Felértékelődik az, amiben egy kicsi személyesség van

Azt képzeljük, hogy csak idős emberek maradhatnak az ünnepek alatt egyedül. Pedig sokféle élethelyzet lehetséges. Például amikor kirepülnek a gyerekek, nagyon távol élnek, vagy meghal a társ, a férj, a feleség. Karácsonykor sokan magányosnak érezhetik magukat, akár úgy is, hogy a nagyobb család egy-egy estét közösen tölt azzal, aki egyedül maradt az ünnepekkor. Mit lehet tenni ilyenkor? Vannak-e ehhez a modern pszichológiának és a lelket ismerő szakembernek jól működtethető megküzdési stratégiái? Erről kérdeztük Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeutát, klinikai szakpszichológust, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Mindset Pszichológia Iskola vezetőjét.

Átélni a rítust

– Az ünnep a szeretteinkkel való találkozással, a közösségben válik ünneppé. Természetesen ez fontos része az ünnepnek, de maga az ünneplés belül zajlik – nyilatkozta Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus. – Az ünnep ugyanis egy lélektani aktus, a rítus átélése. Egy belső történés. Így akár ha nem is teljesen elválasztható, de részben elkülöníthető attól, hogy éppen kik vannak körülöttünk. Az ünnep megélhető úgy is, hogyha ezt magunkkal töltjük, nem pedig társaságban.

Kozma-Vízkeleti Dániel szerint szemlélet kérdése, hogyan tekintünk az állapotra, amikor „én most magammal vagyok”.

– Ha azt hangsúlyozom ki, hogy ez az egyedüllét valamiféle hiány, akkor ezt a részét fogom átélni. Ha a szemléletem tudom úgy hangolni, hogy most „magammal vagyok”, és ez nem valamiféle hiány, hanem egy sajátos állapot, akkor a saját magammal eltöltött idő értékességét tudom látni, akkor máris valamit léptem efelé.

Sokszor a magányhoz és az egyedülléthez való viszonyulásunkat is magyarázhatja egy-egy régi megtapasztalás.

– Ha a családomban volt arra példa, hogy valaki egyedül volt, és őt mindig sajnáltuk, hogy „szegény, egyedül van”, akkor van egyfajta hozzáállásom a magányhoz, az egyedülléthez. Vagy éppen megtanultam azt gyerekkoromban, hogy most egy délutánt egyedül játszom, magammal töltök el időt, ennek van értéke, akkor például másfajta fogódzóim is vannak – hangsúlyozza a pszichológus.

Idő az időtlenségben

Keresztény gyökereink is mutathatnak támpontokat.

– Hívő emberek a hit gyakorlása során gyakran kapnak ehhez segítséget, ugyanis a hit megélése sokszor egyfajta „magunkkal levés”. És ilyenkor a hitben élők gyakran azt mondják, hogy soha nem vagyunk egyedül, mert a hitünknek megfelelő istenkép mindig velünk lehet. Olyankor ez egyfajta egyedüllét, de akkor én magam a Jóistennel – vagy a hitemnek megfelelő isteni személlyel – tudok időt tölteni. Sőt a hitbéli, ünnepi felkészülési időszakok, az advent, később a böjt például arra buzdítanak bennünket, hogy csendesedjünk el, forduljunk egy picit befelé, tanakodjunk, mérlegeljünk, mélyüljünk el, töltsünk időt értékeink szemlélésével, és ez általában egy magunkkal végzett tevékenység. A hit gyakorlása és megélése erre még inkább ráerősíthet. Erőforrás lehet a magunkkal lét elviselésében.

– Mi nagyon szeretjük sajnálni magunkat, a nehézségeinket nagyobbnak látni és csak a negatívumokat végigsorolni.

A klinikai szakpszichológus szerint nekünk, embereknek ez sokszor sajátunk, és ebben „hazánkban is bajnokok vagyunk, mert mindig hangsúlyozzuk, hogy valami miért nehéz”.

– Szemléletváltásra adhat okot, ha azt kezdjük el megnézni, hogy valaminek mi a hozadéka. Például az, hogy most magammal vagyok, zavartalanul gondolhatok végig dolgokat, a külvilág és mások befolyásától mentesen. Az értékeimmel könnyebben találkozom. Saját magamban végiggondolhatom, hogy eddigi életutamon milyen értékekkel találkoztam, mi az, ami tényleg fontos számomra.

