Kabdebó professzor úgy érzi, tartogatja valamire az Isten

Díszpolgári címet kapott Miskolc 2021-es városi ünnepe alkalmából Kabdebó Lóránt magyar irodalomtörténész, kritikus és egyetemi tanár, a Miskolci Egyetem bölcsészkarának alapítója.

Az idén 85 éves Kabdebó Lóránt számos kötet szerzője, a miskolci születésű költő, Szabó Lőrinc életének, munkásságának legnagyobb kutatója. Budapesten él, telefonon beszéltünk, majd írásban. Ragaszkodott a tegeződéshez.

Mit jelent a díszpolgári cím számodra?

Ha nyitásból így nekem szegezted a kérdést, csak egy vallomással válaszolhatok. Mert kérdésedet én úgy hallom: miért születtél erre a földre? Vagy: miért dolgozol még ma is, közeledvén születésed 85. évfordulójához? Még egyszerűbben: miért élsz? Amikor kortársaid, akiktől meg szeretnél kérdezni bármit is, már nem érhetőek el egy-egy telefonhívással. Ilyenkor szoktam Németh László első regényének hősével válaszolni magamnak: „Tartogat valamire az Isten”. Szakmámban pedig emígyen: valamely műalkotás annál értékesebb, minél többféleképpen félreérthető. Miként Esterházy Péternek talán utolsó beszélgetésünk alkalmával szemébe mondtam: te vagy a huszadik századi magyar prózairodalom legnagyobb alkotója, de egyetlen mondatoddal sem értek egyet. Arra pedig büszkén hivatkozhatok, hogy a kitüntetéseket mindig pártsemleges egyetértésben kaptam. Példát? Amiért Miskolcon leginkább ismernek, a karalapítás elismeréseként a tisztikereszt kitüntetésre 1998-ban még az előző kormány minisztere terjesztett fel, majd az őt felváltó miniszter adta át. Mindketten általam tisztelt történelmi személyiségek. Vagy: nemrég, kampánycsörte idejében akként adta át lakóhelyem, Zugló díszpolgárságát a viták kereszttüzében álló polgármester, hogy hangsúlyozta – ez az összejövetel legyen a város békés ünnepe, és a kitüntetés egyhangú szavazás elismerése. És hasonlókat mondhatok arról a költőről is, akinek munkássága feltárására és bemutatására egy egész életet szenteltem. Szabó Lőrincről, még alkalmilag vele szembeforduló korábbi barátai is egyetértettek mindenkoron, hogy a magyar líra vitathatatlanul egyik legnagyobb klasszikus alkotója. És ha ez nem is a nagyság objektív mértéke, de az írásbeli érettségiknek mostanára egyik leggyakrabban szereplő témája. Mi köt vele össze a mostani ünnepi alkalommal? Életművének szolgálatával tudatosítottam, hogy mindmostanáig Miskolc város legnagyobb szülöttjét tisztelhetjük személyében. Szabó Lőrinc monográfusának, életműve minden szövege megismertetőjének lenni: ez lett munkásságom fedezete oly sokat változott korunkban. Ezzel szerezhettem meg munkálkodásom mestereinek becsülését, tanítványaim szeretetét és köszönhetem mindazok elismerését, akik szemében kiérdemelhettem az általad emlegetett kitüntetést. Életem pedig éppen ehhez a városhoz kötődik, attól a pillanattól, hogy 1951 egyik késő novemberi pillanatában az akkor még üres vidék négy árválkodó kétemeletes téglaépületeinek egyikébe ideköltöztünk. Dörgött, villámlott, majd ködösen esősre fordult az idő. Következő napon beírt a Földes-gimnázium ideiglenesen a Kossuth-gimnázium épületében működő hallgatói közé Erdélyi tanár úr, akkor igazgatóhelyettes, akinek három lánya közül kettőt utóbb magam is tanítottam. A Földes épületében akkor még az egyetem indult Miskolcon, a következő évben költözött csak mai, végleges campusára, a várostól még oly távoli Dudujka-völgybe. Mára már a város magába ölelte, mint egy koszorú, tiszteletben tartva példázatos önállóságát. Ki gondolta volna, hogy mindezzel szintén összeforr az én életem is. Hogy most, amikor e sorokat írom, és remélem felszabadulásunkat a vírus uralmától, ott vár professzori szobám, nevemmel jelezve odatartozásomat.

Bár Gyöngyösön nőttél fel, Miskolcinak mondod magad. Miért?

Apám országosan jól ismert, Erdélyből elszármazott magyar–örmény mérnök volt, aki a Műegyetem elvégzése után Gyöngyösön a közműveknél a nagy tűzvész utáni felvirágoztatás és a Mátra üdülőövezetté kiépítésének egyik alakítója lett. Amikor az ÉMÁSZ – mint Észak-Magyarország áramszolgáltató központja – létrejött, az egyik vezető állást neki ajánlották fel. Így kerültünk az egész család számára ismeretlen nagyvárosba. A kisváros után ez a csörömpölő nagyváros szokatlan volt. De mindenért kárpótolt a Földes-gimnázium. Minden szakon példás színvonalú, nagy műveltségű tanáraival.

Édesapád mérnök volt. Mégis más pályát választottál.

Természetesen mérnöknek készültem, apámmal jártam a Mátrát, ismerkedtem a mérnökség és a vállalati vezetés gyakorlati életmódjával, de a nagyvárosban védő otthonommá vált a Pápay Sándor és Bándi Géza vezette ifjúsági könyvtár. Elkezdtem a Földesben átalakulni olvasó emberré. Pápay Sándor életszerűen példázta számomra a bölcsész életformát olyannyira, hogy bölcsészdékánként első dolgom volt, hogy oktatónak és munkám segítőjeként meghívtam társammá. Tanítványai igen kedvelték, sokan felvették óráit, élete utolsó napját is velük töltötte, egyetemi óráját megtartva tért otthonába.

Nem szeretted volna kipróbálni magad költőként, íróként?

Gyöngyösön hetedikes koromban még az iskolai dolgozatot is versben írtam. De szerencsémre magyartanárom ezt látva a „fűzfát” kezdte emlegetni. Ugyanő, akkor éppen a Toldit tanította nekünk. Érthető, hogy elszégyelltem magam. Rájöttem, hogy a művek értelmezése, megszerettetése lesz az én feladatom. Később tanárként a Földesben nyelvtanórán felírtam a táblára József Attila Eszméletének egy-egy versszakát, és közöltem: most pedig ezt nyelvtanilag fogjuk értelmezni. Ezt sokszor megemlegette azóta is Tverdota Gyuri tanítványom, aki azóta már nyugdíjas ELTE-professzor, „nagydoktor”, a József Attila-filológia neves személyisége. Tanárként vitám volt egy pontos-száraz-paragrafusos szakfelügyelő kollégámmal. Számonkérte a szabályos tanmenetet. Én meg azt mondtam: várjunk pár évtizedet, meglátjuk, melyikünk tanítványaival fogunk színházban, hangversenyen, kiállításokon nagyobb számban találkozni.

Szabó Lőrinc kutatója vagy. Emlékszel az első „találkozásra”. Mi fogott meg benne?

Egy misztikus „találkozásra” emlékszem. Vonaton utaztunk, bányamérnök professzor orgonistának készülő műszaki egyetemista fiával. Kezembe adta legendás filmszínésznő keresztanyjának, Szeleczky Zitának dedikált Szabó Lőrinc összes verseit. Ahol kinyílt, olvasni kezdtem. Szun Vu Kung lázadása. Létezésünk mítoszát, a huszadik századi történelem tragikus meghasonlásait, világismeretünk reménységeit és csalódásait, a békék megalázásait, és a belőle mégis ránk osztódó tanulságot hallom sugárzódni: „új parancsot adok: szeressétek egymást”. Közben „némán besuhan / egy örök Árny: lehetne Buddha is, / de itt másképpen hívják, és tövis / koronázza”.

Testvérem, aki tanítványod volt a Miskolci Egyetemen, a mai napig emlegeti a diplomaosztón elhangzott „útravalódat”: nagyon fontos az életben, hogy mindig kérdezzetek. Ezt ma is fontosnak tartod?

Onnan jutott eszedbe, amint a János-evangéliumot és egy buddhista ihletettségű mesét összeolvastam, ekként kérdezve rá jelen világunk állapotára? Némethy Feri, legendás miskolci színész barátom figyelmeztetett erre utóbb, éppen ennek a versnek értelmezésére. Amikor megkértem, mondja el egy műsorban ezt a balladai hangoltságú világmagyarázatot. Testvéred jól emlékezik, tanítványaim lelkére kötöttem mindig, és most éjjelente, amikor újabb és újabb tanulmányaimat készítem, mondom magamnak is: hallgassunk a szöveg mögé, olvassuk össze az egyes műveket, és ezáltal próbáljuk megtalálni helyünket a világban.

Sok-sok tanulmányt, monográfiát írtál a 20. századi irodalom képviselőiről. Van-e, aki hasonló erővel fogott meg, mint Szabó Lőrinc?

Valaha Ady állt legközelebb hozzám. Az ős Kaján című vers magyarázatát, amit itt, a TIT előcsarnokában egy leányismerősömnek rögtönöztem ifjúságomban, soha nem tudtam azóta se leírni. De felfedeztem a Margita élni akar című versciklusát, amellyel kezdődik szerintem 1912-ben a modern magyar költészet, egy időben a modernség megjelenésével az európai lírában. Nemrég, Weöres centenáriumán azt éreztem, hogy mostanra érett meg költészete a legnagyobbak közötti befogadására. Pilinszkyről Kocsis Zoltánnal beszélgettünk hosszasabban. Juhász Ferenc lírájában a számomra a művészetet meghatározó bartóki modell feltámadását üdvözöltem a magyar lírában. Kortársaim útját pedig szerkesztőként figyeltem.

1962 és 1984 között a Napjaink című folyóirat rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettese voltál. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?

Serfőző Simon barátommal a vers- és kritikai rovatot a hatvanas évek második felében sikerült országos szintre felemelni, kötődve az Új Írás című folyóirat által felfedezett és kritikával támogatott költők, az általam Heteknek nevezett csoport közléséhez. Közülük leggyakrabban Ágh István, Ratkó József, Bella István és hát maga Serfőző szerepeltek a lapban. És arra külön büszke vagyok, hogy professzor-mesterem és Ágh Pista egyszerre ajánlotta figyelmembe a klasszikus költői életművet hátrahagyó Tandori Dezsőt, akinek talán első közlője lehetett a Napjaink, bemutattuk hosszúversét, a Vissza az égbe címűt, mellette Feledy Gyula nagyszerű grafikai értelmezésével, és a magam kritikai bemutatásával.

Kulcsszereped volt a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának létrehozásában. Ezt miért találtad fontosnak?

Pécsett lettem tanszékvezető egyetemi tanár, az irodalomtudomány doktora, ott kezdtük el Kulcsár Szabó Ernő társaságában szakmánk rendszerváltó konferenciáinak sorozatát. Mégis megörültem, amikor Kovács Ferenc, egyetemünk rektoraként felkeresett, és meghívott a már elkezdett Bölcsészettudományi Kar tető alá hozására. Mert szerkesztő koromra emlékezve tudtam, hogy egy irodalmi lap mellé kell egy humán szakokkal rendelkező egyetem. Feleségem kohómérnök és hőkezelő szakmérnök volt, jól ismertem az egyetem nagyszerű műszaki oktatóit. A selmeci hagyomány pedig történész szívemet vonzotta magához. Ehhez társítani az általam elképzelt bölcsész társaságot, ez megérte a karrá válás szabályos akkreditációjának megharcolását. Veres Pál polgármester urunknak, régi kollégámnak ekként gratuláltam nemrég: Miskolcon, ha teljes odaadással vállal valaki egy vezetői állást, az felkészülhet legalább egy infarktusra és egy négyeres bypass műtétre. De tegyem hozzá, arra az örömre is, amint gyógyulóban lévén egy kora délután megszólalt pesti lakásomon a telefon (akkor még nem volt mobilelérhetőség), és a miniszter titkárnője csak ennyit mondott: professzor úr, jó hírt mondok a beteg szívének – most szavazták meg a kari rangot, a miniszter úr most szólt, hogy azonnal értesítsük.

Névjegy: Kabdebó Lóránt

Született: Budapesten, 1936. augusztus 9-én

Magyar irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, Szabó Lőrinc monográfusa.

1958-ban végzett az ELTE BTK magyar–történelem szakán.

1958–1970-ben Miskolcon dolgozott középiskolai tanárként, 1962 és 1984 között a Napjaink című folyóirat rovatvezetője

Kulcsszerepe volt a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának létrehozásában, a magyar irodalmi, történelmi és modern filológiai tanszékek megalapításában. 1993 és 1997 között igazgatta a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetét, 1997-ben a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja lett.

2006-tól a Miskolci Egyetem professor emeritusa.

Felesége Dobos Marianne. Gyermekei: Tamás (1965), György (1966).

https://boon.hu/kozelet/helyi-kozelet/kituntetesek-a-2021-es-miskolci-varosnap-alkalmabol-5437297/