Interjú: M. Kiss Sándor történésszel

2020.06.19. 17:30

Új történelem kezdődött hazánkban

1991. június 19-én hagyta el az utolsó szovjet katona Magyarországot, ezzel új történelem kezdődött hazánkban, tartják a történészek. Szabadsághiányos négyszáz évnek vetett véget a rendszerváltás.

Bájer Máté

Forrás: MTI

Az utolsó szovjet katona kivonulása tekinthető- e olyan eseménynek, ami a magyar szabadság alapkövét jelenti? Igen, tekinthető, legalábbis így véli M. Kiss Sándor történész, professor emeritus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese.

Hazánk függetlenségének visszaszerzését 1991-hez kötjük. Mi az oka, hogy ilyen fiatal a magyar szabadság?

A mi történelmünk a középkor óta gyakorlatilag egy szabadsághiányos történelem. Szent István létrehozza a magyar államot, ami egyesek szerint 1526-ig, a mohácsi csatavesztésig, szerintem pedig 1541-ig, Buda török kézre kerüléséig áll fent. Ezután az ország hol így áll, hol úgy. Egyszer ennek a birodalomnak a tartománya, másszor a másiknak, hol két részre tagolódik, hol háromfelé szakad.

M. Kiss Sándor

Meddig tartott ez a szabadsághiányos állapot?

A legnagyobb csapások közepette, a Trianoni békediktátummal születik meg újra a független Magyarország. Ez elveszik 1944. március 19-én, amikor a náci Németország csapatai megszállják Magyarországot, majd újfent elveszik 1945. április 4-én, amikor a szovjet hadijelentések szerint a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarországról az utolsó német egységeket. A németek mentek, az oroszok maradtak. Ez az elveszett szabadság állt vissza 1991. június 19-én, amikor az utolsó szovjet katona kivonult az országból.

Milyen események alapozták meg a rendszerváltást?

Beszélhetnénk arról, hogy mi történt Magyarországon 1945-től, de lényegesebb, hogy mi történt 1956 után. Ebben az évben ugyanis, immáron másodszor bejöttek hazánkba a szovjet csapatok. Az akkori politika sem volt egységes társadalmi kérdéseket illetően, de két ügyet tekintve azonos volt a vélemény: az egyik az erőszakszervezetek felszámolása (például az ÁVÓ), a másik a szovjet csapatok kivonása. A szándék a szabadság elérése, a terror és diktatúra nélküli rendszer megteremtése volt. Ezek voltak azok az értékek, amik egybetartották 56-ban a társadalmat.

Ezután jött egy kemény megtorlás: számos kivégzés történt, letartóztatások, internálások, kialakul egy figyelőrendszer. Ez a kemény terror eltart a hatvanas évek közepéig. Megteremtődik a csend országa – persze metaforikusan – annak ellenére, hogy volt olyan réteg, ami ragaszkodott az alapvető értékekhez.

Ezután vélhetően már gyorsabban beindultak az események…

Igen. 1972. március 15-én kirobbant egy nagyobb tüntetés Budapesten. Itt már körvonalazódik a szabadság igénye. A rendőrség közbe is avatkozik. Még egy évvel később, 1973-ban volt nagyobb volumenű tüntetés, utána elhalkultak ezek a hangok. Az alapvető problémák azonban továbbéltek. Változott a világ is: azt a fajta teljes körülhatároltságot, ami a Sztálini időszakban megvolt, visszaállítani már nem lehetett. Jöttek hírek a nyugati magyar lapokból, az értelmiség konferenciákon találkozhatott. Mindig volt egy újság, ami bizonyos tekintetben túllépte a határokat: bátrabb cikkek felvetettek olyan kérdéseket, amelyekről korábban nem lehetett igazán beszélni.

Hol csúcsosodtak ki ezek a törekvések?

Létrejöttek médiatermékek, mint a Mozgó Világ, ahol számos reformelképzelés született. Olyan gondolatokat vetettek fel, amik az emberek agyát megtermékenyítették. 1982 végén betiltották a lapot, eddigre azonban kialakult egy ellenzéki mag, akik a a polgári, népi értékrend hívei voltak. Bár akkor még egyeztetni nem sikerült, de a gondolatok már megszülettek. 1987-ben eljutottunk odáig, hogy ez az ellenzék összegyűlt Lakitelken, és a hatalom ezt már nem a rendőrségre támaszkodva igyekezett kezelni: izolálni próbálták a válságot. Ezek a törekvések hiábavalóak voltak, egy évvel később újra megszervezték a lakitelki találkozót.

Egyre szélesebb körben mutatkozott igény a szabadságra?

1989. június 16-án temették újra Budapesten Nagy Imrét és négy társát. Az eseményen beszédet mondott Orbán Viktor is. A különböző feldolgozásokból tudjuk, hogy annyi ügynököt vezényeltek ki a hősök terére, mint égen a csillagot. Egy ilyen helyzetben született az a beszéd, amit Orbán Viktor mondott, az ember meghallgatta, és utána a saját lábán ment haza, ez szinte hihetetlennek tűnt akkoriban. Nem volt meg a pártnak már az az ereje, hogy elfojtsa ezeket a megmozdulásokat. Valami megváltozott az országban, bátrabban lehetett beszélni.

Fotó: MTI / AFP

Fontos pontnak tartja tehát Nagy Imre újratemetését?

Mindenképpen. Ha visszagondolok a nyolcvanas évekre, életemben nem találkoztam annyit különböző lakásokban a barátaimmal, mint ebben az időszakban, arról beszélve, hogy mit is lehetne csinálni. Egy ilyen szituációban jelent meg ez a bizonyos beszéd. Felszabadította a kedélyeket, bátrabbá tette az embereket. Én is jelen voltam a lányommal, aki azt mondta nekem, „apa, te is ilyenekről szoktál beszélni”. Erre azt válaszoltam, hogy „igen, de otthon, a négy fal közt. Az a tény, hogy Orbán Viktort – aki akkor még nem számított igazán fontos tényezőnek a politikában – nem vitték el másnap, azt jelentette, hogy engem sem fognak, ha én is elmondom a véleményem. Ezek után az utolsó szovjet katona kivonulása már csak a korona ékköve volt.

Hogy nézett ki ekkor a hatalom ellenzéke?

Létezett a párton belüli, hatalmon lévő ellenzék, aki elütött a fősodortól. Létezett a párton kívüli, de rendszeren belüli, úgynevezett legális ellenzék, és létezett a hatalmon és rendszeren kívüli ellenzék. Ennek a három ellenzéknek össze kellett ülnie: elindult a párbeszéd arról, hogy milyen országot szeretnének létrehozni – ez a vita a mai napig is tart. Azonban a lehetőségen volt a hangsúly, ezt teremtette meg a rendszerváltás időszaka.

Kijelenthető, hogy új időszámítás kezdődött a rendszerváltás után?

Antall József fejtette ki, hogy mindegy, hogy Oroszországban cárizmus van, vagy kommunizmus, mert Oroszország egy nagyhatalom, így nagyhatalmi politikát folytat. Geopolitikai szempontból tehát mi ott maradtunk, ahol voltunk. A szabadságunkat és a lehetőségeinket az adott szituációban kell megőrizni úgy, hogy a kapcsolataink lehetőleg rendbejöjjenek. Nem lehet azt mondani, hogy nem tettünk meg ezért mindent: a magyar külpolitika a környező országokkal és a nagyhatalmakkal egyaránt megpróbálta megtalálni a békés együttélés lehetőségét. Mindezek tükrében úgy vélem, az 1980-as évek végétől – az összes nyűgével és bajával – egy új történelem indult Magyarországon.

Miért csak ’91-ben került sor az utolsó szovjet katona kivonulására, holott a folyamat már korábban megkezdődött?

Érdekes kérdés, hogy Gorbacsovék hogyan gondolták a saját válságuk megoldását az alakuló világpolitika tükrében. Nyilván minél többet ki akartak csikarni a kivonulásból. Azonban szerintem sokkal fontosabb volt számukra, hogy megtartsák a szocialista tábor egységét: megmaradni a hatalomban úgy, hogy közben ne kelljen változtatni se a társadalmi se a gazdasági struktúrán. Valószínűleg arra számítottak, ha kivonják a csapataikat hazánkból, itt nem történik majd változás, vagyis hazánk nem megy majd át „az út túlsó felére”. Mindehhez persze hozzájárultak a Szovjetúnió belső válságai is: azok az eszközök, amik megvoltak korábban, már nem álltak ekkor a rendelkezésükre. Így nem az volt a kérdés, hogy szükség van-e a változásra, hanem, hogy meddig lehet elmenni a változásban. Ezt az átmeneti időszakot próbálták felhasználni, hogy „kerten belül” maradjanak a megfelelő támogatással a hátuk mögött. Ez azonban nem sikerült.

A világpolitika is változott…

Persze, nem csak Magyarországon születtek meg ezek a gondolatok, hanem az úgynevezett csatlós államokban is: válságban volt a „tábor”. Gorbacsovék igyekeztek úrrá lenni a helyzeten, de közben az USA politikája is megerősödött Ronald Reagen alatt. Így jutunk el 1990-ig. Egyszóval már megvoltak azok az értékek, amik nem harmonizáltak az addigi renddel. Elsősorban a nemzeti szuverenitás és azon belül az egyén szabadságának eszméje, valamint a tulajdonhoz és a hithez való viszony. Ezek terén mutatkozik a legnagyobb igény a változásokra, amiknek kedvezett a külpolitikai helyzet is.

Mennyire vált fontossá az utolsó szovjet katona személye? Híres, esetleg hírhedt alakká nőtt a későbbiekben?

Ismertté vált Viktor Silov altábornagy neve, aki fekete Volgájában Záhonynál áthajtott a Tisza-hídon. Silov mégsem lett ismert alak, nem alakult ki legendáriuma. A szovjetek katona-politikai koncepciót hajtottak végre. Sokkal inkább a funkció volt a fontos, mint a személy. Kellett ugyan valaki, aki levezényli a a kivonulást, de Silov aztán túl mély nyomot sem nálunk, sem az oroszoknál nem hagyott.

(A borítóképen: Silov altábornagy [jobbra] búcsúja Annus Antaltól)

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában