Nő a fény a sötétben

Talán furcsának tűnhet, amit mondok, de Isten világossága azok számára ragyog fényesebben, akik ismerik a valódi sötétséget, akár úgy, hogy át is mentek rajta. Napok óta sötétségben járunk. A nap 7.30 körül kel, és 15.45 körül nyugszik. Eközben is pára, köd és nyirkosság vesz körül bennünket. Minden azt szolgálja kívül és belül, hogy várjuk a napot, a napsütést. Azt a napot is, amelyik Krisztusban kel föl, benne születik meg nekünk. 
Kultúránk túlságosan cizellált és kiművelt ahhoz, hogy kerülje mindazt a kényelmetlenséget, amit a sötétség okoz. Egy-egy sötétebb pillanatban gyakran kínál olyan dolgokat, amelyeket talán nem lenne célszerű elfogadnunk, mégis megtesszük, hogy életünket megtöltsük mesterséges fénnyel, hogy megpróbáljuk elfojtani a sötétséget. 

Tegnap egy ismerősöm mesélte, telefonon beszélt a bátyjával, aki azt említette, hogy soha nem érzi magát olyan rosszul, mint karácsonykor. Mi lehet ennek az oka? Nyilvánvalóan az, ami a karácsony lényege, a közösség, a család, az együttlét, illetőleg ezeknek a hiánya. Merthogy az illető magányos. Ha körülnézünk, ismerőseink között is jócskán találunk olyat, aki egyedül él, és mégsem magányos. Lehet azonban olyan, hogy az ember nem egyedül él, mégis magányos. A legbelső szobában, szívünk rejtekhelyén előfordulhat, hogy hiányzik valaki. 

 Azt is tapasztalom, hogy az ünnepek alatt egy nagy családdá válunk mi, keresztények ebben a hazában. Nem vér szerinti kötelék révén, hiszen nem vagyunk mindnyájan rokonok, nem is az együtt töltött idő révén, hiszen van, aki távol lakik tőlünk, hanem mint akik együtt haladunk, egy irányba megyünk. Mint a közösségi járműveken, akik mindig ugyanabba az irányba utaznak oda és vissza, akár hosszabban, akár rövidebben, és megismerik egymást. Ez itt száll föl, amaz ott száll le – és közben van egy közös idő, amit együtt töltünk. Mint a betlehemi istállóban a pásztorok, az angyalok, a napkeleti bölcsek, Mária és József – meg a Kisded. Mind máshonnan jöttek, mégis megférnek együtt.