Miskolc is benne volt a célkeresztben

„Miskolc Borsod vármegye székvárosa. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint lakossága 51 459 fő, ebből 49 099 magyar, 948 német, 749 tót, azaz szlovák nyelvű. A vármegye összlakossága 238 455 fő, ebből 97,6 százalék magyar és csupán 1,4 százalék szlovák. A város és az egész vármegye a dualizmus utolsó népszámlálása idején abszolút magyar jellegűnek minősült. Ennek ellenére hozzávetőleg harminc éven át ott szerepelt a cseh és a szlovák nemzeti expanziós törekvések célkeresztjében” – fejtette ki Popély Gyula, a Károli Gáspár Református Egyetem professor emeritusa Miskolc a cseh és a szlovák nemzeti terjeszkedés célkeresztjében (1917–1947) címmel a Felvidék Házban megtartott előadásában. 

„E törekvések első nagy hulláma az első világháború utolsó évére, valamint az utána következő békekonferencia idejére esik. Ekkoriban Miskolc és Borsod vármegye kimondottan a cseh hegemonista törekvések egyik célpontja volt, és egészen a trianoni békediktátum aláírásáig Benesék számolnak a terület megszerzésével.” 

Elfogadták az érveléseket 

„A második etap a két világháború közötti évekre esik. Ekkor nem történnek ugyan hivatalos diplomáciai lépések a város és a vármegye bekebelezése érdekében, de azért csendben folyik a hangulatkeltés” – idézte fel a tudós. „Politikusok, történészek, valamint különböző rendű és rangú közéleti potentátok szítják a tüzet, azt bizonygatván, hogy a csehszlovák–magyar országhatár a régióban úgymond igazságtalan, mivel annak a Bükk hegység alatt kellene húzódnia. Az akkori politikai közvélemény jelentős része el is fogadja ezt az érvelést, és Miskolcra máris úgy tekint, mint szlovák Miskovecre” – hangsúlyozta. 

„A harmadik etap az »önálló és független« első Szlovák Köztársaság hat esztendeje 1939-től egészen 1945-ig. A szlovák politikai elit ezekben az években nemcsak az első nemzetközi, bécsi döntőbírói határozattal Magyarországhoz visszacsatolt magyarlakta területek visszaszerzéséréről álmodozik – sőt intrikál Berlinben –, hanem a trianoni Magyarország további területeire is feni a fogát, többek között Miskolcra. A negyedik etap a második világháború utáni évek, egészen a békeszerződés aláírásáig 1947 februárjában. A szláv vágyak ekkor sem váltak valóra, a szándék azonban tovább él.” 

„Napjainkban is tanúi lehetünk annak, hogy egyes szlovák történészek micsoda igazságtalanságnak tartják, hogy az 1919. év tavaszán egyszer már birtokba vett Miskolcot nem sikerült megtartani – mert Stromfeld Aurélék kiverték őket a városból –, elvégre szerintük ez is ősi szlovák föld, mint például a Dunántúl is az, le egészen a Balaton déli szegélyéig. Igaz, hogy ezt semmilyen dokumentum nem hagyta jóvá, sem az I., sem a II. világháborút lezáró békeszerződés. Valójában a V4-ek keretein belül nincs szó területi problémákról, annak azonban tanúi lehetünk, hogy a Felvidéken folyik a szlovák társadalom érzékenyítése különböző területi problémák iránt” – foglalta össze Popély Gyula.

(A borítóképen: Popély Gyula | Fotó: Bujdos Tibor)