Megoldások keletről

– A keleti meditációs és re­laxációs technikák mind-mind magunkkal végzett tevékenységek, amik kiemelik a csöndnek, a befelé fordulásnak, a lencsendesülésnek az értékét. Ezt nagyon nehéz a mostani kultúránkban megélni, hiszen állandó pörgetettségre, állandó zajban létre biztat minket ez a kor.

Van, aki folyamatos online jelenlétben él.

– Ma sokszor arra késztet minket a világ, hogy mindig legyünk ott a többiekkel, mindig zajongjunk, mindig árasszuk el magunkat mindenféle ingerekkel. A magunkkal lét meg tud óvni ettől. A magunkkal töltött idő mentálhigiénés védőfaktor lehet a külvilág zajával szemben. Természetesen ez is csak egyfajta egyensúlyban – hangsúlyozza a szakember.

A lélek ritmusa

– Az idegrendszerünknek, a szervezetünknek a lelkünknek van egy természetes, harmonikus tempója. Most olyan életmódot alakítottunk ki magunk köré, ami ennek a tempónak a többszörösét diktálja, vagyis olyan élettempót élünk, amire a szervezetünk, az idegrendszerünk – ha tetszik: a lelkünk – nincsen felkészítve. Így ez a tempó túlterhel bennünket, kifáraszt, kimerít, mindenféle mentális nehézséghez, zavarhoz, akár megbetegedéshez vezethet. Így érdemes saját életünkben megteremteni azt a fajta élettempót, ami megfelel a saját belső szükségletünknek, igényünknek, ami bizonyosan lassabb, mint a most megélt, hajszolt élet többsége.

Egymásra szánt idő

Kozma-Vízkeleti Dániel szerint vannak megoldási lehetőségek arra, magányosabb élethelyzetekben is, hogy megőrizzük magunkban az ünnep örömét.

– A pandémia alatt is megtanultunk Skype-közelségben vacsorázni. Ha van családtag, akkor nagyon értékes az egymásra szánt idő. Egy rövid telefon, egy képeslap. Én nem tudom, hogy manapság küldenek-e még az emberek képeslapot egymásnak, de a mi családunkban még szokás, hogy a nagyobb ünnepekkor, karácsonyra, születésnapra küldünk egymásnak megvásárolt, kézzel írott, borítékban feladott képeslapot. Tudom, ez már egészen avítt szokásnak tűnik, de felértékelődik manapság minden, amiben egy kicsi személyesség van. Egy kedves üzenet, egy pár perces telefonbeszélgetés.

Amikor nehéz

Az igazán nagy nehézséget azok élik meg, akiknek már nincsenek családtagjaik, vagy nagyon messze élnek, vagy úgy megromlott a viszonyuk, hogy nem tartják ünnepek alatt sem a kapcsolatot.

– Az ő számukra kapaszkodót jelenthet az, ha kikapcsolják a „lebeszélőjüket”. Ugyanis ha a legtöbb magányosan élőt megkérdezzük, tud mondani 4-5 olyan embert, akivel van megtartott kapcsolata. Ámde le szoktuk beszélni magunkat: „Bélát nem hívom föl, mert ő nagyon sokat beszél, Margitkát nem, mert gyerekei vannak, nem akarom zavarni. Gézát sem hívom, mert már olyan régen hívtam. Miért most hívnám?” Ezt a „lebeszélőkét” szükséges kikapcsolni, hogy igenis mindenkivel lépjünk kapcsolatba! Ugyanis a magányunkat egyedül az tudja oldani, hogyha aktívan kapcsolatot keresünk másokkal.

Elég néhány ember

– Nem kell azt várni egy ilyen beszélgetésnél, ha felhívok valakit, vagy írok neki egy rövid üzenetet, hogy ezek hosszú és tartalmas beszélgetések lesznek. Nem ez a cél, hanem az, hogy valakivel kapcsolódjak, valakinek halljam a hangját. Látjuk időnként, hogy egyedül élő, idős embereknél van egy napi rutin. Szépen felöltöznek, lesétálnak a boltig, váltanak néhány szót a boltossal, néhány szót a szomszéddal. Ezt érdemes őrizni. Például kitűzni magunknak, hogy mindennap hat emberrel szóba elegyedünk. Ez a napi rítus megtartó erejű lehet – fogalmazott Kozma-Vízkeleti Dániel.

(A borítóképen: Kozma-Vízkeleti Dániel)