Szervezetek pártfelügyelet alatt

A diktatúra természetéhez tartozik, hogy igen jól dokumentálja a saját tevékenységét. Furcsa jelenségre világítanak rá a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) levéltárakban őrzött pártiratai is, amelyekből kiderül: az 1956-os forradalmi szervezetekben, sőt azok vezetői között jelentős számban találni a szocialista párthoz hű funkcionáriusokat. A pártszervek helyi vezetői központi utasításként azt a feladatot kapták, hogy igyekezzenek az eseményeket hátráltatni és befolyásukat az élet minden területén megőrizni. Ha szükséges, hozzanak létre forradalmi csoportokat, amelyeknek vegyék át a vezetését, és a tagság egy része is megbízható elvtárs legyen.

Taktikai célok

Miskolcon – az ország más településeihez hasonlóan – a városi és a megyei pártbizottság vezetői taktikai megfontolásból már a forradalom első napjaiban arra törekedtek, hogy az események irányítását a kezükben tartsák – világít rá Kis József történész, a megyei levéltár igazgatója. Példaként említi, hogy az egyetemi diákság október 22-én megfogalmazott 11 pontjából például igyekeztek kihúzatni azokat, amelyek a szovjet csapatok azonnali kivonására, illetve a Varsói Szerződésből való kilépésre vonatkoztak. Másnap, október 23-án viszont már arra ösztönözték a ­DIMÁVAG munkásságának igényeit megfogalmazó Bogár Károlyt és társait, hogy ezeket a pontokat is vegyék bele a követelésekbe.

Arra törekedtek, hogy az események irányítását a kezükben tartsák

Kis József

A fővárosi hírek hatására egyre forrósodó hangulatban mindenesetre meglepőnek tűnik, hogy már az első miskolci területi forradalmi szervezetekben helyet kaptak a kommunisták, egyes testületek megszervezését pedig ők kezdeményezték. Az egyetemen létrehozott városi sztrájkbizottság – amely még aznap átalakult megyei munkástanáccsá – vezetőjének egy régi párttagot, Rozgonyi Ernőt, a megyei tanács osztályvezetőjét választották, de a Miskolc városi Nemzeti Bizottság alapító tagjai között is ott találjuk a városi párttitkárt, Déri Ernőt.

A forradalmi vívmányok megőrzésére életre hívott nemzetőrségben is a párthoz hű emberek voltak a hangadók, akik utóbb, a felkelés leverése után aktívan részt vettek a rendcsinálásban. A megyei parancsnok, Birtalan Mihály a szovjet csapatok bevonulása, 1956. november 4-e után részt vett a miskolci egyetemi hallgatók lefegyverzésében, a megyei politikai nyomozóosztály, vagyis az ÁVH jogutódjának a megszervezésében és a forradalmárok letartóztatásában. Érdemeit 1957-ben több kitüntetéssel ismerte el a szocialista hatalom. A pártutasításra nemzetőrnek állt Deli István pedig később azt az osztagot vezette, amely a megtorlás első halálos ítéletét, Soltész József kivégzését végrehajtotta Miskolcon.

Ez utóbbi tény mutatja, hogy a „kommunista forradalmárok” később más-más életpályát futottak be – tudjuk meg Kis Józseftől.

A történelem különös fintora viszont, hogy a párthű funkcionáriusok utóbb egymást is el akarták számoltatni a forradalomhoz való viszonyulásuk szerint, világít rá. A fegyelmi eljárásokat végül a pártközpontból kellett leállítani, mivel az már több helyi pártvezetőt is börtönnel fenyegetett. A legtöbbjük így folytathatta a pályafutását. A mezőkövesdi járási első titkár, Koleszár István, aki maga kezdeményezte a járási munkástanács megalakítását, később megyei rendőrfőkapitány lett, szakmai előélet nélkül. Deme Lászlót, a megyei munkástanács akkori elnökhelyettesét, bár aktívan részt vett az első megyei munkástanács munkájában, utóbb a megyei pártbizottság titkárának nevezték ki, onnan ment nyugdíjba 1981-ben.

Az 1956. október 26-i rend­őri sortűz és az azt követő események idején került a megyei munkástanács közelébe Grósz Károly, aki ugyancsak megúszta a pártállam börtönét, és szép karriert futott be: a Magyar Rádió és a Magyar Televízió párttitkára, majd a Központi Bizottság agitációs és propagandaosztályának vezetője lett. Miskolcra 1979-ben az MSZMP megyei első titkáraként tért vissza, pályafutását 1988-ban miniszterelnökként fejezte be.

(A borítóképen: Felvonulás október 25-én)