működik. A Játékszín a színházi műfajok határait feszegető, kísérleti előadásaink tere. Ez a fajta szétválasztás jó iránynak bizonyult, mind a nézői, mind a szakmai-kritikai reakciók visszaigazolták a helyességét.

Piaci kényszer is, hogy minél több ember vásároljon jegyet. De ez, gondolom, arra is jó lehetőség önnek és az alkotótársainak, hogy ha van érvényes üzenetük a világról, amelyben itt és most színházat csinálnak, sokakhoz eljuthat.

Nem könnyű estéről estére hétszáz embert rábírni arra, hogy ne más időtöltést válasszon, hanem minket. És éljen át közösségi élményként valamit. Szerintem a színházban a legszebb, amikor nézünk egy történetet, és rádöbbenünk, hogy egyszerre kacagunk fel, vagy egyszerre települ ránk a csönd. Átéljük a színházi létezés titkát: mi, akik egyenként azt gondoljuk magunkról, hogy a különbözőségeink határoznak meg minket, felismerjük, hogy mennyi közös köt össze. Az Ünnep nézőire gondolok például most, akik lélegzetvisszafojtva hallgatják Lajos Andrást: az a feszült, süket csend, abban a pillanatban közösséget teremt ott.

Ez a színházeszményük?

Ez. Ezért a közösségért érdemes színházat csinálni. Olyan történeteket kell választani, amelyek a ma emberének, a ma emberéről szólnak. Azt gondolom, az elmúlt évadok repertoárjában egészen sok olyan történet volt, ami megpróbált valahogy reflektálni arra, ami ma minket körülvesz. Van olyan szelete a kínálatunknak, ami a minőségi szórakoztatást szolgálja. És vannak a határokat tágító kísérleteink. Volt olyan próbálkozásunk, Mikó Csaba Agave című színműve, amiből tanultunk: feltett szándékunk, hogy legyen Miskolcról szóló történetünk. Most már tudjuk, hogyan és mit kell tennünk: legközelebb, két év múlva meghívásos pályázatot hirdetünk, a város életét szűkebbre húzott fókusszal figyelő művekre, az elkészült darabokat felolvasószínházi formában ismerheti meg a közönség, és ha olyan születik, azt be is mutatjuk.

Az már a 2021–2022-es évad. Ön lesz akkor az igazgató?

Folytatni szeretném. Elkezdtük a munkát: ki merem jelenteni, hogy a Miskolci Nemzeti Színház ma a legjobban értékeltek között van Magyarországon. Igen: ott a helye a kivételesen jó színházak között. A társulatunk teljesen egyedi összetételű: a fele harminc év alatti, most végzett fiatal, aki nagyot akar, a másik fele tapasztalt művész, akikben természetesen ugyanúgy ég a fiatalos szenvedély. A színházunknak ebben rejlik az ereje. Az egyik legnagyobb büszkeségem az elmúlt négy évben, hogy ez a társulat: így létezik. Ha a labdarúgásból vett példával akarnám szemléltetni: nekünk nagyon nehéz Barcelonát építenünk, de hogy ma mi vagyunk az Ajax a magyar színházi életben – ez biztos.

Szívesen gondolok igazságként arra, ahogyan a miskolci színház rangjáról és fontosságáról beszél. Kérdés, mi látszik ebből, ha nem innen nézzük: a napokban ismert színházcsinálók és fővárosi kritikusok beszélgetésén hangzott el, hogy a magyar színházi életből rettenetesen hiányzik a középnemzedék. Mindenki elment a 40-es, 50-es korosztályból. De hiszen ön és alkotótársai: Szabó Máté, Keszég László, Rusznyák Gábor, Szőcs Artur éppen ez a nemzedék. Nem mentek el, éppen most és itt rendeznek fontos és figyelmet érdemlő előadásokat.

Sokan – sajnos – ebben a mi szakmánkban, ahhoz szoktak, hogy csak az van, ami Budapesten történik. Miskolc a legjobb példa arra, hogy ez nem így van. Sőt. Amikor mi összeszövetkeztünk, éppen az volt a célunk, hogy megmutassuk, van itt egy olyan középnemzedék, amelyik nagy dolgokra képes a fiatalabbakkal és az idősebbekkel. Az erőnk abban rejlik, hogy egy közösség vagyunk. Jobbnál jobb előadásaink születtek ebből az összekapaszkodásból – ezeket a szakma is elismerte. Attól tartok, hogy aki a mi középnemzedékünket hiányolja a mai magyar színházból, abból kiveszett a kíváncsiság.

Úgy érzi, hogy kölcsönösen jó ez a nemzedéki találkozás? Mindenkiből az mutatkozik meg, ami a legjobb belőle?

A rendezőknek iszonyúan fontos, hogy találkozzanak olyan emberekkel, akik nem úgy gondolkodnak, mint ők.

Biztosan így van – de jól használják-e a tudásukat? Mondok egy konkrét példát: Papp Endrét az önök előadásaiban tehetséges és ígéretes színésznek látom. A napokban itt játszotta az egyszemélyes Gólyakalifáját, amely az ő elhatározásából született: igazi mélységek nyíltak a neki fontos játékban.

Az, hogy a következő évadban ő lesz Nick a Nem félünk a farkastól előadásunkban, bizalmi helyzet a színésszel szemben. Endre hátizsákját nagy teherrel tömjük meg. Ha nem lenne ennyi fiatal színész, nagyon nehéz lenne előadni Dosztojevszkij Ördögökjét. Most műsorra tűzzük, Bodoky Márk Sztavrogin-alakításával. Mészöly Anna a Vadkacsában játszik, Rózsa Krisztián Shakespeare lesz, Farkas Sándor Motel Kamzolj és sorolhatnám tovább. Ezek jelentős feladatok. De fontos, hogy mindenki megértse: a társulati létezésben a legfontosabb az egymásért való munka a színpadon. Lehet, ma én vagyok a főszereplő, de holnap én viszem be neked a tálcát a színpadra. A mi társulatunk a fiatalok lelkesedésére ugyanúgy épít, mint az idősebbek tudására és tapasztalatára.

A következő évadban nem dolgozik majd itt Zsótér Sándor, aki az ön igazgatása idején fontos előadásokat rendezett, és nincs tervben újabb előadás a független K2 színházzal sem. Van olyan rétege a közönségnek, amelyiknek hiányoznak majd.

A K2-vel pihenőt tartunk, mielőtt folytatnánk. Van egy év laufjuk kitalálni, hogyan legyen tovább. Zsótér Sándor sem jön, de itt rendez majd Székely Kriszta, aki az elő­adásaiban erősen épít a színészre, a színészi létezésre. Vele a Játékszínben színészünnep lehet a Nem félünk a farkastól.

Nem szeretnék szó nélkül elmenni amellett, amit az Agave kapcsán mondott. Mi volt a baj vele? Mit ért azon, hogy „tanultak belőle”?

A közönség nagyon szereti ezt az előadást. Nagyon hamar elfogy rá az összes jegy. Az Agave költészetében megjelent a dráma, de valahogy nagyobbat markolt a történet, mint ami erőteljesen megmutatható.

Ha van költészete Mikó Csaba színművének, vissza tudta adni az ön rendezése?

Nem tudom megmondani. Amikor kész a mű, olyan elfogultság jelentkezik a szívemben a történet és a szereplők iránt, ami meggátol benne, hogy kívülről lássam.