„Az ember annyit ér, amennyire szeret”

Csaba testvért sem kerülte el az egész világot sújtó koronavírus-járvány. Betegségével hazánkban kezelték. Gyógyulását követően azonnal belevetette magát legkedvesebb teendőibe, a gyerekekkel való foglalkozásba. Emellett az Észak-Magyarország olvasóira is szánt egy kis időt. Hivatásáról és az aktualitások megéléséről beszélgettünk vele.

Kitől tanulta ezt a páratlan nevelői hozzáállást?

Teológián az első nagy leckét Jakab Antal püspök atyától kaptam. Több mint tíz évet ült börtönben, számunkra egy élő vértanú volt. Nála kellett a hét minden napján egyedül ministrálnom. Addig soha életemben nem próbáltam. Mint Böjte Csaba, a névsor elején voltam, és mindjárt a tanév kezdetén beosztottak a főpásztorom mellé. Huszonöt évesen akkora stresszt éltem át, hogy talán a nevemet se tudtam volna megmondani. Össze-vissza forgattam a misekönyvet, ő hagyta, majd türelmesen helyreigazította. A mennyei Atya hathatós segítségével valahogy a szentmise végére értünk. Meg voltam győződve, hogy ott véget is ért a teológiai karrierem. A mise végén a püspök atya felállt a hosszú imádságból és arra kért, hogy várjam meg. Valahonnan hozott egy szép érett narancsot, és a szemembe nézve komolyan ezt mondta: – Köszönöm szépen az asszisztenciát, várom holnap is. Mindig hittem, hogy nyugodtan, szép szóval lehet embert nevelni, de a főpap ezzel a gesztusával a pedagógiai irányvonalamat egy életre meghatározta. Mondanom sem kell, hogy egész éjjel tanultam a latin szentmise szövegeit, hétvégére nagyjából tudtam is. Hat évvel később ő szentelt fel, ugyanabban a templomban, Gyulafehérváron. Tettével örökre beírta a szívembe, hogy nem káromkodva, veszekedve, poroszos pálcalengetéssel kell gyereket nevelni, hanem úriemberként, higgadtan, türelmes szeretettel.

Hogyan emlékszik vissza a Szent Ferenc Alapítvány kezdeteire?

A kilencvenes években összeomlott a román ipar, sok autógyár és szénbánya zárt be. Rengeteg ember elment külföldre dolgozni. Mások viszont nem találták a helyüket és nagyon elszegényedtek, hajléktalanok lettek. Sok gyerek is az utcára került Romániában és a templomokhoz is jöttek koldulni. Párat befogadtam ebédre vagy vacsorára. Egy idő múlva már nem akartak elmenni, hanem ott maradtak. Igazából nem én találtam ki, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, hanem így alakult. Aztán sok minden változott, de mire 1993-ban létrehoztuk a Szent Ferenc Alapítványt, addigra már több mint háromszáz gyerekünk volt. Azóta ötezer gyerek repült ki tőlünk, de jelenleg is körülbelül ezret nevelünk otthonainkban. Rájuk közel háromszáz kolléga vigyáz. Például Déván tizenkét szociális család működik, akikhez összesen 103 gyermek tartozik. Amellett, hogy mindegyik önálló egység és szabadsága van, mégis összetartozunk.

Mitől tudott sikeres lenni a gyermekotthon-hálózat?

Tulajdonképpen azt csináltuk, amire akkor éppen nagy szükség volt. Nyolcvanhárom gyermekotthonunk nyílt, és egy idő után már nem tudtam mindenhová személyesen elmenni. Nagyon hamar elkezdtünk miséket és prédikációkat megosztani az interneten. Erre sokan felfigyeltek, és sikerült erdélyi és magyarországi mecénásokat szereznünk. Emellett egyre több meghívást kaptam és mindenfelé utaztam. Megosztottam azokat a keresztény elveket, amelyek alapján a gyerekeket is neveltem. Azt látom, hogy nemcsak nálunk, de mind­azoknál, akik ezeket átvették és alkalmazták, ott eredményeket hozott. Közben a román állam is felfedezett bennünket és működési engedélyt, illetve valamennyi támogatást is ad. Nagyon sok a vegyes házasság, különösen Dél-Erdélyben, így a gyerekeink is gyakran többnyelvűek. Nálunk mindenki jól megtanul magyarul, hiszen magyar nyelvű gyermekvédelmi intézmény vagyunk, amit a hatóság is tudomásul vett.

Hogyan lehetséges segíteni az alapítvány munkáját?

