A szabadságért haltak meg

A nevük méltán mindmáig közismert: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Knezich Károly, Kiss Ernő, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly.

A ma emberének feltűnő, hogy a nevek többsége nem magyar és talán nem is értjük, miért álltak ők és még sokan a nemzetiségek közül a magyar szabadságharc oldalára. Különös tekintettel az esélyekre és arra, hogy eredetileg többségükben a K und K (császári és királyi) közös hadsereg császárra felesküdött tisztjei voltak. Mi már a szűk határok közé szorított, Trianon utáni Magyarországot és a körülöttünk lévő utódállamokat ismerjük. Az akkori Magyar Királyság azonban egészen más volt. Egy soknemzetiségű, pezsgő életű ország, egyfajta népek olvasztótégelye, ahol voltak ugyan időnként konfliktusok, de a történelem által kialakított együttélésből mindenki profitált. Gyerekkoromban rácsodálkoztam nagyapám emlékbe eltett pengőire, amelyeken négy nyelven szerepeltek a címletek. Ez volt a normális ott, ahol a többségi nemzet, a magyar, tisztelte a vele élő többi nemzetiséget is. Talán ezért éreztek velünk együtt, talán ezért áldozták fel az életüket is az oldalunkon más népek fiai.

Együtt küzdöttek

A szabadságharcosok közül többen Magyarországon kívül születtek. Leiningen-Westerburg Károly hesseni arisztokrata volt, Pöltenberg Ernő Bécsben született. A szabad Magyarország reménye tehát nem csak a többségi társadalom számára volt fontos. Érdekesség, hogy a Magyar Királyságban élő nemzetiségek akkoriban hungarusnak számítottak, azaz a magyar nemzet részeinek tekintették őket és ők magukat. Így eshetett meg az, hogy a származásukat tekintve német Aulich, Láhner, Pöltenberg és Leiningen-Westerburg, illetve Schweidel, a szerb Damjanich, a horvát Knezich, az örmény Lázár együtt harcolt és halt meg a magyarokkal: Dessewffy, Kiss, Nagysándor, Török és Vécsey tábornokokkal és főtisztekkel. De nem hagyhatók ki a megemlékezésből azok a „névtelen” százak és ezrek, akik más nemzetiségek fiaiként velünk küzdöttek a szabadságért.

A cár hiába kérte a megbocsátást, az osztrák udvar megtorlást akart. Október 6-án került sor a kivégzésekre, ez volt a bécsi forradalom évfordulója. „Pannonia, Vergiss Deine Toten Nicht, Als Klager Leben Sie” („Pannónia, ne feledd halottaid, vádlóként élnek ők”) – így hangzik a mondás, amelynek szavai a vértanúk neveinek kezdőbetűjével kezdődnek.

(A borítóképen: Az aradi tizenhármak)