Titkosszolgálat hallgatta meg Müller Pétert

Ezekről a témákról is olvashat Müller Péter Sziámi kapcsán a beszélgetésben:

• Miért most jelenik meg első verses kötete 
• Mit jelent számára a Kossuth-díj 
• Szerelem, barátok, kollégák 
• Honnan jött a Sziámi név? 
• Miért égetett el egy kéziratot 
• Hogyan segített neki(k) Jacques Chirac későbbi francia államelnök  
• Miért nem készíthetett Hollandiában filmet?

Nem volt egyszerű az interjúhoz időpontot egyeztetnünk, teli a naptára? 
Most sűrű éppen, igen. Még tegnap éjjel a Pink Floyd History-val rosszalkodtunk az Erkel Színházban, és aztán otthon még egy picit dolgoztam. Le kell ugyanis adnom életem első verseskötetét, mert most már ideje van, és azt javítgatom, mert érik a határidő a nyomdánál.

Örömfelhőbe borult Kossuth-díj

Március 15-én, nemzeti ünnepünk alkalmából Kossuth-díjat vehetett át, amelyhez gratulálunk! Mit jelent önnek ez a díj? 
Felhőtlen örömöt. A Kossuth-díj 75 éves, én is majdnem annyi vagyok, az ember pedig az életében általában csak egyszer kaphatja meg. Valóban felhőtlen, mert nem maradt semmilyen visszás érzésem. Pár évvel ezelőtt már többször szóba került, hogy felterjesztenek, én meg mindig azt mondtam, nem tudnék maradéktalanul örülni akkor, hogyha előbb kapnék Kossuth-díjat, mint az édesapám, aki minden műfajban listavezető Magyarországon. Megkapta az Onassis Irodalmi Díjat is, ami nagyobb, mint a Nobel-díj. Végül is ez pár éve megtörtént, és akkor megint jött egy színházvezető, hogy felterjesztene, de még mindig egy picit falsnak találtam. 
Miért? 
Azt kérdeztem, Tolcsvay László, aki minden fontos színházi munkánkban társszerző, idősebb is nálam egy picit – és mégiscsak ő írta a Nemzeti Dalt, nem beszélve Az első villamosról, és arról, hogy írtam neki is néhány nagylemeznyi dalt –, miért nem kap előbb, mint én? Aztán tavaly megkapta ő is, de nekem nem jutott eszembe, hogy ez azt jelenti, hogy én jövök. Idén nem keresett senki, hogy fölterjesztett volna és ezért nem is jutott eszembe. Amikor pedig kiderült, akkor az volt bennem, hogy jaj de jó, igazán príma érzés, hogy most már nyugodtan megkaphatom.

Filmrendező, színész, énekes, dalszövegíró, költő, kulturális szakember – minek tartja magát elsősorban? 

Nekem evidencia az életemben, hogy költő vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nagyon elszállt, vagy hogy feltétlenül jó költő is. De hároméves korom óta verset írok, ez jött és maradt. Nem, attól szoktak költők lenni a költők, hogy megjelennek a verseskönyveik, meg a folyóiratokba publikálnak, és akkor az emberek tudják, hogy ők költők.

Nem találta a hangot

Önnel hogy történt? 
Pici korom óta verseket írok, ovis koromban a szomszéd Babi néni mindig megsimogatta a fejem, hogy de szép verset írtál Petike. Olyan kilenc éves lettem amikor elvittek Weöres Sándorhoz, aki a legenda szerint a Bóbita nagy részét nekem írta, ez volt a kedvenc verses könyvem, és ő is nagyon dicsért. Tovább adott a költőtársainak, Vas István, Kormos István voltak a mentoraim. Olyan 17-18 éves koromra szóba is került, hogy jelenjen meg egy kötetem a Móra Kiadónál, ahol Kormos István szerkesztő volt, és elindított egy olyan sorozatot, hogy fiatal költők. Az első a sorozatban Fábri Péter volt, én lettem volna a második. Igen, csak a Kormos elengedte ezt a szerkesztést, azt hiszem beteg lett akkor, ő nem szerkesztette tovább, átadott egy nagyon kedves hölgynek, de vele nem találtam meg a hangot.

