Az iskolából nincs visszaút az oviba

Több szempontból is különleges tanév elé néznek idén az első osztályba lépő kisdiákok és az őket fogadó pedagógusok. A járványügyi veszélyhelyzetben sok óvodás számára elmaradt az iskolára felkészítés utolsó szakasza, a karanténidőszakban másként alakultak társas kapcsolataik, de ami ennél is izgalmasabb: ez lesz az első olyan tanévkezdés, amikor már az augusztus 31-én hatodik életévükbe lépett gyerekek is iskolapadba ülnek szeptemberben.

– Az iskolakezdés nem csak a gyerekek, hanem az egész család életében jelentős változást hoz. Nem véletlen, hogy a családi életciklusok egyik fontos állomása ez az időszak, mivel ez a helyzet alapvetően megváltoztatja minden családtag életét. Változik a korábban megszokott időbeosztás, az egymás közötti feladatelosztás, a szülői szerepek felosztása, ami nagy kihívás minden résztvevő számára – vetíti előre T. Haris Katalin pszichológus, akivel többek között a családoknak erre az új élethelyzetre való felkészüléséről is beszélgettünk.

Alapfeltevésem, hogy az óvodai lét szabadságából egy teljesen más és ismeretlen közegbe, ráadásul előre nem igazán megtanulható kötöttségek közé kerülő gyerekeknek bizonyos szempontból krízishelyzetet kell megoldaniuk. Kell-e erre készülniük a szülőknek, vagy annyira természetes állapot ez, amire nem kell külön figyelmet fordítani?

Azok a szülők szerencsés helyzetben vannak, akiknek a gyerekeik a járvány után vissza tudtak menni az óvodába, mert részükről a közösségbe való visszailleszkedés megtörtént. Akik sok időt töltöttek távol, számukra nehezebb lesz a visszatérés a csoportos közegbe. De nem csak ebből a szempontból lesznek nehéz helyzetben most az elsősök, a szülők és a pedagógusok. Ez év január 1-én ugyanis hatályba lépett az az új oktatási törvény, amely szerint minden gyermek tanköteles, aki augusztus 31-ig betölti 6. életévét. Várhatóan nagy kihívást jelent majd minden fél számára a szélesebb korosztályi összetételű osztályközösség, amelyben ott lesznek az alig hatévesek és azok is, akik náluk egy évvel idősebbek.

Hogyan látja: az augusztusi hatévesek meg tudnak felelni a szeptemberben aktuálissá váló iskolaérettség feltételeinek?

Nagyon sok összetevője van annak, mikortól iskolaérett egy gyerek, nemcsak mentálisan, hanem szociálisan is. Érettségi mutató ebben az életkorban például a ceruzafogás, az, hogy különbséget tud-e tenni az alakzatok között, tudja-e és meddig összpontosítani a figyelmét egy adott feladatra, milyen a hallási és a vizuális emlékezete, kialakul-e a testkontrollja, és még sok-sok szempont. Ha ezeket az alapképességeket az óvodában sikerült elsajátítania a gyermeknek – és ne felejtkezzünk el a mögötte álló támogató szülői háttérről -, akkor nagy valószínűséggel lépést tud tartani a tőle idősebbekkel. Azonban fontos tényező, hogy a gyermekek különböző szociális, kulturális közegből kerülnek be az iskolapadba. Aki valamilyen szempontból hátránnyal indul, félő, hogy nehezebben fog az akadályokkal megküzdeni.

Van lényegi különbség egy hat és egy hétéves között az első osztályban?

Másként gondolkodnak, másképp oldják meg a feladatokat. Nem jobban vagy rosszabban, hanem egyszerűen másféle úton jutnak el a megoldáshoz. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy egy hatéves fáradékonyabb, nagyobb mozgásteret, több lazítást igényel. Játszva tanulást. Nem lesz könnyű a tanító néniknek ezeket a szempontokat figyelembe véve – megközelítőleg – egységes elvárási és értékelési rendszert kialakítani.

Van visszaút, ha valakiről az iskolában derül ki, hogy mégiscsak éretlen és nincsenek meg a szükséges képességei?

Nincs. Régebben volt olyan gyakorlat, hogy az első osztályt iskolaelőkészítő jelleggel lehetett lezárni, ami nem járt évismétléssel. Aki nem tudott az első osztály követelményeinek megfelelni – mentális, magatartási problémák miatt, azok számára ez egy lehetőség volt. Az első osztályt kétszer járni azonban most egyenlő a bukással. Erősen mérlegelni kell majd, hogy mi ér többet: kockáztatni azt, hogy az évismétlésre kötelezéssel a gyermekben önértékelési zavar alakul ki, vagy azt, hogy a magasabb osztályokat bukdácsolja végig a későbbiekben. Ez, megjegyzem, hosszabb távon szintén önértékelési problémához vezet.

Szükségét látja annak, hogy a szülők előkészítsék az iskolakezdést?

Arra tudjuk felkészíteni a gyerekünket, amikre a mindennapokban később szüksége lesz. Az óvodákban készítenek minden gyermekről úgynevezett fejlettségi lapot, aminek tartalmát megosztják a szülőkkel. Ennek ismerete jó kiindulási pont lehet a szülő számára. Azokon a területeken, amikben hiányosságaik voltak a gyermeknek, a nyáron még korrigálni lehet. Biztos vagyok abban, hogy az óvónők elmondták, milyen játékos módszerekkel, milyen feladatokkal lehet segíteni. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a leendő elsősöknek adjuk meg a hétköznapok kereteit már augusztus közepétől. Gyakori például, hogy a család bekapcsolt televízió mellett kezdi a napot, és a vizuális ingerektől igen nehéz elcsábítani a lurkót, hogy most már itt az ideje iskolába menni. Másik kardinális pont az esti lefekvés ideje. Ha keveset alszik, a felébredés nehézkes. Ezeken a szokásokon érdemes változtatni, mert az óvodába – úgymond – még lehetett késve érkezni, de az iskolába már nem. A lényeg: jó hangulatban kezdődjön a nap, mert ha feszültséggel terhes, rányomja egész napunkra a bélyegét.

Az iskolában az együttműködésnek másféle, kötöttebb szabályai vannak. Belefér ebbe, ha a gyerek csak magára gondol?

Az egocentrikus, énközpontú gondolkodás az óvodás korra jellemző, az iskolába lépésnél ez háttérbe szorul. Elérkezik az együttműködés, az összedolgozás kialakulásának fázisa, hogy közösen tudjon dolgozni másokkal a teljesítmény érdekében. Az alapmotiváció az egészséges személyiségfejlődésű, stabil családi háttérrel érkező gyereknél kialakul, és nem jelent gondot. Az iskolaérettség olyan személyiségfejlődési állapot, amikor természetessé válik a megmérettetési vágy. A pedagógus eszköztára nagymértékben szerepet játszik abban, hogy tovább erősödnek-e az egyéni érdekek, vagy a csapatszellem válik fontossá.

Nem gondolja, hogy az iskolában is minden gyerek saját magát, a saját tudását akarja elsősorban megmutatni?

Az együttműködési formák alakítása hosszú folyamat. Az anya, apa, gyerek és a testvéri kapcsolatok formálódására utalva azt mondanám, hogy a születésünktől végig kíséri az életünket. Az iskola, az osztályközösség is egy együttműködési tér, melyben a fő szerep a tudás megszerzése, és a hogyanon, a tudás megszerzésének módján van a hangsúly. Számos jó tapasztalat van a kiscsoportos oktatásra épülő kooperatív tanulás hasznáról, én viszont úgy látom, hogy a pedagógusok nem igazán használják ezt ki. Többségében marad a frontális oktatás, azaz a tanár beszél, az osztály pedig hallgatja, amit a gyerekek többsége egyre kevésbé képes tolerálni. Minél intelligensebb egy gyerek, annál hamarabb szeretne tudáshoz jutni. Minél kreatívabb, annál több ötlete van, és természetesen vannak kevésbé motiváltak is. Ha ezeket a gyerekeket közös feladattal bízzuk meg, összedolgozásukból siker kovácsolódik, és felelősségérzetük is erősödik. Az egyes gyerekek tudása és érdeklődése szerint szervezett tanóra sem igazán elterjedt, pedig a teljesítmény megmutatásának vágya minden életkorban motiváló erő. Az lenne szerencsés, ha olyan osztálylétszámokat lehetne kialakítani, amelyekben különböző módszerrel, azok kombinálásával lehet a gyerekekkel foglalkozni. Beköszöntött a digitális világ, minden felgyorsult, köztük a gyerekek is. Ezt lelassítani és visszafogni azzal, hogy 45 percet csöndben és nyugodtan üljenek, nem segíti a fejlődésüket. Én is folyamatosan tanulnom a „nyelvüket”, és a pedagógusoknak is fontos lépést tartani velük, hogy a mai gyerekek pörgő gondolkodásmódját képesek legyenek követni, és be tudják emelni ötleteiket az általuk elképzelt órafelépítésbe. Ez a tanítási módszertannak és a gyerekek személyiségfejlődésének is egy kardinális pontja. Ha már első osztálytól kezdve az a szellem hatja át a tanulást, hogy fontos, mit tud ő maga, de az is, hogy mire képesek együtt, akkor az ön által feltett kérdés finomul.

