Március 15.

2022.03.16. 11:30

Hol piros, hol fekete betűs ünnep

Március 15. forradalmi ünnepnapja nemegyszer vált a történelmi korszakok áldozatává.

Méhes László

Fotó: Kozma István

Fotó: Kozma István

Az első magyar polgári forradalom kitörése napjának, március 15-ének a története sajátosan alakult. Az 1848-as megemlékezéseket egyes történelmi időszakokban hivatalos állami ünneppé emelték, egy másikban hivatalosan tiltották. A kortársi emlékezetben pedig élnek azok a rendszerváltozás előtti ellenzéki ünnepkísérletek, amelyek a politikai rendőrség besúgóhálózatának az árnyékában szerveződtek.

 

Emlékezetes nagy nap

 

Március 15-ét ünnepnappá először az Országos Honvédelmi Bizottmány emelte, amely 1849. március 12-én kelt határozatában rögzítette, hogy „a kivívott magyar szabadság és függetlenség emlékezetes nagy napja a Nemzeti Gyűlés és a Kormány által megünneplendő”.

 

Az első évfordulón ünnepi szentmiséket tartottak, katonai díszszemlét szerveztek és katonai érdemrendeket adtak át a kormány székhelyén, Debrecenben, a közkatonák pedig „alkotmányos szabadságunk nagy ünnepe emlékéül” egynapi plusz pénzbeli ellátmányt kaptak. Nevezetes esemény, hogy Bem tábornok aznap verte ki az orosz csapatokat Erdélyből, míg a fősereg befejezte a felvonulást az áprilisi győztes csatákhoz – emlékeztetett Rózsa György helytörténész.

 

A szabadságharc bukását, 1849-et követően a császári kormányzat azonban hosszú évekre eltüntette az ünnepnapot a naptárból. A visszatérő osztrák önkényuralom időszakában szigorúan tiltották, ennek ellenére 1860. március 15-én a pesti diákság kísérletet tett a megemlékezésre. A karhatalom a felvonulók közé lövetett, az összetűzésben meghalt Forinyák Géza joghallgató, akinek április 4-i temetése tömegdemonstrációvá nőtt.

 

Az ünneplés tilalma az 1867 utáni konszolidáció időszakában is fennmaradt, egészen 1881-ig. Az akkor engedélyezett megemlékezést nevezetes helyszínen, a Nemzeti Múzeumnál szerették volna megtartani, ám ahhoz nem járult hozzá az államhatalom. Az ünneplők így a közeli Egyetem térre szorultak, ahol üdvrivalgással fogadták az akkor 82 éves Táncsics Mihályt, az élő szemtanút.

 

Ahhoz, hogy 1848 emlékezete visszatérjen a hivatalos nemzeti ünnepek sorába, az 1898-as V. törvénycikk megjelenéséig kellett várni. A szabadságharc 50. évfordulóján nem március 15-ét, hanem április 11-ét tették emléknappá, amely dátum arról nevezetes, hogy 1848-ban akkor szentesítette az uralkodó a polgári átalakulást megalapozó áprilisi törvényeket Pozsonyban.

 

Az ünnepet a Horthy-korszakban, 1927-ben állították vissza az eredeti dátumára, még ha ebben az időszakban nem is volt egyértelmű a forradalom megítélése. A kor konzervatív, revizionista szemléletéhez ugyanis jobban illett az államalapító Szent István kultuszának építése.

 

Centenárium államszocializmus idején

 

A forradalom centenáriuma 1948-ra, a „kommunista fordulat” évére esett, és az új hatalom is a saját képére igyekezett formálni a nemzeti ünnepeket. 
Révai József korabeli kultúrpolitikus iránymutatása alapján a Magyar Kommunista Párt lett az egyedüli és hiteles folytatója az 1848-as forradalmi hagyományoknak. Erre erősítettek rá szovjetunióbeli támogatóik azzal, hogy visszaadták a szabadságharc idején zsákmányolt katonai ereklyéket, bizonyságul, hogy a Szovjetunió nem vállal azonosságot a cári Oroszországgal – fogalmazott a történész.

 

Március 15-e állami ünnep és munkaszüneti nap maradhatott egészen 1951-ig, majd ezt követően hosszú időre csupán iskolai ünnepségek emlékeztettek rá, majd egy 1971-es spontán tüntetés a fővárosban a Petőfi-szobornál, amit gyorsan feloszlattak.

 

Az 1980-as évek állami megemlékezései korántsem közvetítették 1848 valódi üzenetét: a szabadságot és a függetlenséget. Nem véletlen, hogy március 15-e a kommunista államhatalommal szembeni ellenzéki véleménynyilvánítás kitüntetett napjává vált a Kádár-korszak utolsó éveiben.

 

Az állambiztonsági iratok megemlékeznek például egy 1983. március 11-én történt miskolci eseményről, amelyben egyetemi fiatalok „ellenséges röplapok” birtokába jutottak. A szöveg a „Szabad sajtó” címet viselte, és a másként gondolkozók nevében Budapestre hívta az egyetemi fiatalságot megemlékezni az 1973. március 15-i tüntetés 10 éves évfordulójáról, az 1956-os magyar, az 1968-as cseh és az 1980-as lengyel ellenforradalmi eseményekről. Az aláírás nélküli felhívás párt- és kormányellenes, továbbá szovjetellenes kijelentéseket tartalmazott – rögzítette a jelentés.

 

Három évvel később, 1986-ban a Március 15-e térről a Budai várban álló Táncsics-szoborhoz induló megemlékezőket a rendőrök a Lánchíd hídfői közé zárták, többeket megvertek és bevittek. A „lánchídi csatát” követő évben, 1987 decemberében politikai döntés alapján újra piros betűs nemzeti ünneppé vált március 15-e, ám 1988-ban még karhatalmi gumibotozással zárult a fővárosban a másként gondolkodók ünneplése.

 

Félelem és riogatás

 

Miskolcon 1989. március 15-én volt az első olyan ellenzéki megmozdulás, amelyen tömegek vettek részt. Annak ellenére, hogy a megelőző napokban szabályos pánik tört ki a városban. Egy visszaemlékező szerint felvásárlás kezdődött az üzletekben a dezinformációs hírre, hogy súlyos összecsapás lesz a városban, és másnap be lesznek zárva a boltok. Több szülő nem engedte el a gyerekét az ünnepségre, volt iskola, ahol azt mondták, lőni fognak.

 

A gyűlés egyik szervezője az azóta elhunyt Furmann Imre volt, a Magyar Demokrata Fórum miskolci szervezetének alapítója. Felesége, Pankucsi Márta szociológus így emlékezett vissza az eseményekre:

 

„A Kossuth-szobornál gyülekeztünk. Nem sokkal a kezdés előtt alig lézengtek a téren. Az utolsó percekben viszont csak jöttek és jöttek. Megtelt a tér. Nagyon jó volt látni a felemelt fejű embereket, akik legyőzték félelmeiket és eljöttek szabadon ünnepelni. Az államszocialista rendszer urai fenyegettek, riogattak, gerjesztették a félelmet, nemcsak 1988-ban, hanem 1989-ben is. Ám a szabadság vágya erősebbnek bizonyult a félelemnél. Ugyanazt akartuk, mint 1848-ban, majd 1956-ban. Szabadságot és függetlenséget. Azt, hogy ne egy birodalom alattvalói legyünk, hanem a független Magyarország szabad polgárai. Szabadnak éreztük magunkat, bár még nem voltunk egészen azok. Kapott a férjem akasztott embert ábrázoló levelet azzal, hogy így jár majd ő is. Telefonon »a kommunisták« nevében halállal fenyegették. A besúgók még rendszeresen jelentettek rólunk megbízóiknak, leveleinket felbontották, telefonunkat lehallgatták, és még működött a lakásunkba szerelt lehallgatókészülék. Ma sokan lekicsinylik azt, ami akkoriban történt. Pedig a szabadságot, a függetlenséget nem kaptuk ajándékba sosem. Mindig tenni kellett értük, ahogy tenni kell megőrzésükért is.”

 

A rendszerváltoztatás utáni első, szabadon választott Országgyűlés március 15-ét ismét hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánította, amit az 1991. évi VIII. törvényben rögzítettek.

 

(A borítóképen: Pankucsi Márta az 1989-es miskolci március 15-i ellenzéki ünnepről: „Ugyanazt akartuk, mint 1848-ban, majd 1956-ban. Szabadságot és függetlenséget” . Fotó: Kozma István)

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában