Az MVSC bajnokcsapatának utolsó mohikánja

December 9-én lesz 123 éves a Miskolci Vasutas Sport Club. Ennek apropóján arra gondoltam, hogy bemutatom ezt az interjút, melyet a Vasút aranycsapatának egykori játékosával készítettem évekkel ezelőtt, még a halála előtt. A 2021-ben elhunyt Béki Károly szerepelt a zöld-fehérek NB II.-t nyerő csapatában, és az NB I.-ben is pályára lépett a következő, 1958–59-es szezonban. Tősgyökeres martintelepi lakos, nagyon sok emlék köti a Kubikhoz, és jól ismerte az akkori közeget. Az interjú készítésekor otthonában fogadott, a felesége és keresztfia társaságában. Sok forrást bocsátott rendelkezésemre, megkaptam tőle a 100 éves az MVSC című videó-összeállítást, melyet ő és Sárosi Ödön, korábbi játékostársa készített el. 
 

Interjú az MVSC egykori labdarúgójával

Hogy történt, hogy nyomozói állást ajánlottak Karcsi bácsinak Kaposváron? 
Kaposváron a Dózsában, a Somogy megyei első osztályban játszottunk – mert ott voltunk katonák – Simon Laci martintelepi, MVSC-s barátommal együtt. Azonban 1956 „közbejött”, így inkább hazajöttem. Annyira szerettem a szülői házat és az itthoni körülményeket, hogy nem tudtam elmenni. Kimehettem volna külföldre is, de hazahúzott a szívem. 
Miskolcon született Karcsi bácsi, igaz? 
Igen, 1934. október 26-án. A Martintelepen jártam elemi iskolába, majd a negyedik osztály után elkerültem a Lévay József Református Gimnáziumba, ott végeztem 1953-ban. 
Hogyan került a Kubikba? 
Az iskola közben már az MVSC igazolt sportolója voltam, talán elsős gimnazista koromtól. Édesanyám nehezen engedett el, féltett, hogy lerúgnak, illetve a tanulás elmaradásától is tartott emiatt. 1952-ben megnyertük a megyei ifibajnokságot, úgy, hogy Tokajban 22:0 arányban vertük riválisunkat. A csapatra a mai napig emlékszem: Tóth – Kocsák, Veress, Kovács – Mátyus, Bándi – Simon, Kis, Ládi, Bari, Béki. 
Az iskola után közvetlenül hogyan alakult a sorsa? 
Nem vettek fel a Testnevelési Egyetemre, ezért az MVSC segítségével dolgozni mentem. A Rakodási Főnökségen kaptam munkahelyet, majd 1954 szeptemberében vonultam be katonának Kaposvárra. Leszerelésem után Miskolcra, a Gömöri Pályaudvar Kereskedelmi Hivatalába kerültem. Később, 1963-ban elvégeztem a MÁV Tisztképzőt Budapesten. 1992-ben, 38 év szolgálat után mentem nyugdíjba. 

Fontos volt a szorgalom a tehetség mellett

Mik voltak játékosként az erényei Karcsi bácsinak? 
Nem voltam kiemelkedő tudású játékos, de szívvel-lélekkel hajtottam, próbáltam mindig kihozni magamból a legtöbbet. 
Tagja volt annak a csapatnak, amelyik megnyerte az NB II.-es bajnokságot. 
Igen-igen, 11-szer léptem pályára, és ötször voltam a Népsportban a jó játékosok között említve, egyszer pedig a Keleti csoport heti válogatottjába is bekerültem. Főleg jobb bekket játszottam, de jobbszélsőt és balszélsőt is, sőt még jobb halfot is egyszer, azon a bizonyos NB I.-es meccsen, a Csepel elleni 0–8 alkalmával. 
Annyit számított, hogy Sárosi Ödön védett Károlyi József helyett, annyira összefogta a védelmet, vagy fel volt nagyon forgatva a csapat, és várható volt ez az eredmény? 
Felforgatott csapattal léptünk pályára. Már akkor megpecsételődött a sorsunk, és azért is történt ez a súlyos vereség. 
Miért nem sikerült bent maradni az NB I.-ben? 
Gyengék voltunk, nem történt erősítés, nem volt rutin. Annak idején, amikor a Joci – Károlyi József – a Diósgyőrben védett – és miután utána átkerült az MVSC-be –, mindig nagy rivalizálás folyt a Diósgyőr és a Vasút között. Ma már nincs probléma, nincs rivalizálás, a szakosztályt meg is kéne szüntetni, mert ez a megyei másodosztály megcsúfolása a futballnak – az interjú készítése idején abban az osztályban szerepelt a Vasút, a szerk. – és a nagy múltú egyesületnek egyaránt. Azonban abban az időben nagy konkurenciaharc zajlott, a Kubikban 5-6 ezer néző látta a mérkőzéseket átlagban, de előfordult, hogy 18 ezeren is kijöttek, amikor a Ferencvárossal játszottunk. Aztán sajnos a sorsdöntő meccsen – a kiesés szempontjából – a DVTK megvert minket hazai pályán, pedig ők akkor már biztosan bent maradó helyen álltak. Paulás Tibike elintézte. 

Pontosítást igényelt

Az tényleg igaz, amit ő mondott, hogy nem akarta belőni a győztes gólt, csak rászúrta messziről? 
Nagyon rendes fiú volt, lehet, hogy nem akarta. Arra emlékszem, hogy Papp rúgta az első gólt, és a másodikat Paulás Tibike. 
Azt hallottam mindig a Vasút-meccseken, amikor jártam – milyen érdekes, még a kilencvenes években sem felejtették el a szurkolók ezt az esetet –, hogy nem akarta, Károlyi sajnos a csúszós pályán ezúttal „benézte” a labdát. 
Erre nem tudok pontos választ adni, azóta nekem is a begyemben van a dolog, mert abban az időben, ha bent marad a Vasút – talán az erősítések jobban sikerültek volna a nyáron –, akkor sokáig két NB I.-es csapattal rendelkezhetett volna Miskolc. A városvezetés azonban akkor is mindig csak a Diósgyőrt favorizálta. Az MVSC nem kapott akkora támogatást semmilyen szempontból. Persze az is hozzájárult a kieséshez, hogy azon a bizonyos szovjet túrán – ami a bajnoki cím úgymond jutalma volt –, minden vezető is a csapattal tartott. Talán, ha itthon maradnak az igazolási szezon kellős közepén, jobban sikerül az erősítés. 
Edzők, játékostársak. Kire emlékszik jó szívvel? 
Én mindenkire jó szívvel emlékezem. Nekem Zoller Jancsi volt az egyik legjobb pajtásom, ha külföldön, vagy ha idegenben játszottunk, mindig ő volt a szobatársam. Mai napig emlékszem rá, hogy Gömörpanyitban született, azt hiszem, ma Szlovákiához tartozik. 
A csapattársak mind elmentek lassan... 
Károlyi Joci temetésének fő szervezője voltam, legutoljára Nyíri Zolit temettük Sajószentpéteren. Abból a csapatból, amely az NB II. Keleti csoportját megnyerte – a vezetőséget is beleértve –, csak én élek már egyedül. 
Milyenek voltak emberileg a csapattársak? 
Károlyi József volt a központi figura. Ha őt, mondjuk, összehasonlítom a másik meghatározó egyéniséggel, Dobó Zoltánnal, akkor ég és a föld. Dobó Zoli nagyon ügyes futballistaként hajtani nem szeretett, neki a lábára kellett tenni a labdát. Ilyen típusú volt a magánéletében is. Károlyi pedig egy gavallér, egy szeretni való ember. De mindenkire csak szeretettel gondolok, mindenki nevét elmondhatnám neked. 
Buna Jánosról olvastam még azt, hogy kiemelkedő képességekkel rendelkezett. 
El is akarták vinni, nagyon kivételes középhátvéd volt. De mindig itt tartotta a szíve. Nyíri Zolit is sokan csábították. 
Ő Diósgyőrig jutott. 
Na, igen, de további útja is lehetett volna. 

Nem mindegy, ki vezeti a csapatot

Az edzők közül kivel dolgozott szívesen? 
Balogh Sándor, az NB I.-es edzőnk Jocinak az ismerőseként a Dózsából került ide. Legjobb szívvel azonban Sztrányai Józsi bácsira emlékszem, vele nyertük meg az NB II.-t, és ő igazán összetartotta a csapatot. Csak utána jött Balogh Sándor. 
Az igaz, hogy a csapatban egy külön „diósgyőri klán” működött, a régi diósgyőriek jobban kijöttek egymással, mint az MVSC-s játékosokkal? 
Nem vettem észre ilyen dolgot. Jóban voltunk mindannyian velük. Joci is teljesen „átformálódott” igazi zöld-fehér szívű játékossá. A csapat igazi vezéreként meghatározó szerepet játszott a feljutásban és az NB I.-ben is. Később elnökként is szolgálta szeretett klubját. 
Milyen élmény volt a Honvédot legyőzni a Népstadionban? 
Ezen a meccsen Simon Laci barátom főszerepet vállalt. Ő lőtte a gólt. Nagyon ügyes futballistát képzelj el, aki ha nem lett volna olyan félénk, sokkal többre vihette volna. Gyors labdarúgóként jó rúgótechnikával is rendelkezett, de amikor a háta mögött hallotta, hogy jön a védő, akkor megijedt, nem mert ütközni, nem szerette a test test elleni harcot. Ezt a mérkőzést jegyzi a sporttörténelem, ez mindent elmond. Azért jókora adag szerencse kellett a győzelmünkhöz. 
A Munkás elleni rangadókról mondana egypár szót? 
Azok mindig nagy derbinek számítottak. Óriási ellentét, igazi rivalizálás folyt a két csapat között. Pasztrovics, Csorba II. – Csorba Jancsi testvére – is ott játszott, szóval nagy összecsapásokat láthattak a nézők. Öt-hat-nyolcezer ember mindig volt azokon a mérkőzéseken. 
Az ellentét ellenére a Munkás megtette azt a „szívességet”, hogy megverte a Debrecent, ezzel bebiztosította a Vasút bajnoki címét a másodosztályban. 
Igen, a Debrecen jött utánunk, azt hiszem, három pont különbséggel. Nagyon jól sikerült a felkészülésünk a tavaszra, és egy nagyszerű edzőtábort tartottunk Hajdúszoboszlón. Ennek köszönhetően veretlenül játszottuk végig a bajnokság második felét. 
A játékos-pályafutása után hogyan alakult az élete? 
1960-ban elvégeztem a megyei szövetség által indított edzői tanfolyamot. 1968-ban a Testnevelési Főiskolán sport­edzői szakképesítést szereztem. Dolgoztam számtalan megyei csapatnál és a Heves megyei Szihalomnál is, utóbbi állomáshelyem jutalma a feleségem, őt ott ismertem meg. 
Mit jelentett Önnek az MVSC? 
Életem egyik legfontosabb értelmét. Mert lehet az elmúlt több mint 100 év szépségein, kudarcain merengeni. Lehet eseményeket újraélni. Lehet nosztalgiázni. Lehet búsulni. De nem lehet az eseményeit elfelejteni, semmissé nyilvánítani! 
Végezetül egy várossal kapcsolatos kérdéssel szeretnék zárni. Mit szeret a legjobban Karcsi bácsi Miskolcban? 
Szeretem Lillafüredet, Miskolctapolcát és természetesen a Martintelepet. Ott születtem, ott nőttem fel, mai napig is – 84 évesen, 2018-ban, a szerk. – nagyon szívesen megyek haza a Dráva utcába. Ott voltak a testvérek, ott volt az egész család. 
 

Utószó

Karcsi bácsi 2021-ben hunyt el. A család kérésére ezt a nekrológot írtam akkor: 
Elment az utolsó mohikán – in memoriam Béki Károly (1934–2021) 
November elején tudtam meg, hogy elhunyt Béki Károly, a Miskolci Vasutas Sport Club legendája, az MVSC hűségdiplomása, az 1957/58-as NB II.-es bajnokcsapat utolsó, még élő tagja. 
Béki Károly 1934. október 26-án született Miskolcon. A Martintelepen járt elemi iskolába, utána a Lévay József Református Gimnáziumba került, ahol 1953-ban érettségizett. Már az iskolás évei alatt az MVSC igazolt sportolója volt. Nem vették fel a Testnevelési Egyetemre, ezért a vasútnál, a Rakodási Főnökségen kezdett el dolgozni. Kaposvárott katonáskodott, majd leszerelése után visszajött Miskolcra, a MÁV-nál helyezkedett el, és egészen 1992-es nyugdíjazásáig itt volt a munkahelye. 
Az 1957/58-as szezonban az NB II. Keleti csoportját megnyerő MVSC csapatában 11 mérkőzésen játszott, ötször a jók között említették, egyszer pedig a forduló válogatottjába is bekerült. Főleg jobb bekket játszott, de volt jobbszélső és balszélső is. Az 1958/59-es szezonban pedig a vasutasok NB I.-es csapatában is pályára lépett. 
Játékos-pályafutása után is a Vasút volt a mindene. Amikor megkérdeztem, hogy mit jelent neki az MVSC, így válaszolt: 
,,Életem egyik legfontosabb értelmét. Mert lehet az elmúlt több mint 100 év szépségein, kudarcain merengeni. Lehet eseményeket újraélni. Lehet nosztalgiázni. Lehet búsulni. De nem lehet az eseményeit elfelejteni, semmissé nyilvánítani!” 
Karcsi bácsi 2011-ben az MVSC Centenáriumi Társaságától Hűségdiplomát kapott, szíve örökre zöld-fehér maradt. Most már újra Károlyival, Zollerrel vagy Simon Lászlóval együtt rúghatja a bőrt az égiek csapatában. 
Nyugodjon békében, Karcsi bácsi! 
Karcsi bácsit 2021. november 12-én 11 órakor kísérik utolsó útjára a Deszkatemetőben.