Interjú Laczkó Zsolt görögkatolikus pappal

2021.09.12. 16:00

„Ma már nem jó a tegnapi hitem”

A miskolci születésű kórházlelkész sokaknak segített már a betegágyak mellett, most saját küzdelméről beszélt a Hajdú-Bihari Naplónak.

Szakál Adrienn

Azt gondolhatnánk, hogy a gyógyulásban való hit írmagja minden, ami súlyosbodó betegségben vigaszt nyújthat, és csak a fizikai gyógyulás jelenthet utat a boldogsághoz. Laczkó Zsolt görögkatolikus kórházlelkész évek óta súlyosbodó betegséggel küzd, de életét és annak kihívásait egyfajta belső zarándokútként kezeli. A Naplónak a közelmúltban adott interjúból kiderül az is, hogy mindennapjait korántsem a gyógyulás, vagyis a saját akarata iránti fundamentális törekvés, sokkal inkább a realitás és a hit esszenciális egysége vezérli.

Mikor, hogyan szerzett tudomást betegségéről és hogy áll most a gyógyulásban?

2018 nyarán az arc- és homloküregemben felfedeztek egy daganatot. Nem kaptam levegőt a bal orrjáraton. A szövettan megállapította, hogy rosszindulatú tumor, szarkóma. 2019 októberében már lebénult a fél arcom, annyira nyomta az idegeket, és újra eldugult az orrom, majd novemberben történt meg a radikális, nagy műtét, ezt tizennégy órán keresztül végezte egy orvoscsoport. Kívülről nyitották meg az arckoponyát, kivették a tumort, de az érintett csontokat, szöveteket is. Tavaly januárban és februárban harminchárom sugárkezelést kaptam, most ennek a mellékhatásait szenvedem, nemsokára megint műtenek. Az emberi értelem tiltakozik a betegség, a szenvedés ellen. Beteg lélek az, amelyik szándékosan keresi, ezt hívjuk mazochizmusnak, amit én tudatosan nem keresek. A kérdés, hogy ha mégis létezik, mit kezdek vele, és ha kikerülni nem tudom, miként viszonyulok hozzá, honnan, kitől várok segítséget. Ez izgalmas kérdés, és azt hiszem, mindenkinek meg kell keresni a maga válaszát. V. E. Frankl írja:

Nincs értelmetlen élet, csak meg nem értett élet van.

Ha valamit nem értek, az nem azt jelenti: értelmetlen, hanem csak annyit: még nem tartok ott, hogy értsem. Ha nem értem, de keresem, és nem adom fel, meg is fogom találni.

Hogyan zajlott le ez Önben?

Az egyik főorvos ismerősöm a betegségem kezdetén részletesen megmutatta a CT- vizsgálatom képeit, ecsetelve, hogy a daganat miként terjedt el és emésztette fel a csontjaimat, utána döbbenten lementem a kápolnába, és számomra eljött a világvége. Egy-két órán keresztül zokogtam, rám nehezedett a sötétség: semmit sem értek, meg fogok halni, nem tudom, mi lesz a családommal. Átéltem lelkileg a kínok kínját, de ahogy eltelt ez a pár óra és kibőgtem magam, megnyugodtam, és az Úristen meglátogatott az ő végtelen kegyelmével. Hallatlan boldogság és béke töltött el. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, és ez a derűs lelkület azóta is tart.

Folyamatosan tenyerén hord a Jóisten,

pedig ezután, mind a mai napig még

szörnyűbb megpróbáltatások jöttek, és

egy percig sem estem kétségbe. A béke

ott volt, ott van töretlenül a szívemben.

Mi vezeti ilyenkor végzetes me­lankóliába a betegeket?

Két hiba van. Ha valaki bele sem megy ezekbe az érzésekbe és felületes, felszínes marad: ez a tagadás. A másik, hogy belemerül a sötétségbe és benne is ragad, ez a depresszió. Én azt vallom, bele kell menni, át kell élni, meg kell szenvedni, de utána ki kell jönni belőle. Ez gyakran azt jelenti: nem megoldom a problémát, mert nem tudom, de túlnövök rajta. Elfogadhatóvá tenni az elfogadhatatlant, megérteni a megérthetetlent, ez lehetetlen vállalkozás. Egész egyszerűen a szenvedés a valóság, és ha akarjuk, ha nem, része az életünknek. A szenvedés titok, misztérium, de ez nem azt jelenti, hogy érthetetlen, hanem azt, hogy végtelen. Én is azt mondom: nem értem Istent, de nem is lehet érteni Istent. Én nem is érteni akarom, hanem rábízni magamat, hinni benne, és nekem ez elég.

