Az Ukrán Front 0060-as parancsára

A második világháború még korántsem ért véget, amikor a bevonuló Vörös Hadsereg parancsára 1944. november végén már megkezdődött a „népellenes” német kisebbség elhurcolása Miskolcról a Szovjetunióba „egy kis munkára”. A helyi kommunisták MOKAN-Komitéja által levezényelt deportálásnak azonban nem csak a német ajkúak estek áldozatául, hanem egyszerű polgárok is: munkások, nők, terhes anyák, tisztviselők. A Kis József és dr. Kunt Gergely által összeállított Málenkij robot Nagy-Miskolcon című tanulmánykötet adatközlése szerint 588 embert hurcoltak el, közülük 111 soha nem tért vissza. Dr. Kunt Gergellyel beszélgettünk.

A „málenkij robot” kifejezés európai történész körökben is közismert fogalom, vagy magyar különlegesség?

Magyarországon a „málenkij robot” egyértelműen a civil lakosoknak a Szovjetunióba történő kényszermunkára hurcolását jelenti. Ez más kelet-európai államokat is sújtott. Volt ennek bizonyos területeken etnikai színezete, a Kárpátalján például az ott élő magyarokat, Magyarországon kifejezetten az itt élő német kisebbséget érintette. Ráadásul vannak a témának határ­területei, mert ha katonáról volt szó, hadifogoly-munkatáborról beszélhetünk, ha viszont civilről, akkor egyértelműen kényszermunkára hurcolásról, amit a szovjet hatóságok a munkaerő-szükséglet fedezésére szolgáló hadi jóvátételként értelmeztek, már jóval a második világháború befejezése előtt. A málenkij robotról a 2. és a 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa által 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancs rendelkezett.

Mikor kezdődött az elhurcolás?

Ahogy a szovjet hadsereg egy adott területen átvette a hatalmat, ez szinte azonnal megkezdődött, Miskolcon két hullámban, 1944 novemberében és 1945 januárjában. Ebben a Vörös Hadsereg adminisztrációja mellett a helyhatóságnak és a kollaboránsoknak is meghatározó szerepe volt. Ők adtak információkat arról, hogy ki tartozik bele a célcsoportba, ki számít németnek. Az oroszok meggyőződése szerint például azok, akiknek a neve R betűre végződik. A helyi közigazgatástól viszont megtudhatták, hogy egy adott településen kikről van szó és hol élnek.

A magyar történetírás hogyan foglalkozott ezzel a témával, tekintettel arra, hogy az ország a rendszerváltozásig szovjet nagyhatalmi fennhatóság alatt állt?

Az 1980-as évek legvégén is volt már kutató, aki ezzel foglalkozott. Például Balázs József diósgyőri tanító, aki kéziratban maradt Német–orosz háború Diósgyőrben című munkájában már sorra veszi a málenkij robot helyi eseményeit. A levéltári dokumentumokat kutatni bizonyosan lehetett volna korábban is, de hogy publikálni lehetett volna-e, az már más kérdés. Itt állomásozott a Vörös Hadsereg, így azok a bűncselekményszerű eljárások, amik hozzájuk kötődtek, eleve tabunak minősültek.

Mégis csak a rendszerváltozás után ismerhettük meg többé-kevésbé az áldozatok sorsát.

A Málenkij robot Nagy-Miskolcon tanulmánykötet azért unikális, mert az egykori településrészenként személyi adattárat tesz közzé. A nevek mellett így megismerhetővé váltak az egyéni történetek. A kötet három fő részre tagolható: a főként Miskolc-Diósgyőrben történt események leírása, aztán, hogy mi történt az itthon maradottakkal, végül mi történt azokkal, akiket elvittek, döntően a Donyec-medencébe, Dombaszk vidékére, kétezer kilométerre az otthonuktól. Közzéteszünk emellett egy eddig ismeretlen leírást, Vágner Dezső naplóját. A dombaszi munkatáborban 1946 őszén, fertőzésben meghalt naplóíró sorai az elhurcoltak mindennapjaiba enged bepillantást.

Voltak előzetes elképzeléseik, amik alapján a kutatást végezték?

Már lezártuk a kéziratot, amikor szerzőtársam, Kis József főlevéltáros tavaly év elején rábukkant az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában azoknak a bírósági ügyeknek az irataira, amiket 1945 januárjában Diósgyőrben tartottak azok körében, akiket az elhurcolásokért felelősnek neveztek meg. Abból derült ki, hogy a Horthy-korszakban is dolgozó diósgyőri jegyzőt, Fekete Gyulát tették meg bűnbaknak mint aki a kényszermunkára kijelöltekről szóló listát összeállította. Ez természetesen nem csak az ő felelőssége volt, nála fontosabb szerepet játszott ebben a Vörös Hadsereg által kijelölt miskolci kommunistákból álló rendfenntartó egység, a MOKAN-Komité (Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéje), akik véglegesítették a listát, majd elvégezték a kijelöltek felkutatását és begyűjtését.

Kik tartoztak a kényszermunkára kijelöltek célcsoportjába Miskolcon?

