Menjünk Betlehembe!

Karácsony ünnepe mindenkinek kicsit mást jelent. A gyermekkorban átélt élmények, az orrunkba örökre beivódott frissen sült bejg­­li illata a nagyi konyhájában, a meghitt pillanatok átélése a fenyőfa árnyékában és megannyi élmény, melyekről az ember naphosszat tudna mesélni a gyermekének. Mindezek mellett azonban talán a legnagyobb élményeink: amikor kibonthattuk az ajándékot, és azt találtuk benne, amire oly régóta vártunk, amikor megláthattuk szeretteink arcán a mosolyt, amit a mi ajándékunk csalt az arcukra, amikor együtt tölthettünk velük egy kis időt, melyek bárha az emlékek honába is költöztek, de senki sem vehet el soha tőlünk, mindig a miénk maradnak.

 Miért az ajándék? Mert ha jól választjuk meg, ha tiszta szívvel alkotjuk meg – választjuk ki –, valamit elmond nemcsak rólunk, hanem a megajándékozotthoz fűződő kapcsolatunkról is, arról, mit is jelent nekünk, milyen helyet foglal el a szívünkben. Ahogy a mi számunkra fontos ez a gesztus, nem lehet kétségünk afelől, hogy Isten Fia, akinek születésnapi ünnepségére leszünk hivatalosak karácsony szent éjjelén, ugyanolyan fontosnak tartja, és várja, mit kap tőlünk. 

Mi lehet hát olyan ajándék, ami méltó az ünnepelthez? Mit hoztak a korabeli látogatók? Az angyalok hódolatot és imát. Nekünk is ott a lehetőség, hogy az imában való elmélyülés által mind közelebb kerülve Krisztushoz és az ő személyének valódi titkához, egyre mélyebb hódolatot, imádatot tanúsítsunk felé. Ez az imádás, mely minden érdek nélküli szeretetünk és csodálatunk kifejezője, olyan ajándék lehet, mellyel igazán azt mondhatjuk Krisztusnak: hiszem, hogy Te vagy az én Megváltóm. A pásztorok, ezek az egyszerű, teljesen hétköznapi emberek munkájuk gyümölcsét, tejet, vajat, túrót hoztak. A mi helytállásunk, Isten által nekünk eltervezett hivatásunk és munkánk becsületes elvégzése, a helytállás ott, ahová ő rendelt minket, olyan ajándék, melyben valóban benne vagyunk mi magunk is, fáradságunk, verejtékünk, küzdelmeink, erőfeszítéseink, esetleges kudarcaink és sikereink egyaránt. Ez, az életben való helytállás a mi termésünk, melyet kincsként tehetünk a jászol elé szenteste. A napkeleti bölcsek aranyat, tömjént és mirhát hoztak. Aranyat a királynak, tömjént az Isten Fiának, mirhát a Megváltónak. Lélekben mi is megtehetjük ezt, amikor a Kisjézus elé járulva a mennyek országának királya és a béke Fejedelmeként köszöntjük, amikor Isten Fiát látjuk már abban a kisded csecsemőben is, és amikor a nagypénteken értünk önmagát feláldozó és húsvétkor feltámadó Messiást imádjuk benne.