Emlék

Kipróbálhattam, milyen sárkányrepülővel repülni. A miskolci repülőtéren szálltunk fel, az első percek ijedtségét feledtette a látvány, a hangyányivá zsugorodó emberek, a szántóföldek barázdái, a Bükk zöldje. Az izgalom és a szabadság érzése keveredett bennem. Meg tudom érteni azokat, akiknek hobbijává vált a repülés, és most siratják a miskolci repülőteret. Több generáció, hiszen közel 90 év áll mögöttük. Két és fél hónap, és vége.

Az más kérdés, hogy Miskolc repülőtere nincs a legjobb helyen, körbenőtték a házak, a jelenlegi helyén nehéz lenne továbbfejleszteni. És egyébként is bármikor megvenné a területet egy befektető, aki majd gyárat épít és munkahelyeket teremt.

Viszont az is tény, hogy egy új repülőteret kialakítani nagyon sokba kerül. Ha sikerül is megvásárolni hozzá a területet – az sem olcsó, főleg ha az eladói felsrófolják az árat, hallva, hogy milyen célra kell –, maga az építkezés annak sokszorosa lenne. Szerencsére bízhatunk még az állami beruházásban, de addigra hol lesz már a klub: a gépek, a pilóták, az emlékek.