Nincs könnyű helyzetben a pedagógus, ha az ön által is említett oktatási helyzetnek meg akarna felelni…

A pedagógus személyiségétől és felkészültségétől sok minden függ. Széles a palettája a pedagógia módszertanának, ami az ő segítségével valósítható meg. Az iskolakezdő kisdiákok fokozatosan magukévá teszik az iskolai szokásrendszert, a tanító néni elvárásait. Én még hiszem, hogy amit az elsős tanító néni mond, az „szent”.

Elválasztható egymástól a szülő és az iskola felelőssége a gyereknevelésben?

Szerintem a szülőség arról szól, hogy azt a tudást, amit gyermekkorától megszerzett, átadja gyerekeinek. Általában a szülők ezt meg is teszik. Viszont sajnos az sem ritka, amikor a szülő már az óvoda esetében is az intézményre hárítja át a gyereknevelés felelősségét, azt, hogy például megtanítsák késsel-villával enni, cipőfűzőt bekötni, az asztalnál felállás, szaladgálás nélkül étkezni. Természetesen az az ideális, amikor az intézményi és a családi nevelés egymásra talál, egymást segíti.

Sokan úgy gondolják, hogy a játékos, mozgékony, okos gyereket minél több feladattal és különórákkal kell lekötni. Ön hogyan vélekedik erről?

Szerintem ez zsákutca. A számolatlanul felvett különórák azzal járnak, hogy a gyerek számára az egész nap csak rohanás egyik helyről a másikra. Ahelyett, hogy el tudna mélyedni egy-egy tevékenységben, még inkább szétesik. Tendencia, hogy a szülők mindazt szeretnék bepótoltatni a gyerekükkel, amiket ők nem tudtak elérni, megvalósítani. Sok elvárással szembesülnek a gyerekek, viszont kimarad az életükből a játék. A szülők elfelejtik az örök bölcsességet: amilyen a gyereknek a játékhoz való viszonya, olyan lesz a tanuláshoz való viszonya, és amilyen a tanuláshoz való viszonya, olyan lesz majd a munkához való viszonya. A megterhelt gyerekeknek azonban nem hagynak időt az elmélyült játékra, amikor az egész napon át tartó feladatvégzés után elérkezhetne a lecsendesülés ideje, amiben szerencsésebb esetben a szülő is szereplő. Játékként azonban nem a számítógépes játékokra gondolok, mert az nem kikapcsol, hanem még inkább felpörget. Az a baj az így szerzett vizuális információkkal, hogy nincs vége: ha lehunyják a szemüket, akkor is tovább látják a képet, az jár a fejükben, és nem arra hangolódnak rá, amit aktuálisan csinálnak. Szóval a mottó: közös szülő-gyerek játék, szabadidős tevékenység.

A szülő-gyerek együttműködésre alkalmat kínálhattak akár a karanténban töltött hetek, de mintha felemásra sikeredett volna a „kísérlet”, amikor a szülő is otthon dolgozott, aztán megoldotta a gyerek leckéjét...

A szülő-gyerek együttműködésre alkalmat kínálhattak akár a karanténban töltött hetek, de mintha felemásra sikeredett volna a „kísérlet”, amikor a szülő is otthon dolgozott, aztán megoldotta a gyerek leckéjét... Az a tapasztalatom, hogy a szülők nagy része kiveszi a feladatokat a gyerekek kezéből, mert gyorsabban meg tudják csinálni, és mert úgy gondolják: a gyerek feladata csak a tanulás. Ezzel felszámolják a családon belüli összedolgozásban rejlő lehetőségeket. A karatén-időszakban nem egy szülő panaszkodott arra, hogy nagyon elfáradt az otthondolgozás és a gyerekkel való tanulásban. Az idő szűkössége miatt nem egyszer fordult elő, hogy gyermeke helyett ő készítette el az adott feladatot, írta meg a leckét stb. Az időtényező mellett fontos szempont volt az is: nehogy rossz jegyet kapjon a gyerek, majd én…

Milyen következményeket vonhat ez maga után?

Háttérbe szorul a gyermeki önállóság, az önbizalom, az „én is meg tudom csinálni” tudata. Halkan megkérdezem: szeptembertől az iskolában is ott lesz a szülő a gyermek mellett? Az a félelmem, hogy sok „mankót vesztett” nebuló ül be majd a padba. Ha netalán megismétlődik a helyzet, arra kérem a szülőket: ellenőrizzen, dicsérjen, vezessen rá a hibára, de ne ő oldja meg a házi feladatokat! Ne vegyük ki a felelősséget a gyermek kezéből!

Kapcsolódó cikkek: