„Nagyon sok örömöt ad, hogy vissza tudom adni egy gyermek egészségét”

A határon túl is műtött és tanított sebészeket arra, hogyan kell komoly problémákat orvosolni, hogyan kell nehéz műtéti eljárásokat elvégezni. Orvosként és emberként is fontosnak tartotta, hogy mindent megtegyen azokért, akiknek az ellátására Kárpátalján nem volt lehetőség. Azt mondja, segíteni ment, adni akart, de sokkal többet kapott. Gyermeksebészként még ma is dolgozik. A miskolci Gyermeksebészeti Osztályon kezdte pályafutását, és bár számos helyre csábították vezető pozícióba, ez maradt az első és egyben utolsó munkahelye. Miskolcot megszerette, és nem tudta elhagyni. Szerinte az orvoslás egy csodálatos, kicsit misztikus dolog, és van benne valami szakrális, így nem véletlen, hogy sok sebész hívő ember.
 

Mikor gondolta azt, hogy ön gyereksebész lesz? Van egy olyan feltételezésem, hogy sokszor már a gyermekkor játékaiban is megjelenik az ember későbbi hivatása, annak nyomai... 
Világéletemben orvos akartam lenni. Mindig azt játszottam. Emlékszem, kisgyermekként elővettem egy zsákvarró tűt, a gyertya közepébe szúrtam, az volt a fecskendőm… De a gyermeksebészetről sokáig nem is hallottam.
 

Hogyan lett ebből az ön hivatása? 
Debrecenben végeztem, és eljöttem Miskolcra, mert itt volt egy nagy hírű sebész főorvos, nála akartam dolgozni. Akkor még egyesített kórházak voltak, és minden előzetes információ nélkül átirányítottak a gyermeksebészetre. Így kerültem erre az osztályra, ahol olyan szeretettel vettek körül, olyan fogadtatásban volt részem, amit minden pályakezdő orvosnak kívánok, mert az egész életemet meghatározta. Olyan féltő gonddal neveltek, tanítottak, vittek be a szakmába… Sebészt csináltak belőlem.
 

Mi az, amit otthonról hozott? 
Én egy vastagnyakú, cívis, kálvinista családból származom. Nem azért vagyok debreceni, nemcsak azért vallom magam annak, mert én ott születtem, hanem azért, mert az a gondolkodásmód, az az értékrend, amit Debrecen és a családom közvetített felém, bennem maradt. Ady mondta, hogy Debrecen a maradandóság városa. Mit jelent ez? Azt, hogy a város őrizte és megtartotta azt az idők próbáját is kiálló értékrendet, aminek a megmaradását és lelkületét is köszönhette. Ezért alakult ki bennem, hogy mindig ragaszkodtam egy értékrendhez, a hitemhez, a városhoz, ahol születtem, vagy Miskolchoz, ahol befogadtak és kiteljesedtem, a munkahelyemhez, a vállalt feladataimhoz. Nem tudok más lenni. Ha Debrecen a maradandóság városa, akkor én a maradandóság gyermeke vagyok.
 

A tanulóidő mindig meghatározza egy élet munkáját, azonban a későbbi nehézségek és a nagyszerű pillanatok is sokat hozzátesznek mindehhez. Mik határozták meg az ön életútját, az ön sebészi munkáját? 
Széchenyi István mondta azt, hogy az ember életében két korszak van: az elsőben bízik egy boldogabb jövőben, a másodikban pedig bánkódik az elkövetett hibái miatt, és a kettő között alig van ideje arra, hogy boldog legyen. Nálam ez nem így volt, ezek összefonódtak az életemben. Egyszerre bíztam, boldog vagy csalódott voltam, a napi történések alapján. Amikor kezdtem a szakmámat, ezen az osztályon mindössze négy másodorvos volt, és sokkal több beteg, mint most. Éjjel-nappal bent voltam a kórházban. Mai ésszel azt mondanám, hogy nagyon kihasználtak bennünket. Volt, amikor húsznál is több 24 órás ügyeletem volt, és olyan is megtörtént, hogy 8 napon keresztül folyamatosan bent voltam éjjel-nappal. Ráadásul 4 osztályon, a gyermek- és felnőttsebészeten, az urológián és a fül-orr-gégészeten, ha a felnőttsebészet nem volt felvételes, csak egyetlen ügyeletes orvos látta el a betegeket.
 

Mi történt, ha egy komolyabb sebészeti beavatkozást kellett elvégezni? 
A gyermeksebészet mindennap ügyeletes volt. Ha éppen nem gyermeksebész ügyelt, és behoztak egy koponyasérültet vagy akár egy könyöktörött gyermeket, akkor kénytelenek voltak behívni hazulról egy sebészt, akit éppen elértek. Mivel akkoriban a kórház szolgálati lakásában laktam, gyakran engem hívtak, mert én voltam kéznél. Nagyon nehéz volt, rengeteg feladat volt, de ugyanakkor nagyon élveztem, hihetetlenül sok sikerélményt adott. Meg hozott gondot és minden igyekezetem ellenére nyilván hibákat is, amik nagyon megviseltek, de ezek összessége tett engem jó szakorvossá. Szerencsére ma ez már nem így megy, mert ez egy nagyon kemény próbája és módja a továbbképzésnek, a fejlődésnek. De akkor így volt… Emellett sokat jelentett az is, hogy külföldön is számos szakmai tapasztalatot szereztem. Voltam egy évig Skóciában, kétszer voltam több hónapon keresztül az Egyesült Államokban, emellett Németországban, Finnországban, Írországban is jártam, és mindenhol tanultam valamit, ami hozzájárult a fejlődésemhez.
 

Meg tudná fogalmazni, hogy mit kapott ettől a hivatástól? 
Maga az orvoslás csodálatos, kicsit misztikus dolog, van benne valami szakrális. Nagyon sok örömöt ad az, hogy vissza tudom adni egy gyermek egészségét, ez hihetetlen távlatokat jelent. Nem véletlen, hogy sok sebész hívő ember. A hit segít elviselni a kudarcokat is, és teljesebbé tesz, általa többet tudok nyújtani emberként és orvosként is.

Sok gyermeknek segített sebészként itthon és a határon túl is. Honnan jött ez a késztetés, hogy Kárpátaljára menjen? 
Visszautalok a családi neveltetésemre, a debreceniségre, ahol a nemzethez való ragaszkodás, kötődés nagyon erős. A nemzet pedig nemcsak Magyarország, hanem a határon túli magyarság is. Egyszer megkeresett egy fiatalember, akinek volt egy csúnya mellkasdeformitása. Ennek a megoldására akkor nem volt lehetőség Kárpátalján. A 25 éves fiatal elmondta, hogy emiatt kisebbségi érzése van, nem érzi jól magát, és a teherbírása sem jó. Megoperáltuk, és az ehhez szükséges pénzt az osztályunk, annak az alapítványa és részben én magam adtuk össze. Ennek híre ment, egy Amerikában élő, Kárpátaljáról származó nyugdíjas lelkipásztor, Szilágyi István keresett meg. Ő, miután befejezte papi tevékenységét, az életét arra szánta, hogy segítsen az ottani gyerekeknek, hogy olyan műtéteket is el lehessen végezni rajtuk, ami akkoriban számukra elérhetetlen volt. Ő keresett meg azzal, hogy nem tudnék-e ebben közreműködni, műtéteket végezni helyben, Kárpátalján.
 

Mire számított, amikor igent mondott erre a felkérésére? 
Azt gondoltam, egyszer-kétszer kimegyek, megmutatom, mit kell csinálni, de kiderült, hogy nagyon kevés a magyar orvos. A munkácsi kórházban például csak kettő volt, és egyikük sem volt sebész. Az egy-két alkalomból pedig az lett, hogy 13 éven keresztül évente legalább kétszer voltam Kárpátalján, szabadságom terhére, minden támogatás nélkül. Több mint 200 gyermeket megoperáltam. Itt nem az volt a lényeg, hogy mindenkit én operáljak, mert amint lehetett, átadtam a tudásom, segítettem, okítottam őket, hogy hogyan kell elvégezni bizonyos műtéteket. Volt, hogy már a munkácsi utcán is megszólítottak, úgy hívtak, hogy „Ákos doktor”. Aztán folytatódott azzal, hogy voltak olyan betegek, akiknek műtétjéhez nem volt alkalmas a munkácsi kórház, így azon kezdtem gondolkodni, hogyan lehetne áthozni őket Miskolcra. Volt, amikor a minisztériumban igyekeztem támogatást szerezni, volt, hogy azt kértük, engedjék el az itthoni műtét árát. Volt, hogy közeli családtagom indult el egy motoros kampánykörútra, 14 nap alatt 12 országban járt, hogy a gyerekek műtétjére gyűjtsön. Ebből például két gyereknek tudtuk teljesen kifizetni a magyarországi beavatkozásait. A soknemzetiségű Kárpátalján minden szükséget szenvedőn próbáltunk segíteni, de azért jobban vert a szívünk, ha egy magyar gyermek szenvedéseit tudtuk enyhíteni.
 