Tehát nem lett első kötete… 
Valóban, azóta sem. Múltak az évek, és annyi minden történt velem, annyi mindent csináltam, hogy hiába jelentek meg verseim folyóiratokban, antológiákban, csodás költők fordítottak angolra meg franciára, de első kötetem a mai napig nem volt. Pedig volna is annyi versem, illetve sokkal több, és tán ez a bökkenő. Azt mondtam, hogy nem kéne vastag életmű kötetet írni, mert az híg lesz, meg zagyva, mert annyira sokféle állapotból írtam már verset. És akkor sorvezetőként elővettem a kedvenc kortárs verseskötetemet, ami Tóth Krisztinának a Porhó című kis vékony kötete. Ott az van alcímnek, hogy új és válogatott versek, és ezt a szerkezetet, oldalszámot követem precízen, amikor válogatok, és azt mondtam, hogy ennél nem lehet több. Tehát száz oldalas könnyű, filigrán kis kötet lesz. Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg, az lesz a címe, hogy Első kötet most. (Szép és csúnya versek 1954-2025)

Elégetett kézirat

A költőt említette elsőként, de a legtöbben talán a zenén keresztül ismerik. Na és a zenekaron keresztül, amely a nevébe is belekerült Sziámi elnevezést kapta. Hogy jött a költészet után a zene? 
Az úgy volt, hogy amikor az apukám örökbefogadott, (ő ugye próza- és drámaíró) mondta, hogy „Nagyon jó verseket írsz, de tanulj meg prózát is írni”. Akkor nagyon hálás voltam neki, azért, hogy lett, és kamaszos elánnal neki is láttam regényt írni. A nyári szünetből két hetem el is ment azzal, hogy minden nap tíz oldalt leírtam bezárkózva a kis szobámba a Hogyan éljen a sziámi ikerpár? című regényemből, ami egy magyar sziámi ikerlány-párnak a sztorija lett volna. Mindig felolvastam a haveroknak, akik nagyon aranyosan, türelmesen meghallgatták, de volt egy pont, amikor elmentek a Balatonra, és akkor én is tartottam egy cezúrát. Végigolvastam azt a 140-150 oldalt, amit addigra megírtam, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nagyon gagyi.

Következmény? 
Rendesen, romantikusan elégettem a kéziratot, és feladtam a prózaírást, maradtam a versnél. De addigra már elkezdtek Sziáminak hívni a többiek és ez rajtam maradt. A zene pedig úgy volt, hogy 1980-ban feloszlott az URH zenekar, ami nagy elánnal és svunggal indult, de én meg átigazoltam a Kontroll Csoportba. 

Müller Péter és Müller Péter Sziámi

Miért? 
Mert beleszerettem az énekesnőbe (mosolyog). 
Honnan jött a Sziámi név? 
A Kontroll is feloszlott és akkor először Bárdos Ági, akkori feleségem javasolta, hogy legyen Sziámi-Sziámi a zenekar neve, úgyhogy egy darabig az volt, aztán lett szimplán csak Sziámi. Én meg később vettem fel ezt a „második keresztnevet”, mert eredetileg Iván volt a nevem, tehát Müller Péter Iván voltam miután örökbe fogadott Müller Péter, akit édesapámnak hívok azóta, mert megérdemli. Viszont elkezdtünk együtt darabokat írni, elsőnek az utóbb Miskolcon is játszott, általam rendezett Mária Evangéliumát. Kerényi Imre, aki akkor az igazgató volt a Madách Színházban, azt mondta, hogy kicsit hülyén nézne ki a színház homlokzatán, hogy Mária Evangéliuma, írta Müller Péter és Müller Péter, találjak ki valamit. Az Iván kiesett, az ifjabbat se szerettem, és akkor lett a Sziámi a nevemben.

Az a zenei stílus, amit az URH, a Kontroll Csoport és a Sziámi képvisel, az állt a legközelebb önhöz, vagy csak magával ragadta, és befogadta? 
Van ennek egy ősforrása Magyarországon, amit lehetne akár a punkhoz is kötni, ez a Spions nevű zenekar volt, akkor még ifjabb Kurtág György, Hegedűs Péter, Molnár Gergely és Zátonyi Tibor felállással, ami a kult-formációja volt az akkori magyar avantgárdnak. Ők nekem a barátaim voltak, olyannyira, hogy dolgoztam is velük egy darabig, Ez egy legendás üldözött zenekar volt, 1976-77 után el is kellett hagyni Magyarországot. Egy darabig a hangmérnökük, rendezőjük, társszerzőjük, kicsit talán a menedzserük is voltam.

Jacques Chirac, mint „mentor”

Hogyan menedzselte őket?
Nekem Franciaországban sok ismerősöm van, és élesen él bennem, amikor az egyikük, akiről akkor derült ki, hogy ő a vér szerint édesapám, – ezt húszéves koromban tudtam csak meg –, elvitt Jacques Chirachoz, aki akkor még nem államelnök volt, hanem Párizs polgármestere. Ott az Elysée palotában a rongyos rocker haverjaimmal álltunk és Chirac azt kérdezte, hogy miben segíthet. Elmondtam, hogy ez a Spions zenekar, akiket Magyarországon üldöznek és próbahely, koncert lehetőség, esetleg lemezszerződés kellene nekik. Chirac hármat telefonált, aminek az lett a következménye, hogy a Spions zenekarral egy hónapot próbáltunk az akkor éppen a nyitás előtt álló Centre Pompidou-ban, ahol a nyitókoncerten játszott a zenekar. Másnap délelőtt kimentünk a palota-negyedbe, ahol a frissen egyesült Philips és Barclay lemezcégeknek a vezérigazgatója tett elénk biankó szerződést. Sőt, biankó szerződést ajánlott az URH-nak is, és ha kaptunk volna útlevelet 1980-ban, akkor lehet, hogy azon a tájon maradtunk volna.

„Soha nem hajtottam a pénzt, a sikert”

Nem bánja az elszalasztott lehetőséget? 
Nekem az nem való.

A külföld? 
Nem a külföld, két dolog nem való nekem: a siker és a pénz. Mindenki csodálkozva röhög rajtam, amikor mondom, hogy ez így van. Nem mozgatnak igazán ezek a dolgok. Álszent sem vagyok, tehát pontosan tudom, hogy nagy a családom, és el kell tartani valamiből, tehát dolgozom, de nem spájzoltam soha, és nem hajtottam a pénzt, a sikert. Ha lementünk próbálni, és születtek a dalok, akkor éreztem, érzem a legjobban magam. Azt, hogy verset írok, mámoros jó érzésre tudtam váltani a zenélésben is, miközben 30 éves koromig eszembe nem jutott, hogy színpadon énekeljek. De amikor odakerültem, rájöttem, hogy mennyire izgalmas látni az arcokat, amikor a verseimet mondom, ordítom, énekelem. Ott jönnek a reakciók, ott valódi minden, megéreztem az ízét. Talán ezért is maradt el a szabvány költői karrier. 
Mégsem erre vezetett az útja.
Miközben írtam a verseket valahogy nem erre mentem. Egyszer nagy meglepetésemre odajött hozzám Csuhai István, az Élet és Irodalom versrovatának vezetője, és azt mondta, hogy figyelj, ezek a dalszövegek versértékűek, adj egy párat. Akkor megjelent egy oldalnyi versem, dalszövegem az ÉS-ben, és akkor az anyukám nagyon örült. Ez a maximum, amire hajtok, hogy az anyukám vagy a tesóm, vagy a szomszéd néni nagyon örüljön.

Szerelem Hollandiában

Végül ön is elhagyta egy időre Magyarországot, Hollandiába ment, mi volt ennek az oka? 
Mert muszáj volt. De nem akarok álszent lenni. Hollandiába se csak azért mentem, mert a hősi pózzal – miszerint a rendőrség rendszeresen zaklatott, kergettek, bevittek – ez igazolható, meg mert a filmjeimet betiltották, hanem természetesen azért, mert belezúgtam egy holland lányba is és vele akartam lenni. Tényleg nagyon sokszor volt a fő motívum az életemben egy barát vagy egy lány, akik miatt léptem, tettem dolgokat.

Szeretetszédelgő

A barátságok, szerelmek ennyire meghatározó az életében? 
Igen! Nagyon szerettem szerelmes lenni, nagyon szerettem barátkozni. Oltári mázlim van, az ötödik házasságomban élek, igazából egy ilyen szeretetszédelgő voltam, van is ilyen című dalom. Talán azért, mert nem volt apukám egy jó darabig, aztán lett négy, de ez egy másik nagy kaland. Nagymama, nagynéni, anyuka neveltek, aztán intézeti gyerek lettem, és közben nagyon bennem volt az, hogy szeretnék egy családot. Olyan szabvány, papa, mama, gyerekek. És amikor már a negyedik házasságom vált működésképtelenné és még mindig állandóan kerestem közben is az igazit, akkor rájöttem, hogy ez így nagyon nem jó, nem nyomhatom tovább a gázt. Már nem akartam bántani senkit, meg magamat sem, meg van már három gyerek egy-egy házasságból, akkor ez nekem már nem való. De úgy látszik, hogy József Attilának az Isten című versében nagyon igaza van, nem gondoltam, hogy 43 évesen találkozom, egy akkor 18-19 éves lánnyal. Akinek rögtön mondtam, hogy egy dolog biztos, soha nem fogok elválni, és téged meg elengedlek, mert hát neked még gyerek kell, nekem már biztos nem.

Kanyargós életút, kiegyenesítve

De nem így lett… 
Éppen tegnapelőtt volt a 33. évfordulónk, három gyerekünk van, ezt mindig lekopogom. Érdekes, hogy ilyen kanyargós életúton vagyok túl, most meg itt ez a hosszabb, egyenes szakasz.

Visszatérve kicsit Hollandiára, ott is a titkosszolgálat nyomozott ön után. Hogy is volt ez a történet? 
Ez egy fatális sztori. Elvégeztem a filmrendező szakot, egy nagyon fényes osztályban. Együtt jártam Tarr Bélával és Deák Krisztinával, aki A miskolci boniésklájdot is rendezte, és túlzás nélkül állíthatom, hogy tehetségesként voltam számon tartva. Meg tudott találni az akkori Filmvilág, vezércikk volt az Ex-kódex című filmem, az volt a kérdés, hogy mi lesz a következő. Én pedig meg is írtam a következő filmet, legalábbis egy 40 oldal körüli filmnovellát, ami a 20 éves koromban megismert nemző apámnak a valódi története volt

Párizs helyett Amszterdam

Miről szólt ez a könyv? 
A nácikról, egy leleplező könyv, világsiker lett. Én pedig úgy döntöttem, megírom egy sztoriban. A treatmentben még Budapest és Párizs szerepelt helyszínként, tehát ez egy francia koprodukció kellett volna, hogy legyen. Igen, de jött egy csodás holland lány, úgyhogy nagyon sebesen átírtam Budapest-Amszterdamra a sztorit, és bevittem Simó Sándorhoz, aki a Hunnia Flmstúdiónak volt a vezetője. Mondtam, hogy keressünk egy holland producert, amit ő támogatott, így agy egy hónapra kimehettem Amszterdamba.

Végül talált holland producert, hogyan? 
Nehéz úgy egy holland ko-producert találni, hogy gyakorlatilag ki sem bújik az ágyból az ember… Tehát eredmény nélkül jöttem haza, és már nem engedtek vissza még egyszer, pedig nagyon jó lett volna. Így aztán lesújtva üldögéltem a MAFILM-ben lévő Latinovics Kávéházban, ahol Salamon Andris, aki azóta filmrendező lett - ő volt az URH dobosa – kérdezte, hogy mi a bajom. Felvetettem neki, nem tud-e esetleg egy holland filmproducert, mire rámutatott egy nagyon szimpatikus fickóra, akit, bármilyen furcsa, úgy hívtak, hogy Bubo Daemen, és menő holland filmproducer volt, és éppen egy koprodukciós filmen dolgozott Magyarországon. Andris bemutatott Bubonak, aki elolvasta a filmnovellát.

Fantasztikus történet

Mit szólt hozzá? 
Azt mondta, hogy ez fantasztikus történet. „Gyere ki, és megírjuk együtt a forgatókönyvet”. A finanszírozás is rendben volt, de nem engedtek volna ki.

