Emlékezés

2022.01.21. 17:09

A malenkij robotra elhurcoltakra és a doni áldozatokra emlékeznek

Pénteken délután 17 órakor emlékeznek Tarcalon.

Bacsó István

Szerednyei János burzája és stólája

Forrás: Számontartva kiállítás

A második világháborút követő kollektív megtorlás 1945. január 23-án Tarcalt is elérte. Közel százharminc civilt fogtak el, akiket a jóvátétel nevében a Szovjetunióba vittek malenkij robotra, azaz „egy kis munkára”. Néhányan el tudtak szökni az összeterelt emberek közül, de olyan is volt, aki önként csatlakozott az elhurcoltakhoz, hogy együtt lehessen az egyházközsége híveivel a bajban. Ő volt Szerednyei (Szloboda) János, Tarcal katolikus káplánja, aki elment az orosz parancsnokságra, hogy közbenjárjon a hívek érdekében. Ott azt mondták neki: „Ha annyira szívén viseli a tisztelendő úr a hívei sorsát, jöjjön maga is velük!” Két óra haladékot kért. Hazament, összecsomagolt, fogta a hegedűjét és két óra múlva útra készen, mosolyogva beállt a hívei közé az első sorba erősítőnek, vigasznak. „Én vagyok a jó pásztor – mondja az Úr –, a jó pásztor életét adja juhaiért”. Ő is jó pásztor akart lenni, aki a bajban is kitart hívei mellett. Már a fogdában felcsengett kedves hegedűje, melynek dallamai később is sokat vigasztalták a kétségbeesett, reményt vesztett magyar szíveket.

Tizenhét napig tartó keserves utazás után kerültek Sachta Vorosilovkára a 77144/1223. számú bányászlágerbe. Ott vesztette életét 26 évesen, sok társával együtt. 

 

Akik hazajutottak azt mondták: „Szerednyei János mártírhalála kellett ahhoz, hogy mi, akik életben maradtunk, hazajöhessünk. Hogy ő odamaradt, nem is lehetett másképpen, hiszen azért jött ki önként, hogy együtt legyen híveivel a szenvedésben”. Az utolsó időben sem hagyta cserben nyáját, magyarjait. Akik túlélték és hazaengedték őket, azoknak már nem volt szükségük rá, de az a sok ember, akik ott maradtak, és némán, csöndben fekszenek a voroshilovkai fogolytemetőben sem maradt árván, együtt maradt velük örökre, hogy a nyáj a temetőben se maradjon pásztor nélkül.

Az ő szavait idézve: „S ha földi honba nem is visz az út, az örök hazába mindenki hazajut”.

 

Ezt a reményét, biztatását egy ránk maradt versében is megörökítette:

 

Szerednyei János: Hazamegyünk

 

Elhurcoltak bennünket

Messzi orosz földre

Olyan messzire,

Hogy még a sóhaj is elvész

a messzi végtelenbe…

 

Azóta mindenki sóhajtva kérdi

 

Mikor az Istent félve becézi:

 

Hazamegyünk még?

Jó emberek, hazamegy mindenki,

Aki az Istent nem szűnik meg szeretni,

Csak nem tudom biztosan,

Melyik hazába tér vissza a vonat,

 

De ne féljetek:

 

Hazamegyünk!

 

Oroszország, 1945. március 4.

 

Ma már egyre kevesebb túlélő van életben. Néhányan közülük így emlékeztek, még ma is rázkódó lélekkel: 

 

„Elvinni 17 éves kölyköket?! Nem lehet ezt megbocsájtani! Csak azt mondom, a Jóisten fizessen meg nekik!…” – mondta kicsit indulatosabban Margitka, míg „Nénje” csendesebben mesél, szemét törölgetve: „Nem lehet azt kibeszélni… Januárban vittek el, s úgy kísért a police minket, mint a bűnösöket. Itt sírtunk a Királyudvarban. Hogyne sírtunk volna, mikor nem tudtuk, mi lesz! Én meg is akartam szökni, a nővérem mondta, ő kimászik a WC-ablakon, menjek én is. Ki is szöktek sokan, míg az oroszok észre nem vették, hogy fogy a nép, aztán már odaálltak fegyverrel az ablak alá…”

 

A tarcali Nyakó Imréné és Kovács Józsefné két és fél évig robotolt a donyeci szénbányák egyikében. Az ő táborukban volt Szerednyei János káplán is, aki önként csatlakozott 1945. január 24-én a „malenkij robot”-ra elhurcolt híveihez, hogy részesedjék embertelen sorsukban.

 

„Milyen volt az élet a lágerben? Hideg deszka. Nem volt tüzelő, semmi nem volt. Dolgozni kellett. Bányában. Lapátolni! Három műszakban dolgoztunk, éjjel-nappal mentünk, térdig érő hóban. Kanál leves, de kutyagumi, még só se benne. Az tudja csak, mi volt, aki ott volt. Jaj, de sok huncut kígyó, sátán, meg van írva a Bibliában… De mi itt vagyunk. 84 évesen, bizony. Más meg a föld alatt. Mert a jó Istennél minden lehetséges. Ő adja a jó időt, a rosszat, a termést, ha nem akarja, nem ad” – mondták, majd a két idős asszony Szerednyei atyáról idézett emlékeket:

 

„Őt nem úgy vitték el (mint a többieket, erővel – a szerk.). Azt mondta, a hívei mellett van a helye. Önként ment. Felajánlotta magát.”

 

„De mindig mosolygott az a pap. Olyan aranyos volt. Adta a szeretetet, adta a vidámságot. Az sose volt elkeseredve.” – ötlenek fel az emlékek a túlélőkben az idő messzeségéből. 

 

 

Tarcal lakossága a hősi halált halt káplán tiszteletére 1991-ben emléktáblát helyezett el a Római Katolikus Templomban.

Az elhurcoltak közül tizennyolcan alusszák örök álmukat idegenben. Rájuk emlékeznek az ünnepi műsorral a nem felejtő utódok.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában