Szörnyű dolgok történnek a lakásokban

Hihetetlen mennyiségű galambürülék eltakarítására kerestek megoldást az egyik miskolci Facebook-csoportban a napokban. Több helyről, szinte pillanatokon belül jött a megoldás: Káoszirtók. Egy miskolci csapat, fejtette ki az egyik kommentelő bővebben, akik mindenféle extrém takarítást vállalnak.

A közért teszik

Egy realitysorozat jutott eszembe, amit évekkel ezelőtt láttam a tévében: néhány asszony vállalja, hogy hihetetlenül mocskos, elhanyagolt lakásokat takarít ki, hogy aztán csillivillin adja vissza a tulajdonosnak. Érdekes volt a műsor, szinte show-szerű. Aztán beszéltem a miskolci Káoszirtókkal, amiből kiderült, ténykedésük nem csillogó sikersztori, inkább nagyon is szomorú.

Kezdjük a „könnyebbik” végénél. Péczeliné Imre Erika, a cég vezetője és tulajdonosa mutat egy videót, ami egy ház padlásán készült. A felvételen látszik, szinte térdig lehet járni a galambürülékben, ahogy néha elrepül egy-egy galamb, ahogy a videós körbejár, hatalmas por- és tollfelhőt mozgat meg. Aztán nézzük az „ilyen lett” képeket a takarítás után: ég és föld a különbség. Takarítottak már mindenfelé, például önkormányzati műemlék épületek, vidéki templomok padlásterében, ilyenkor nagyon kell figyelni, nemcsak azért, hogy nehogy kidobjanak valami értékeset, hanem azért is, nehogy rossz helyre lépjenek a korhadt deszkákon.

– Úgy három éve, amikor megkérdeztem egy illetékes ismerősömet, hogy mit gondol, volna-e igény extrém takarításra, azt mondta, akár holnaptól kezdhetnénk – meséli Erika. Ez akkortájt történt, amikor a Győri kapui lakótelep egyik lakásában egy mumifikálódott holttestet találtak: hosszú hónapok múltán fedezték fel, nem nagyon volt senki, aki kitakarítson utána.

Kihez fordulhatnak?

– A takarító vállalkozások irodákat, intézményeket vállalnak, ilyesmit senki – mondja, és hallgatva őt, nem csodálkozunk rajta. Viszont minden tisztelet az övéké: egy jól összeszokott csapat dolgozik együtt évek óta, hogy megoldja a város legkevésbé szeretett feladatait.

– A közért tesszük, csak az emberek még annyira nem látják át – magyarázza Erika. Megjegyzi, az igazán szörnyű dolgok nem az utcán történnek, hanem bent, a lakásokban, házakban. Minden napra akad munkájuk.

– Legtöbbször pszichiátriai beteg vagy kezelésre szoruló ember után takarítunk, és egyre több az ilyen eset – árulja el. Az első néhány munkájuk is hasonló volt, beteg ember lakása, akitől hosszú évek, sőt évtizedek óta fél az egész lépcsőház. Ezek az emberek gyűjtögetnek, mindegy, hogy mit, például a kukából kiveszik egy más ember által kidobott zsák szemetet, hazaviszik.

Volt, aki a saját vizeletét, székletét gyűjtötte a lakásban.

Rendszerint a szomszéd az, aki nem bírja elviselni a bűzt, a bogarakat, csótányokat, ágyi poloskát, a patkányokat. Fordul a közös képviselőhöz, aki azonban hárít, nem akarja felvállalni a problémát, majd fordul a különböző hatóságokhoz, sokszor hiába.

– Az a baj, hogy nagyon sok szabály hiányzik a törvénykönyvekből, ha hamarabb észrevenné valaki, hogy baj van, talán még segíteni lehetne a betegen – mondja Erika. Ők sokszor a takarításon túl abban is segítenek, hogy kihez fordulhat a szomszéd, a családtag.

A Káoszirtók egyébként ma már önkormányzati és hatósági megrendelésre is dolgoznak, ha valami extrém takarítást kíván, őket hívják. Kérdezzük, hogyan tudnak a fent említett esethez hasonlókban takarítani, főleg ha a lakásban lakó ettől elzárkózik.

– Nem zárkóznak el, a legtöbbször elfogadják a segítséget – válaszolja, és elárulja, rettenetes dolgokat látnak. Az Avason, a Győri kapu környékén nagyon sok hasonló esetük van. Nemrég egy 55 négyzetméteres lakásból 100 köbméter szemetet takarítottak ki.

Évek óta együtt

– Nincs két egyforma eset – magyarázza Erika, valójában ezért szereti is a munkáját. A csapat tagjainak többségével évek óta együtt dolgozik. Amikor belépnek a takarítandó helyiségbe – úgy tízen dolgoznak egyszerre –, pillanatokon belül felmérik, kinek mi lesz a feladata. Extra gyorsan, nagyon erős takarítószerekkel, védőruhában, maszkban dolgoznak.

Kérdezzük, lelkileg hogyan viselik.

– Munkának fogjuk fel, mint ahogy teszi például a halottszállító, a boncmester is – mondja. – Amint elvégeztük a munkát, igyekszünk elfelejteni.

Azért megbeszélik egymás közt a látottakat, ez sokat segít. Sokszor előfordul ugyanis, hogy egy, a lakásban több hete elhunyt ember után kell takarítaniuk, ez érzelmileg sem könnyű. Látni a fényképeket, személyes tárgyakat, igyekeznek nem belegondolni, hogy a fotókon mosolygó ember hogyan jutott idáig, milyen élete lehetett. Legtöbbször a hozzátartozók csak a kulcsot adják oda, ők maguk be sem lépnek. Egy fotót, egy tárgyat sem szeretnének emlékbe.

– Nem figyelünk egymásra, mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Nem egyedi eset az sem, hogy valaki hat hete meghalt, közel 200-an mennek el napi szinten az ajtaja előtt, érzik, hogy büdös van, de mégsem hívja senki a tűzoltót, mentőket, rendőrséget. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy hűha: hol is élünk? – jegyzi meg Erika, és hozzáfűzi, sajnos mintha szaporodott volna a hasonló esetek száma az utóbbi időben. Azért egy számára kedves sikersztoriról is be tud számolni. Egy idős bácsi lakását takarították ki, aki – persze ehhez szociális munkások segítségére is szükség volt – azóta normális életet él, nem esett vissza.