Mégis sikerült kijutnia, hogyan? 
Bubo cége alapított egy ösztöndíjat egy fiatal magyar filmrendező részére, ami hogy-hogy nem, csak rám illett az összes paraméterében, így ki tudtam menni Amszterdamba. A forgatókönyvet fejlesztettük, amihez kutattam az Anna Frank intézetben, ahol összebarátkoztam Hans Westrával, aki az intézet igazgatója volt. Megmutattam neki a könyvet, addigra kaptunk támogatást a Prins Hendrik Alapítványtól, ami elég is lett volna, hogy elkezdjük a forgatást. Igen ám, de egy vasárnap beállított hozzánk Hans Westra két nagyon megtermett úrral – utóbb kiderült Moszad ügynökkel –, akik mondták, tudják, hogy vasárnap van, de foglaljak helyet, és kérdeznének ezt-azt. Úgyhogy leültünk és az „interjú” arra irányult, hogy kérdezgették Bubót meg engem, hogy: honnan ismerem Rost van Tonningen bárónőt? 

Órákon át tartott a „kihallgatás”

Ki volt a hölgy, és ez miért lényeges? 
Mondtam, hogy ezt most ismételjék meg, mert nem tudom visszamondani se, nem, hogy ismerném az illetőt. Ment a huzavona órákon, míg aztán ki nem bökték, hogy mi a helyzet.

Mi volt a problémája az ügynököknek? 
A forgatókönyvbe, ami Havas László és a felesége történetére épült, beleírtam egy kitalált szereplőt, akit én úgy írtam meg, hogy a holland náci mozgalom vezérének az özvegye. Leírtam, hogy ő az, aki az öreg, tehát az Argentínába emigrált, vagyonos nácik, és az európai neonáci mozgalmárok között tartja a kapcsolatot, és a finanszírozást intézi. Azt a fantázia nevet adtam neki, hogy Fekete Özvegy. A kikérdezés végén elmondták, hogy ezt a filmet most itt nem lehet megcsinálni. Ugyanis van egy személy, Rost van Tonningen bárónő, aki a Holland Nemzeti Bank elnökének, aki egyben Wehrmacht tiszt is volt, az özvegye, és ő tartja a kapcsolatot az öreg nácik és a neonácik között. 

Le akarták beszélni a találkozóról

Létező személy volt a forgatókönyvében szereplő személy? 
Igen, kiderült, hogy a kitalált figurám létezik! Sőt: a nyomozásban épp a Fekete Özvegy fedőnevet kapta… Akármit is mondtam, akárhogy erősködtem, hogy egy Alice Cooper dal nyomán neveztem el, csak az volt a vége a beszélgetésnek, hogy a film nem készülhet el, de azt mondták, hogy ha bármiben tudnak segíteni, akkor szólják.

Élt a lehetőséggel, kért valamit? 
Igen, azt válaszoltam, hogy akkor legalább meg akarok ismerkedni a bárónővel.

Elég merész kérés…
De erre megint csak nem akartak ráállni, azt mondták nagyon veszélyes, most is éppen el akart tetetni láb alól egy újságírót, de végül megkaptam a telefonszámát. Felhívtam és mondtam neki, hogy a Magyar Televíziótól vagyok és interjút akarok készíteni vele.

Kutya, őrök, fegyverek

Erre ő? 
Nem kérdezett a telefonban semmit, csak azt, hogy hány éves vagyok és tagja vagyok-e a mozgalomnak, mire azt válaszoltam: nálunk nincs mozgalom hölgyem, mi a szocializmust építjük. Végül vendégül látott egy kastélyban, de minimum kúriában egy hatalmas park közepén, rengeteg kutya, őrök, fegyverek a falon, nagyon érdekes volt. Kérdeztem, hogy filmezhetem-e, mert volt nálam egy kölcsönkamera, arra is ráállt. Megmutatott mindent még a titkos nyomdát is, kezembe nyomott pár kiló propagandakiadványt, és nagyon bizarr dolgokról beszélt a világháború és a nácik kapcsán. 
Mi lett a felvétellel? 
Igen ám, csakhogy ezt a kamerát ellopták később tőlem, és meg voltam győződve róla, hogy az a kazetta volt benne, amelyre ez a felvétel készült. Így aztán hiába meséltem ezt a sztorit azóta, nem volt rá semmilyen bizonyítékom. Később a megmaradt kazettákat digitalizáltattam és ennek során tavaly előkerült az anyag, kiderült, hogy egy olyan kazettán volt rajta, amin a lányom szülinapja volt az elején, tehát nem kerestünk rajta tovább. Úgyhogy, most már meg tudom mutatni, hogy valóban elkészült ez a beszélgetés. 

Szerzők: Csákó Attila és Horváth Imre

(Folytatjuk)