Svédországban már félnek az emberek

A bevándorlás következtében ma már Svédországban is jelen van a „klánalapú” kultúra, miközben a történelmi államszerkezet az egyén szabadságára épül. Erről is beszélt Johan Lundberg, a Stockholmi Egyetem professzora, író, irodalomtudós. Ő volt legutóbb a Mathias Corvinus Collegium miskolci központjának vendége. Jelenleg a klán- és az államalapú társadalmakat bemutató irodalomtörténetet is kutatja.

A bevándorlás kapcsán Európából ma alapvetően kétféle típusú híreket kapunk, amelyeknek a tartalma nagyrészt homlokegyenest mást képvisel. Hol az igazság? 

Nem tudom, hogy egyáltalán van-e még két oldal. Svédországban is volt, de most már a politikusok is egyre inkább úgy látják a helyzetet, amilyen az valójában, és azt egyre inkább problémásnak ítélik meg. Alapvetően problémásnak. 

Mit tartanak problémának? 

Vannak azok a posztmodern elképzelések, olyan elméletek – és a svéd kormány korábban olyan szakértőkre hallgatott, akik ezeket az elveket képviselték –, amelyek szerint az emberek között nincsenek különbségek. És ha mi erről beszélünk, hogy különbségek vannak az emberek között, akkor nyilvánvalóan ránk sütik a bélyeget, hogy kulturális rasszisták vagyunk. Amikor azt mondjuk, hogy az emberek között vannak különbségek, akkor ezalatt nem azt értjük, hogy nem változhatnak meg – mert igenis megváltozhatnak –, de nagyon nehéz integrálódni egy teljesen más kultúrából érkezőnek. 

Mit mondtak a szakértők a migránsok integrálásáról? 

A svéd politikusok és szakértők sokáig úgy gondolták, hogy az integrálódás és a társadalomba való beépülés teljesen zökkenőmentes lesz, és nagyon könnyű feladat. Ez nem így van. Ha megnézzük Svédországot és például Szomáliát, akkor láthatjuk, hogy ezek teljesen eltérőek, a spektrum két szélén vannak, mivel mindkét társadalom teljesen eltér egymástól. Nagyon nehéz elképzelni és véghezvinni azt, hogy egy kelet-afrikai országból, egy más kultúrából érkező embercsoport tagja könnyedén beépüljön a svéd kulturális közegbe.

Önöknél végbement, illetve zajlik egyfajta „kísérlet” a migránsok integrálására. Ez hogyan érintette a társadalmat? 

Az első, ami megváltoztatta a társadalmunkat, az a félelem megjelenése volt, ugyanis az emberek elkezdtek félni. Vannak lövöldözések, vannak különböző bandák közötti harcok. Megjelent a nőkkel szembeni szexuális bántalmazás jelensége. Egyes fiatal férfiaknak – akik a svédországitól eltérő társadalmakból jöttek – teljesen más a hozzáállása és a viszonyulása a nőkhöz, mint a svédeknek. Nyilvánvalóan voltak az elmúlt években olyan helyzetek, amikor ezek a fiatalok szexuálisan fenyegetően viselkedtek például fürdőkben, uszodákban, különböző kulturális eseményeken, koncerteken. Az emberek elkezdtek félni egyes külvárosi helyeken, vagy olyan metróállomások környékén, ahol egyes fiatalok csoportokba verődve, nyíltan drogkereskedelemmel foglalkoznak. 

Hogyan oszlik meg a társadalomban az állampolgárok és a frissen érkezettek aránya? A hatóságok tudják pontosan, hogy hányan is laknak egy-egy adott városban, régióban az újonnan érkezettek közül? 

Vannak olyan úgynevezett kitett zónák – nem is nagyvárosról, hanem egy kisebb svéd településről beszélek –, amiknek az egyik kerületében például hivatalosan 3 ezren laknak. Ugyanakkor a vízfogyasztásból és egyéb közüzemi fogyasztásokból az derült ki a hivatalok számára, hogy ott legalább 10 ezren élnek, ami háromszor annyi, mint amiről hivatalosan tudnak. Éppen ezért a svéd kormánynak nagyon nehéz nyomon követni mindezt. 

Klánokról beszélt, amelyeken belül rendkívül erős a közösségi összetartás, illetve modern államról, amelynek tagjai esetében az egyén szerepe jóval hangsúlyosabb. Miben mások ezek a működési mechanizmusok, hogyan látszik ez svédországi tapasztalatai alapján? 

Az alapvető különbség az, hogy a klánok kollektív módon jönnek létre, közösségre alapulnak, miközben a modern államnak az az elképzelése, az az ideája, hogy saját szerepe megvédeni az egyént. Eközben egy klán közösségileg működik, ha azt mondja egy tagjának, tegyél meg valamit, akkor neki kötelessége az utasításokat követnie. Emellett alapvetően eltér a jogrendszer is. A klán, mint egység, kompenzálja a károsultat, miközben a nyugati jogrendszerben az elkövető az, aki felelős a tettéért. 

Európa mintha aludna, fel fog ébredni? Vagy talán pontosabb megfogalmazás az, hogy olyan, mintha nem látna.

 Azt gondolom, hogy korábban nem látta – múlt időben mondanám –, legalábbis Svédországban már tisztában vannak a problémával, és az emberek egyre inkább tudomást vesznek róla, mert egyre közelebb kerül hozzájuk, egyre égetőbbé válik. Ezt valahogyan kezelni kell, különösen, ami a lövöldözéseket és a fegyveres bűnözést illeti, mert ez egyre inkább a mindennapok részévé válik. Ha az ember például Stockholmban lakik, akkor folyamatosan hallja a helikoptereket körözni a feje felett, és tudja, hogy már megint történt valami. 

Milyen személyes tapasztalata van még? 

Én Stockholm egyik külvárosában élek, ami egy valamelyest elkülönült része a városnak, és valamelyik este arra lettem figyelmes, hogy tűzijátékokat lőnek fel az égre. Másnap kiderült, hogy egy csoport ezzel ünnepelte meg, hogy egy másik kerületben lelőttek valakit, aki valószínűleg egy bandaháború áldozata lett. 

Milyen utak vannak, mennyire változik meg a társadalom, és mennyi időbe telik mindez? Svédországban mivel számolnak? 

Hogy ez mennyi ideig fog tartani, azt lehetetlen megmondani. Úgy gondolom, hogy az egyik lehetséges megoldás az lenne, hogy azokat a migránsokat, akik Svédországba érkeznek, megismertetnénk a svéd hagyományokkal, az ország elveivel, normáival. Viszont azok a szakértők és tanácsadók – akikre korábban hivatkoztam –, azok pont az ellenkezőjét mondták a kormánynak, hogy a svéd társadalmat kell megtanítani például arra, hogy mi az a raszszizmus, vagy a rasszizmus és a gyarmatosítás történelmére. 

Mi a megoldás? 

Úgy gondolom, hogy a megoldás első lépésben az, hogy ezt a megközelítést 180 fokkal megfordítjuk. Az embereket meg kell győzni arról, hogy az a szabadság, amit egy államszerkezet tud nyújtani, az előnyösebb számukra, mint egy klánalapú kultúra.

(A borítóképen: Johan Lundberg)