Ez alapvetően a német nevűeket, német származásúakat érintette. Felmerülhet, hogy mi alapján dönti el ezt egy hivatalnok, hiszen számos olyan ember is felkerült a listára, akiknek neve és származása egyértelműen magyar volt. Végül elvittek bárkit, akár véletlenszerűen az utcáról, hogy a szovjetek megkövetelte „közmunkás” keretszámokat teljesítsék. Még az 1919-es Tanácsköztársaság vörös katonái közül is bekerültek a transzportba. Miskolcról 5-600 főt kellett kiállítani, ehhez kevés volt a helyi németség begyűjtése.

Honnan szereztek adatokat a civilekről?

A helyi közigazgatástól, ami a háborús viszonyok között is működött. A hivatalnokokat együttműködésre kényszerítették: egyrészt halálbüntetéssel fenyegették őket, másrészt azzal, hogy őket is elviszik.

Milyen meggyőződés alapján válhatott valaki a honfitársai ellenségévé egy idegen hatalom parancsára?

A szovjet hadseregparancsnok nem sok mozgásteret hagyott erre. A népszámlálási adatokkal és az anyakönyvekkel a helyi adminisztráció rendelkezett, így az egykori főjegyzőnek is talán csak abban lehetett döntése, hogy ki kerüljön fel a listára.

Viszont az emberek begyűjtését nem a szovjetek végezték, hanem a velük együttműködő kommunista magyarok, a MOKAN tagjai.

Ebben már felfedezhető bizonyos politikai meggyőződés, hogy revánsot vegyenek a népellenes bűnökkel vádolt németségen. De érdekes adalék, hogy a MOKAN-parancsnok, Sztaskó János egy régi családi viszályt torolt meg azzal, hogy a Siegel família férfi tagjait is elvitette. Azon nem érdemes moralizálni, hogy a magyar közigazgatás és a kijelölt rendfenntartók mit műveltek saját honfitársaikkal, hiszen hat hónappal korábban ugyanezt megtették, amikor törvényi kötelezés alapján működtek közre a miskolci zsidók deportálásában.

A málenkij robot kapcsán már 1945 januárjában elkezdték keresni a felelősöket. Hogyan kell ezt értelmezni?

Óriási felháborodás lett abból, hogy az ipari központokból, Diósgyőrből és Ózdról hurcolják el az értékes munkásokat. A kényszermunkára hurcolás aláásta a kommunista párt tekintélyét, mivel abban a tagjai is részt vettek. Így lett Fekete Gyula diósgyőri jegyző lényegében egy személyben felelős a deportálásokért, annak ellenére, hogy bár asszisztált a listák összeírásánál, de valójában nem ő volt az, aki azokat ténylegesen összeállította és nem ő volt az, aki döntött arról, hogy ki szerepeljen azokon.

Mi lett a sorsa a diósgyőri jegyzőnek?

1945 tavaszán letartóztatták, és bár népbíróság elé kívánták állítani, végül bizonyíték hiányában erre nem került sor. A kommunisták azonban továbbra sem veszítették szem elől, az időközben Ónodra települt volt főjegyzőt 1952-ben a hortobágyi Borsós-tanyára telepítették ki.

És a MOKAN tagjainak?

Sokan közülük karriert futottak be a Magyar Kommunista Pártban, majd utódjában.

Mi történt az elhurcoltakkal?

Amíg haza nem jöttek, a családjuk nem tudott róluk semmit. Még az elhurcolásuk körülményeiről is nagy volt a bizonytalanság, mert volt, akit éjszaka vittek el. A hazatérők fizikai és mentális állapota tragikus volt: gyakoriak voltak a súlyos gerincsérülések, a csonkolások, általános volt a legyengültség, fertőzések.

Hallgatásra kényszerítették a visszatérteket?

Tudunk ilyenről, de a családi emlékezet megőrizte ezeket a történéseket. Vannak persze kérvények, amikben szó esik a Szovjetunióban végzett kényszermunkáról, de jóvátételről nem igazán tudni. A bürokrácia ezt a témát a hadigondozás területére tette át.

A személyes visszaemlékezések mennyire tükrözik hitelesen a történelmi valóságot?

Ha az a kérdés, hogyan élt meg valamit az egyén, a privát emlékezet sokkal megbízhatóbb és hitelesebb, mint a közigazgatás bármely forrása. A kényszermunka általában 2-3 évig tartott, de van, aki még később, az ’50-es években került haza. A miskolciak általában bányában dolgoztak, nehéz körülmények között. A táborban nem volt egészségügyi ellátás, korlátozott volt a személyes higiénia, ami az évek előrehaladtával valamelyest javult, így nőtt a málenkij robotosok túlélési esélye is. Olyanokról nem tudunk, akik új életet kezdtek volna a Szovjetunióban, olyanokról viszont igen, akik 1945-ben meghaltak a munkatáborban, holttá nyilvánításuk viszont csak az 1990-es években történt meg. Az elhalálozási adatok továbbra sem pontosak.

Akadnak még életben lévő szemtanúk?

Az utolsó, a tábori létről két éven át naplót vezető Vágner Dezső testvére, Vágner Ella néni pár héttel ezelőtt halt meg, így Miskolcon már nincsenek tanúságtevői a málenkij robotnak. Legalább is mi nem tudunk róluk.

https://boon.hu/eletstilus/helyi-eletstilus/mindenuket-elveszitettek-5233105/