Egy nagyváros Covid-ambulanciáján történt

A kórházudvaron egy fehér szkafanderes orvos oxigénszintet mért, majd be kellett mennem a váróterembe, majd egy sor vizsgálat következett (láz-, vérnyomásmérés, vérvétel, fülből vérvétel az Astrup-vizsgálathoz, EKG, mellkasröntgen stb.). A két doktornő, aki vizsgált, meghallgatott, és kikérdezett, nagyon szimpatikus, kedves és különösen barátságos és megnyugtató volt.

Amíg az eredményre várakoztam a folyosón, addig a sok szkafanderes ott sürgött-forgott. Az egyik orvos úgy indult az útjára, hogy azt mondta: „Na, akkor most átmegyek George Clooney-ba”. Majd hallottam, hogy a „Jössz pénteken is a Covidra?” kérdésre az a válasz érkezik, hogy „Nem tudok jobbat.” Ezeken elmosolyodtam és arra gondoltam, hogy mennyire jó, hogy ezekben a nehéz, vészterhes időkben ezek az orvosok, ápolók nemcsak hogy kitartóan segítenek a betegeknek, hanem meg tudták őrizni a humorukat, emberségüket, lelkesedésüket és jókedvüket is.

Végül szerencsére hazamehettem, és itthon gyógyulok.

Így telt a kedd délelőttöm, egészen másként, mint ahogy elképzeltem. A kedves és barátságos és humorukat is megőrző egészségügyi dolgozóknak köszönhetően nem volt olyan kellemetlen és elviselhetetlen a Covid-ambulancián töltött idő, mint ahogy azt először képzeltem. Szeretnék az ott dolgozóknak köszönetet mondani ezzel a kis írással, hátha magukra ismernek…

(A borítóképen: A gyógyítók munkájáért mondott köszönetet)