A világégés és egy kis optimizmus

Máger Ágnes Trianon triptichonját (három táblából szerkesztett, összecsukható szárnyas oltár – a szerk.) tavaly láthatták a nézők a Miskolci Galériában, a májusban nyílt Szent és profán című kiállításra készült. A művet most, a trianoni békedekrétum 100. évfordulója alkalmából együtt néztük meg a művésszel.

Monumentális, falnyi területű, három részből álló alkotás, hosszú időre belefeledkezik a néző az apró részletekbe.

– A Trianon gondolatával, a nemzetrontással nagyon régóta foglalkozom – meséli a mű keletkezésének történetét. – 1985-ben készítettem egy magyar oltárt, aminek a közepébe megszületett ez a Hungária figura – mutat a mostani Trianon triptichon középső képének központi figurájára –, a megcsonkolt Magyarországot szimbolizálja: reform­kori ruhában kezetlenül, egy szárnnyal, fejetlenül. Az oltár szárnyain a történelem viharos évfordulóit festettem meg. Mindenféleképpen női alakra gondoltam, a magyarok nagyasszonya Mária, és a festészetben is általában nőkkel ábrázolják a festők, amikor heroikus küzdelmet vagy nemzettel kapcsolatos érzéseket akarnak megfogalmazni.

Máger Ágnes elgondolkodik, megjegyzi, nehéz erről a témáról beszélni, szavakba önteni. Nem érezte soha, hogy kötelessége lenne Trianonról festeni, de a téma állandóan foglalkoztatja, ez egy belső érzés. Ha nem most, akkor máskor festette volna meg.

Lángok, romok

Nézzük a képet, az elsőt a három közül. Lángok, romok, magányos alak szemléli az összeomlást.

– Az 1920-as év a háború utáni világégés. Az édesanyám és az ő korosztálya elbeszéléséből is tudom, a levegőben volt, hogy komoly következménye lesz, hogy vesztesként kerültünk ki a háborúból. De azt nem gondolta senki, hogy ilyen igazságtalan döntés születik Trianonban. Ez az első kép a színeiben, a kavargásában, a füstölgő struktúrákban utal erre – mondja a művész. Megjegyzi, a magyarságtudat számára a legtermészetesebb érzés. Olyan, mint amikor emocionálisan jól érzi magát, szellemileg, testileg.

– Nálam a zászló mindig kinn van, ezt hazulról, az őseimtől hoztam. Anyai nagyapám vitéz volt, az első világháborúban, hogy védje az embereit, át kellett úsznia a jeges Dunát. Később belebetegedett, majd bele is halt. Számára természetes volt a magyarság. Nagyanyám is, amikor később beszélt róla, mindig úgy emlegette: „amikor nagyapátok szolgált”.Mert természetesnek tartotta, hogy a hazáért szolgálni kell. Nálam is az: ha bejövök a házba, a fogason ott egy kisebb magyar zászló a ruháim között, van, hogy a virágaimat is nemzetiszín madzaggal kötöm össze. Biztonságérzetet ad, ha látom a piros-fehér-zöldet.

Felemelkedő alak

A triptichon középső képén ott az említett Hungária figura, a részeitől megfosztott ország. Alatta a zászló, mintha a női alak felemelkedne, húzza magával a nemzeti színeket. A harmadik kép kapcsán a művész magyarázza: ez a himnusz, az imádság.

– A súlyos téma ellenére valamiféle optimizmus érződik a képeken – jegyezzük meg.

– Valóban – válaszolja. – Nagyon szívmelengetőnek tartom, hogy a nemzet kezd eggyé forrni, ez nagy adomány.

Trianon kapcsán még felmerül, gyakran jár Erdélybe, Felvidékre, ide többször az unokáival is.

– Egyszer Rimaszombaton egy papírboltban magyarul beszéltek hozzánk, utána Laura unokám megjegyezte: „Mamácska, ez itt egy külföldi Magyarország.” Utána megpróbáltam neki megmagyarázni Trianont, valahogy így: ha van egy almád, abból egyharmad rész a tied, kétharmad részt viszont elvesznek.

– Fura – fűzzük hozzá –, a nagymamájától tanult érzést most átadja az unokáinak.

Bólogat.

– Nagyon színes a nemzetünk. A horvátoktól kezdve a szlovákokon keresztül a német ajkúakig. Az én édesanyám muravidéki, édesapám pedig burgenlandi, nálunk ez a sokszínűség, az egymás mellett élés mindig is téma volt. Mert érintett mindenkit.

Egyfajta jutalom

Még hozzáfűzi: nagyon bízik benne, hogy a nemzetegyesítés egyfajta jutalom. Hogy újra érezhetjük, magyarok vagyunk, ezt a korábban elcsatolt területeken is érezhetik. Sokáig szították az ellentétet magyar és magyar között, most kezdünk összecsiszolódni.

De mi is az, hogy magyarságtudat?

– Ez egy olyan érzés, ami benne van az emberben állandóan – gondolkodik el Máger Ágnes. – Talán az a lényege, hogy ahogy az ember nem kérkedik sem a családjával, sem az anyagi körülményeivel, mindenekelőtt nem kérkedik a hazájával sem. Fontosnak tartja, és meg is tartja az identitását, de nem mondogatja, nem döngeti a mellét, hogy „én magyar vagyok”. Egyfajta tartás ez, a cselekedeteivel emberi minőségében fogalmazza meg azt, hogy magyar.

(A borítóképen: Máger Ágnes és műve, a Trianon triptichon, amely jelenleg műtermében található)