2022.06.04. 15:30
Magyarország fekete péntekje
Reiman Zoltán sorozata miskolci történetekről.
Nemzetünk legnagyobb tragédiája Trianon. A magyarságot olyan veszteség érte, melyet a mai napig nem hevert ki, s talán nem is fog soha. Ebben az írásomban a miskolci vonatkozásokkal foglalkozunk természetesen.
Kisebbségbe kényszerülve
Csak a száraz tények: a történelmi Magyarország területének több mint kétharmadát, lakosainak felét veszítette el a „békével”. Három és fél millió magyar – a határainkon belül hét és fél millió maradt – kényszerült kisebbségbe. Annyiszor leírtam már: nincs a világon még egy nemzet, melyet saját határai vesznek körül. Ásványkincseink, vasútvonalaink jó része szintén a megszállás alá került övezetben maradt.
Soha nem értettem, miért büntették Magyarországot a győztes hatalmak ilyen mértékben. Azt az országot, mely vedőbástyája volt Európának évszázadokon keresztül. Nekem személy szerint az anyai és az apai ágon is van felvidéki kapcsolatom: Kassa, Abaszéplak, Tornalja, Méhi, és még sorolhatnám...
De ne kalandozzunk el, nézzük, mi történt városunkban, hogyan fogadták a hírt, és milyen következményei voltak Miskolcon ennek a „békeszerződésnek”.
Szentpáli István volt városunk polgármestere abban az időben. Nem lettem volna a helyében. Azok az évek borzasztóak voltak. 1917-ben lett újra polgármester, utána jött a cseh és a román megszállás, a spanyolnáthajárvány, hogy a világháború okozta sokkról, napi élelmezési gondokról, sebesültekről, árvákról, betegekről, rokkantakról ne is beszéljünk.
Mindezek után pedig Trianon...
1920. május 5-én kapták kézhez a béke tervezetét a felek. Mély megdöbbenéssel fogadta azt az egész ország.
Miskolcon május 12-én a város törvényhatósága ült össze megvitatni a diktátumot. Tiltakozott ellene a miskolci bizottság. Bizony Ákos volt az, aki a legjobban összefoglalta a nevetséges békeszerződés elleni aggályokat.
Hodobay Sándor határozati javaslata, melyet a hatóság egy emberként fogadott el:
„Miskolcz törvényhatósági joggal felruházott város közönsége az antant hatalmak részéről a legfelsőbb tanács által 1920 május hó 5-én átnyujtott békeszerződést, mely Magyarországot ezer év óta idetartozó területétől fosztja meg és amely népszavazást még a tulnyomoan magyarok által lakott területekre sem rendeli el – a népjogokkal ellentétben állónak tartja. Ezenkívül közgazdasági szempontból is sérelmes, igazságtalan és e mellett teljesithetetlen is.
A békeszerződés csak visszavonást, ellentéteket és nyugtalanságokat fog támasztani, amely örökös viszálykodást teremt és ezáltal europa békéjét minduntalan veszélyeztetni fogja. Magyarország ennélfogva ebbe a békébe soha nem fog belenyugodni és ellene mi is a leghatározottabban tiltakozunk. [...]”
(Magyar Jövő – 1920. május 13.)
Bizony Ákos felszólalása:
„Mélységes megdöbbenéssel – ugymond – és a történelemben ugyszólván páratlan igazságtalanság feletti fölháborodással értesültünk arról, hogy az antant hatalmak legfelsőbb tanácsa ugyszólván változatlanul fenntartotta azokat a békefeltételeket, amelyeknek teljesithetetlenségéről meg vannak győződve.
Szét akarják darabolni földünket, három és fél milliónyi magyar testvérünket martalékául dobják nálunknál sokkal alacsonyabb müveltségü kapzsi szomszédainknak.
Millerand kisérő levelében azt irja, hogy »részünk van a háboru kitörésében«. Ez a valósággal homlokegyenest ellenkezik. Magyarország nem akarta a háborut. Nem akarta a háborut a Monarchia, de Németország sem. A franciák »revans« eszméje, az angol világkereskedelmi törekvés, az oroszok vágya Konstantinápoly után és a szerbek jugoszláv aspirációja idézte azt elő.
Egy nemzet sincs Európában, mely különbül bánt volna nemzetiségeivel, mint mi. Határozottan kijelenti, hogy a magyar nemzet ezeréves uralma alatt nem követett el ezredrésznyi atrocitást a nemzetiségek ellen, mint amennyit ezek a megszállás rövid ideje alatt a magyarok ellen.
Mi haszna, ha megsemmisitenek egy kulturált országot és felemelnek orgyilkos, áruló civilizálatlan oláhot, csehet és szerbet. Ezek fogják majd Európa békéjét megvédeni?
De mit tegyünk, gyengék vagyunk, fél Európával nem harcolhatunk. – Tiltakozzunk hát lelkünk mélyéből és tegyük, amit Cromwell Olivér ajánlott katonáinak: »Bizzatok Istenben és tartsátok szárazon a puskaporotokat.« Szeressük hazánkat, dolgozzunk, bizzunk és... és emlékezzünk...”
(Magyar Jövő – 1920. május 13.)
De mit sem értek a szavak, mit sem ért a tiltakozás...
Zúgtak a harangok
1920. június 4., 16:30. Ekkor szignózta a magyar küldöttség a szerződést, nem nagyon volt más választása. Ekkor ejtett egy soha nem gyógyuló sebet Európa egy ezeréves nemzeten. Miskolcon bezárták az üzleteket és kávéházakat. Még az iskolákban is megszakadt a tanítás. A templomokban könyörgő istentiszteleteket tartottak, zúgtak a harangok. Egy nemzet gyászolta önmagát. Ez volt Miskolc – és az ország – fekete péntekje. Megállt az élet a városban.
Ahogy említettem, a háború utáni években szociális problémákkal (is) szembenézett a városvezetés. A menekültek százai lakás híján vagonokban laktak, ennek az áldatlan állapotnak kellett véget vetni először. Összesen 128 új lakás épült, túlnyomórészt a Halickán, amely területet Szentpáli utódja fogja kiépíteni teljesen, ezért hamarosan Hodobay-telep néven emlegetik majd.
Ebben az időszakban kerültek városunkba olyan közhivatalok, melyek eddig Kassán működtek, de a kialakult helyzet okán távozniuk kellett onnan. Ekkor kerültek Miskolcra például a katonai parancsnokságok, a csendőrkerületi parancsnokság, a postaigazgatóság, a kerületi rendőrkapitányság, a tankerületi főigazgatóság, a tótsóvári erdőhivatal, az eperjesi jogakadémia és tanítóképző.
1920-ban Miskolcra menekült dr. Révész Kálmán református püspök is, így városunk újra püspöki székhely lett. A rengeteg munka és stressz következtében Szentpáli István jobbnak látta, ha képviselőként dolgozik tovább szeretett városa érdekében, ezért 1922-ben átadta polgármesteri tisztségét Hodobay Sándornak. Sokáig azonban nem dolgozott Szentpáli, hiszen betegség támadta meg szervezetét, és 1924-ben elhunyt Miskolc egyik legnagyobb egyénisége. Az Újváros utcát ezután nevezték át Szentpáli István utcának.
1921-ben városunk díszpolgári címet adományozott gróf Apponyi Albertnek, aki szélmalomharcot vívott a győztesekkel, és mindent megpróbált a trianoni békeszerződés tragédiájának bemutatására. Persze, sikertelen harcot vívott...
Néma főhajtás
Sokan, sok helyen leírták azt, hogy Miskolc úgymond „jól jött ki” ebből a békéből, mert meghatározó lett a régióban. Egy igazi magyar ezt nem gondolja komolyan, nem lehet jól járni egy ilyen tragédiával...
A történet folytatása ismert. Jöttek a döntések, a háború, melynek végén ismét a vesztes oldalon állt a magyarság. A revízió nem sikerült, a határokat véglegesítették. A második nagy világégés után hatalomra jutó kommunisták pedig a nemzeti érzés csíráját is próbálták kiirtani a magyar szívekben, asszisztálva a határon túli magyarság asszimilálásához... Csak a rendszerváltozás hozott némi változást határainkon túli testvéreink életében.
Mára nem maradt más, csak az emlékezés... Egy néma főhajtás a több millió sokat szenvedett magyarért és egy ima a több tízezer áldozatért...
(Folytatjuk...)
Források
- Magyar Jövő – 1920. május 13., 1920. június 5., 1927. június 5., 1927. október 14., 1927. október 18., 1928. november 28., 1933. december 14., 1934. augusztus 10., 1936. június 5., 1940. július 5.
- miskolcadhatott.blog.hu – Trianon Miskolcon
- Miskolczi Napló – 1920. május 26., 1920. június 6., 1920. június 9., 1920. június 20., 1927. október 13.
- Halmay Béla – Leszih Andor: Miskolc és Borsod-Gömör-Kishont egyelőre egyesített vármegyebeli községek
- miskolc.hu – Miskolc díszpolgárai
- Reggeli Hírlap – 1927. október 15., 1927. október 16., 1929. február 12., 1933. június 27., 1933. december 16., 1933. december 17.
- Az Est – 1927. október 18.
