Habparti

Tóthék soha nem tartottak gyereknapot. Ahogy a szüleik, és azok szülei sem. Úgy mondták, „nálunk mindig gyereknap van”, a közösen töltött idő örömeivel és aggodalmaival. A támogató féltéssel, hogy vajon megtalálják-e a gyermekeik a maguk helyét a nagybetűs életben, elégedettek és boldogok lesznek-e majd azzal, amit a sorsuktól kapnak. Tóthék értették persze, hogy „társadalmi igény van” a kitüntetett boldogságnapra, de gondolták, nem sokat ér az a szeretet, amit nem lehet mindennap megélni. Igaz, a gyereknapról sem lehet véleményt mondani, amíg át nem élték egyszer. Azon a vasárnapon sütött a nap. A hangszóróból bömbölt a zene, önfeledt gyerekek habpartiztak a füvön. A környező fák árnyékában egy idősebb társaság alig láthatóan ringatózott a ritmusra, és csak nézték a milliárdnyi buborékban bolondozó apróságokat. Őket is a szüleik hozták el kézen fogva. Csakhogy, látszott az egyértelműen, ők felnőtt gyerekek, akik gondolkodásukban és érzelemvilágukban örökké gyerekek maradnak. Ha szeretnének is, nem tombolhatnak féktelenül a gyereknapon, de boldogság, hogy ott lehetnek. A szüleik adta biztonságban. Éppen, mint a Tóthék gyerekei.