Sokféle beavatkozást elvégzett, minden műtét egy élet, egy történet. Elmondaná az egyik gyermek történetét? 
Az egyik kislánynak például sipoly alakult ki a húgyhólyagjában, ennek következtében állandóan vizeletcsorgása volt, tinédzser korában is betétet és pelenkát kellett viselnie. El lehet képzelni, mit jelenthetett ez egy fiatal lány életében! Négy sikertelen műtétje volt Kárpátalján. Semmi esély nem volt arra, hogy sikerülni fog az ötödik is, ráadásul az ismételt műtétek mindig nehezebbek, mert egyre több hegszövet keletkezik. Miskolcon sikeresen megműtöttük, és amikor legközelebb kimentem Kárpátaljára, a nyakamba borult a gyerek. Később még az esküvőjéről is küldött képet, láttam, hogy boldog életet él. Ezt jelenti egy műtét!
 

Volt-e olyan pont, ami meghatározta a hozzáállását, vagy további feladatokra ösztönözte? 
A 2004-es népszavazás egy lórúgás volt, mert tulajdonképpen azt jelentette, hogy felrúgtunk minden testvéri közösséget. Megtagadtuk a határon túl élő honfitársainkat, akik így lettek igazán hazátlanok. Sokan éreztük azt akkoriban, hogy valamit tennünk kell. Megpróbáltam, amit lehetett orvosként és emberként is. Így kerültem például kapcsolatba személyes jóbarátomon, Szekeres Gáboron keresztül a Máltai Szeretetszolgálattal. Ő szervezett táborokat, amit minden évben más országban tartottunk meg. Kezdtük Erdélyben, majd folytattuk Délvidéken, Felvidéken, Magyarországon. Az volt a mottója, hogy összetartozunk, hogy lássák a gyerekek, hogy van egy anyaország, ahol törődnek velük. A táborokban a legfontosabb az volt, hogy a gyerekek egymásra találjanak, jól érezzék magukat, de fontosnak tartottuk a helyi magyar történelmi, kulturális, keresztény hagyományok, emlékek bemutatását is.
 

A segítségnek sokféle arca van, erre az ön életében is sokféle példa mutatkozik… 
Anyagi segítség mellett a saját kezünkkel építettünk játszótereket, többek között Kárpátalján és Csángóföldön is. Volt, hogy egy olyan katolikus papot támogattunk, aki minden évben elment 3 hónapra kamionsofőrnek Olaszországba, hogy pénzt szerezzen, visszaperelje a román államtól a lepusztult korábbi magyar óvodát, hogy az épületben Magyar Házat hozzon létre. És megcsinálta! Ez nem volt veszélytelen Balázsfalván, a román nacionalizmus központjában. Vannak ilyen emberek, többet is ismerek, és ilyen emberekkel találkozni lelket emelő dolog. Először azért mentem ki magánemberként és orvosként is Kárpátaljára, hogy segítséget adjak, aztán kiderült, hogy én sokkal többet kaptam. Egy belső jó érzést. Olyan ez, mint mikor az ember hazamegy, és megsimogatja a gyermekét. Nem azért simogatja, mert látják, hanem azért, mert jólesik. Ha összegzem az életem, elmondhatom, hogy kiváló sebészek nőttek fel mellettem, akikre büszke vagyok. És van olyan kollégám – és talán mondhatom, barátom is –, aki rendszeresen jár ki Erdélybe, Böjte atya neveltjeinek orvosi segítséget adni.
 

(A borítóképen: Dr. Kiss Ákos: „Olyan ez, mint mikor az ember hazamegy, és megsimogatja a gyermekét. Nem azért simogatja, mert látják, hanem azért, mert jólesik”)