Bárki bekopogtathat hozzánk, három napig vendég és utána eldöntheti, hogy akar-e önkéntes lenni. Aki úgy dönt, hogy szeretne maradni, azzal önkéntes szerződést kötünk és részt vesz az életünkben. Ha ő ezt megszereti, és azt mondja egy vagy két hónap múlva, hogy szeretne nevelő lenni nálunk, akkor elvégzi a szükséges képzést és folytathatja a munkát. Egyszer felröppent a hír, hogy lehet Bécsbe menni cukrászdát nyitni. Akkor jutott eszembe, hogy meghirdetem, lehet jönni Erdélybe gyereket nevelni. Azóta folyamatosan, legalább 15-20 magyar állampolgár kollégánk van, akik nagyon értékes és nagyszerű munkát végeznek.

Honnan indulnak és hová jutnak el a gyerekeik a nevelésük hatására?

Ma már anyaotthont is működtetünk Árkoson, ahová kismamákat is befogadunk. Ők nálunk szülik meg a gyermekeiket, ebből kifolyólag egészen picikkel is foglalkozunk. Viszont jellemzően hat-nyolc évesen kerülnek utcára a gyerekek. Az alapoknál szoktuk kezdeni, de mesélek egy történetet. Egy kislány fiatal nevelője viccesen mondta, hogy a gyereknek inkontinenciája van. Először elvitték orvoshoz, hogy megvizsgálják, nem fázott-e fel. Egy idősebb nevelőnő aztán vett egy tekercs WC-papírt és megmutatta a kislánynak, hogy hogyan kell ezt használni. Odahaza, ahonnan jött, még nem volt bugyikája sem. Nálunk pedig nagy rokolyában jött-ment. Azt látom, hogy a gyerekek a jót könnyen megtanulják, de mindegyiküknek külön története van. Némelyeknek tényleg nincs senkije, másokat viszont minden vakáción elvisz mondjuk a nagymamája. Nemrégen találkoztam egy kisfiúval, aki mondta nekem, hogy pap bácsi anyuka biztos felhív karácsonykor. Aztán kiderült, hogy tíz éve hívta utoljára az édesanyja. Egyébként az árva gyerekek nagyon önállóak, hiszen nincsenek elkapatva. Már kis koruktól meg kell, hogy védjék a saját holmijaikat. Szóval hamarabb a kezükbe veszik az életüket, mint az átlag gyerekek. Hála Istennek a házaink előtt már nem koldul senki, tehát általában boldogulnak később is.

Hogyan ünneplik a karácsonyt a gyermekotthonaikban?

A román egészségügyi hálózat a járványhelyzetre való tekintettel felhívta a figyelmet rá, hogy idén szűk családi körben kell ünnepelni. Ez azt jelenti, hogy most a szociális családok egyen-egyenként maguknak állítanak karácsonyfát és úgy gyűlnek össze. Emellett minden reggel 7-kor roráté szentmisét tartok, amelyre szeretettel hívom az érdeklődőket. Korábbi években tartottunk közös, szép ünnepséget is a gyerekekkel. Egy-egy gyerekcsoporttal magyarországi plébániákra is ellátogattunk, ahol pásztorjátékot adtunk elő és bemutattuk az alapítványt. Úgy gondolom, hogy az ember olyan, mint egy folyó. Ha van medre, akkor vígan halad és hajót visz a hátán. Viszont, ha nincs medre, akkor árad. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek szerepeljenek, sportoljanak valamit. Szeretném, hogy legyen sikerélményük és kapják meg azt az egészséges tapsot, amit várnak. Hogyha megtalálják a maguk feladatát valamilyen sportban vagy művészeti ágban, akkor sokkal kezelhetőbbek és kiegyensúlyozottabbak lesznek. Szerintem mi felnőttek ugyanígy vagyunk ezzel. Egyfajta öntudatra ébredést érzek most a világban a járványhelyzet hatására. Az emberek kezükbe veszik az életüket, elkezdtek tudatosan táplálkozni, mozogni, önmagukat fejleszteni, képezni, gondolkodnak, kérdéseket tesznek fel. Az adventi időszak még inkább segít, hogy magunkba nézve tisztuljunk, és szeretettel forduljunk egymás felé.

Milyen szépséget talál a munkájában?

Sok mindennel lehet foglalkozni, de a tárgyaknak nincs lelke. A gyereknek viszont van. Nyilván mindenki a maga hivatását dicséri, de én szebb dolgot, mint gyereket nevelni, nem tudok elképzelni. Számomra az anyagi dolgok nem értékek. Szerintem minden ember annyit ér, ahány barátja van és olyan ember, akit szeret. Nekem a Kárpát-medencében már alig van olyan település, ahol ne lenne jó ismerősöm. Ez az én gazdagságom és örömöm. Azt gondolom, hogy aki egyedül van és sodródik az nagyon szegény ember, még akkor is, hogyha milliárdjai vannak.

Mennyire nehéz elengedni a gyerekeket?

Déván van egy fecskeházunk, ahová a végzősöket várjuk, de legtöbbször üres, mert a fiatalok vagy továbbtanulnak, vagy mást találnak ki maguknak, de haladnak szépen az életben. Örülök neki, hogy akik már felnőttek, adófizető állampolgárok lettek és családokat alapítottak. Szent József sem a test és a vér kívánságai miatt lett kis Jézus apukája, hanem a mennyei Atya felkérte erre. Ilyen józsefi értelemben érzem magam én is apának. Mostanra pedig már van közel ezer unoka is, úgyhogy nagycsalád a miénk. Sokan ragaszkodnak hozzánk, a napokban is felhívott az egyik lány, aki már tíz éve kirepült tőlünk. Megkérdezte, hogy felkészültem-e a nagyapai szerepre, mert négy hónapos terhes. Jó ezeket hallani! Most is, hogy kórházban voltam, sok figyelmességet kaptam a gyerekektől.

Hogyan élte meg azt az időszakot, amíg kórházban volt?

Korábban mondtam, hogy mi erdélyiek olyanok vagyunk, hogy elkapjuk a koronavírust, aztán jól megrázzuk és elengedjük. Aztán a vicc fordítva sült el, mert most ő kapott el engem. Megrázott jól, de úgy érzem, hogy elengedett. Tüdőgyulladásom volt és nagyon-nagyon köhögtem. Magyarországon kezeltek, mert magyar állampolgárságom is van. Hál Istennek tizenkét nap alatt rendbe jöttem, most már jól érzem magamat. A kórházban hiába tervez az ember, mert nem ura a saját életének. Ilyenkor kétségbe is eshetünk, de én úgy éltem meg ezt az állapotot, hogy nem vagyok egyedül. Döbbenetes volt érezni, hogy Isten nem távolról akar gyönyörködni bennem, hanem társam szeretne lenni ebben is. Nagy-nagy hálával tartozom az orvosoknak és az ápolóknak és mindazoknak, akik imádkoztak értem. Talán mivel szerzetes vagyok, kevésbé féltem, elfogadom az életet és a halált. Ameddig Isten jónak látja, addig szívesen dolgozom a Földön, de ha úgy dönt, hogy hazahív a mennyek országába, én attól sem esem kétségbe. Erre egy hívő ember azért fel van készülve, hogy előbb-utóbb ezt a meccset lefújják. Az a lényeg, hogy amíg élünk, minél több gólt rúgjunk, és jó pontot szerezzünk.

Mivel foglalkozik még a gyermekotthon-hálózat vezetésén kívül?

Nem mondhatom, hogy helyben ülő típusú ember vagyok. Rengeteget utazom, szinte egy autóban élek. Assisi Szent Ferenc is elment a kora problémás helyeire a leprásokhoz, de elment a keresztes háborúba is békét teremteni és párbeszédet folytatni. Szóval ő is aktív volt és keveset ült a kolostor falai között. Számomra ferencesként ez azt jelenti, hogy azoknál van a helyem, akik a legnagyobb bajban vannak. A Kárpát-medencében alig van olyan vidék, ahol ne prédikáltam volna és ne tartottam volna szentmisét. Emellett könyveket írok, amelyeket egy magyarországi vállalkozáson keresztül adok ki. Ennyi gyerek mellett nem sok szabad­ideje marad az embernek, de szoktunk együtt kirándulni, vagy éppen vendégeskedünk, segítünk valahol.

Mit üzenne az olvasóknak az idei karácsonyra?

Hiszem, hogy tudunk tenni egymásért. Ha én egy koldushoz le tudok hajolni és adok neki egy kiflit, akkor tettem érte. Ugyanígy, ha valaki jó szót szól valakiért az Istennél, imádkozik érte, az egy konkrét cselekedet. Sokszor mondtam, hogy Jézus Krisztus a mennyek országában nemcsak ült és plátói szeretettel szeretett bennünket, hanem eljött közénk és karácsony estéjén emberré lett. Nem várta, hogy hozzá jöjjenek Názáretbe, hanem ő maga ment el az emberekhez. Nekem annyira tetszik az a gondolat Szent János evangéliumában, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Jézus Krisztus maga ajándék. Mit kell tehát tennünk nekünk is ebben a vírusos időben? Váljunk ajándékká és áldássá! Induljunk el és tényleg tegyünk egymásért jót, konkrét cselekvő szeretettel! Álljunk fel a kispadról és lépjünk a pályára! Fogjuk meg a gyermekünk kezét és vigyük el sétálni, vagy csak adjunk egy puszit a házastársunknak! Ebben próbáltam én is példát adni azzal, hogy befogadtam a gyerekeket. Sokkal izgalmasabb élni, jót tenni, szeretni, mint kommentálni. Adná az Isten, hogy Jézushoz hasonlóan, mi is megtestesüljünk a szeretetben!

(A borítóképen: Böjte Csaba: Nyilván mindenki a maga hivatását dicséri, de én szebb dolgot, mint gyereket nevelni, nem tudok elképzelni)