Kórházlelkészként hivatásának része, hogy a betegeket lélekben is gyámolítsa. Mennyiben erősítik a kórtermekben tapasztaltak?

A hitem lényegét, tartalmát leginkább a rosszhoz való viszonyulásomban tudom lemérni. A gyermeki hit kérdez: miért engedi Isten? A kérdés mögött az áll, hogy nekem nincs válaszom, így könnyebb a felelősséget áthárítani. A serdülő hit lázad. Nem tudja az igazságtalanságot, szenvedést, betegséget és halált elfogadni. A felnőtt hit küzd a rossz ellen, de nem tud mindent megváltoztatni. Kettős viszonyulás ez: amire hatok, azt jobbá teszem; amit nem tudok alakítani, azt belső békével elfogadom. Nem az a kérdés, hogy hol van Isten és miért nem segít, hanem az, hogy én hol vagyok és megteszem-e a dolgom az Istenért, pontosabban megtesszük-e együtt, közösen. Ez túlmutat rajtunk. Nem rólunk szól, nem mi vagyunk a főszereplők, talán csak a statiszták. A legtöbb és a legjobb, ami kihozható az életünkből, hogy engedjük átragyogni magunkon a Teremtő rendkívüliségét, kegyelmét. Én ezt hívom igazi alázatnak, spirituális érettségnek. Isten akaratának a keresése élethosszig tartó feladat, és ennek az akaratnak a megvalósítása nem létezik tiszta múlt, megbocsátás, igazi szabadság nélkül. Mint ahogy a jelenben hozott üdvösséges, jó döntések nélkül sem. Erre látok példákat a kórtermekben is. Tulajdonképpen a betegágyon mindenki hoz egy döntést, tudatosan vagy öntudatlanul sodródva: hitvány ember akar lenni vagy hős, kesereg vagy helyt áll, beteg akar maradni vagy egészséges.

A helytállást választotta. Miben változott életszemlélete, világlátása?

Úgy gondolok az életre és benne a próbatételekre, mint egy zarándoklatra. Aki zarándokol, nem rohan, nem menekül, nem menetel, nem túrázik, nem kirándul, nem sétál. Aki zarándokol, nem bóklászik. Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít, aki zarándokol, teljessé tesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, aki zarándokol, befelé figyel. Aki bóklászik, céltalan, aki zarándokol, célra talál. Aki zarándokol, úton, jó úton van. Én a betegség útján zarándokolok. A zarándokok pedig mindig testvérek: összeköti őket az út és a cél.

Mit tanít Önnek ez az út?

Azt tanulom, hogy a saját utamat válasszam. Azt tudatosítom, hogy az életnek nincs alternatívája és mindig van értelme. Még a túlélhetetlen is túlélhető, ha keresem az értelmét. Naponta kérdezzük meg: ki vagy és mit szeretnél elérni? Kiért és miért élsz? Ha a dolgokat, a körülményeket nem tudod megváltoztatni, változtasd meg a látásmódodat, a fájdalom elkerülésének ugyanis sokszor az egyetlen módja, hogy megváltoztatod a hozzáállásod. Nélkülözhetetlen vagy. Felelősséget kell érezni önmagadért, és vállalni, mert ez ad értelmet az életednek. Van, aki feladja, van, aki megáll és olyan is, aki visszafordul, de végig is lehet menni a zarándokúton.

Hogyan értelmezi ezt a folyamatot? Szokás ilyenkor büntetésként felfogni Isten döntését.

Erről Reményik Sándor sorai jutnak eszembe:

A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak a

visszáját látjuk itt, És néha – legszebb

perceinkben – A színéből is – valamit.

Ha csak lentről nézzük, az ember oldaláról a szenvedést: igenis probléma, nincs mintája, csak gubancok, csomók. Ki képes meglátni a színét is? Tudunk-e változni, növekedni? Mennyire félünk az újtól, az ismeretlentől? Nekem itt ez a kérdés, vagyis az, hogy van-e igazán hitünk. Számomra a hit egy dinamikus valóság, valódi élő kapaszkodó, hatalmas erőforrás. Változni, alakulni tud, ez azt jelenti, hogy ma már nem jó a tegnapi hitem. Ma mai hitre van szükségem, holnap sem lesz jó a mai, holnap holnapi hit kell. Ezért szoktam megkülönböztetni egymástól a hitet és a vallást.

Miben különbözik és miként ér össze a kettő?

A vallás a múlt, a keretek, szertartások, énekek, a hagyomány. Ebbe bele lehet születni, megismerhetem, de ez csak a váz. Élő akkor lesz mindez, ha hitem is van, mert ez a tűz, ez az élet maga, a Szentlélek bennünk lakása. Az élő hit az dinamika, változás, fejlődés, s mint ilyen kiismerhetetlen, kimeríthetetlen. A kockázat tutiorizmusa jellemzi – mondjuk bölcseletileg. Mindig más, mindig több, vagyis sosem lehet kipipálni, hogy én hiszek. A vallásosságomat talán igen, de a hitemet nem. Tehát a szenvedés nehézségét az adja, hogy mennyire tudjuk mindezt élő hittel szemlélni, teret adva életünkben Isten vezetésének. Tudok-e állandóan tanulni, növekedni, fejlődni.

A hívek közösen is imádkoznak a gyógyulásáért. Milyen jelentőséget tulajdonít ennek?

Kérhetünk dolgokat Istentől, de a kérdés, hogy ha nem kapjuk meg, van-e ezután is hitünk, ezért szoktam azt mondani: a kérő imádságok lehetnek a hitetlenség, hitehagyás alapjai, okai. Mert a felületes hívő azt mondja: én imádkoztam, kértem Istent, de ő nem hallgatott meg. Tehát nincs is. Eszébe sem jut a hitben járatlannak, hogy ki ő és ki az Isten. Kiesett a realitásból, mert fel sem merül benne a kérdés: diktálhatok én neki? A kérő imádság nem az én kívánságlistám beterjesztése csupán? Eszébe sem jut, hogy másfajta imák is vannak: dicsőítés, magasztalás, hálaadás.

Ha nem kapjuk meg, az miért van? Hogyan kell jól imádkozni?

Ha jó az ima, ha jól imádkozunk, hallatlan erő. Én ebből élek. Amikor például három hetet töltöttem az Országos Onkológiai Intézetben, és a tizennégy órás műtét és egynapos intenzíves altatás után felébredtem, hallatlanul és megmagyarázhatatlanul boldog voltam, legszívesebben szüntelenül magasztaltam volna az Urat. Boldog voltam, hogy élek, hogy szeret az Isten; boldog, hogy én is szerethetem Őt; hogy van egy szerető családom és egy nagyobb családom is van, az egyházam, akiknek az imáját kézzel foghatóan érzem.

Lehet, hogy a „nem”-mel is tanítani akar minket. Mélyebb hittel kell hozzátennünk azt is, amit a Miatyánkban tanít nekünk Jézus, ahol vannak úgynevezett. „te-kérések” és „mi-kérések”, és ezek között ott van az is, „legyen meg a Te akaratod”. Előbb Isten, utána mi, ez a helyes sorrend. Én inkább, ha jól akarok imádkozni, nem biztos, hogy valaki testi gyógyulásáért fohászkodom, legföljebb, ha ez Isten akaratával megegyező, hanem sokkal inkább az üdvösségéért. Én magam úgy érzem, lelkileg meggyógyultam. Kell ennél több?

(A borítóképen: Laczkó Zsolt)

Névjegy: Laczkó Zsolt

Születési helye, ideje: Miskolc, 1966. október 23.

Pappá szentelés helye, ideje: Nyíregyháza, 1992. augusztus 6.

Egyházmegye: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Felesége: Király Emese

Szolgálat:

1992–1994 Nyíregyháza segédlelkész

1994–1996 Budapest segédlelkész

1996–1999 Pere (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) parókus

1999–2002 Debrecen segédlelkész

2002– Debreceni Katolikus Kórházlelkészség (Kenézy Gyula-kórház) kórházlelkész

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában